Az őszinteség hiánya

Arthur Miller: Az ügynök halála

Budapesti kamaraszínház, Tivoli

          Van valami kaméleonszerű vonása Az ügynök halála című Arthur Miller-drámának. Attól függően, hogy mikor, hol, milyen társadalmi közegben adják elő, képes más-más színben feltűnni. Amikor 1959-ben először találkozott vele a magyar közönség, kész propagandaanyagnak hatott. Jól lerántotta a leplet a kapitalizmusról. Rögtön emlegetve lett a premier kapcsán a rendszer embertelensége, farkastörvények, kishal és nagyhal, egyéb zoologizmusok/állatságok.

          A nyolcvanas évek végétől azonban másképp kezdett viselkedni a darab. Addig távoli amerikai tragédiának álcázta magát, onnantól viszont a mi jelenünk és jövőnk látszott elősejleni belőle. Mire elérkeztünk a 2000. év végéhez, amikor a Budapesti Kamaraszínház színre vitte a művet, addigra több szempontból meg is haladtuk tán. Megkockáztatható, hogy a Miller festette kép számos vonatkozásban szebb, humánusabb és idillibb, mint amit most magunk körül látunk, ha szétnézünk.

          Mire alapozom ezt? Először is gondoljunk bele, hogy egy hatvanhárom éves, szerény teljesítményű, bizonytalan fellépésű mai magyar Loman úr lehetne-e még ügynök egyáltalán a színmű kezdetén. Ismer-e valaki céget, ahol kíméletből évekig tartják állásában a kiöregedett, hasznot már alig hajtó alkalmazottat? S ha mondjuk mi magunk lennénk a végül mégiscsak elbocsátott munkatárs, akadna-e olyan szomszédunk – mint Willy Lomannek Charley –, aki szívesen foglalkoztatna bennünket kizárólag azért, hogy rendszeres jövedelemmel láthasson el? Vagy vegyük a semmirekellő Loman fiúkat, akik apjukat nem sokra tartják, mégis hajlandóak energiát fektetni abba, hogy illúziókat tápláljanak belé maguk felől. Hát nem hihetetlenül szép tőlük?

          A jelenlegi hazai gyakorlat nem mindenben támasztja alá a darabot, de ettől még nyilván lehetne szemünkbe néző, hátunkat borzongató, elevenünkbe vágó előadást csinálni. Ehhez persze el kell dönteni, hogy miről szólhat ma Arthur Miller drámája. Miről is? – kérdem magamtól magányosan, merthogy a Tivoli előadása erre nemigen válaszol, s kérdést is elve kerülni látszik. Én arra gyanakszom, hogy talán nem is Willy Loman sorsa most a legfontosabb, hanem a Loman fiúké. Az apjuknak volt valaha választása, s azóta egyenes az útja – lefelé visz. Miller ügynöke olyan világban él, amely teljesítménycentrikus, sikerességet követel és csak a pénzben kifejezhető értéket preferálja. Ebben a közegben az ember vagy megpróbál a külvilág követelményeinek megfelelni, vagy befelé indul el. Megteheti, hogy átvitt értelemben épít családi házat; érzelmi tőkével, szeretetalapra, kötődéskövekből. Willy Loman a külső érvényesülésre szavaz, de ahhoz hiányoznak a képességei. Kénytelen hát meghazudni magának a feltételeket. Azt, hogy vidám, magabiztos, jó svádájú ember ő, vonzó személyiség és kurrens ügynök, akit mindenhol szeretnek, várnak, elismernek. Talán egyetlen apró, kényelmi vagy hiúsági lódításból indult ki az egész, azután szokásba jött a hazugság (mint szerdán a szerencse), terjeszkedett, általánossá vált. A tapintatos feleség is igazodni és alkalmazkodni kezdett, mígnem az ámítás mindent betöltő, totális ön- és családi közcsalássá dagadt. (Valójában tehát a képmutatással kell a fiúnak, Biffnek szembesülnie a bostoni szállodai szobában, nem pusztán a kisstílű in flagrantival.)

          Willy hosszú távú hazudós, stratégiai önáltató. (Apropó: felbukkant mostanában egy másik hazudós is, a Vonó Ignác nevű. Fejes Endre figurája mennyivel napsugarasabban, önzetlenebbül és konstruktívabban tud hazudni, mint a Miller-hős!) Biff Lomannek stratégiája sincs. Pedig ő a család egyetlen olyan tagja, aki adottságainál fogva alkalmas lehet a kiválásra, s aki a sikert is ismeri, legalább a rögbicsapat kapitányaként. De ő már választani sem képes, mert hiányzik belőle az akarat és az eltökéltség akár a külső karrier, akár a belső béke megcélzásához. Az előbbi erőfeszítést, tanulást, munkát követel, az utóbbi figyelmet, érzelmet, empátiát. Nem tanulta meg egyiket sem. Rosszabbul fog járni, mint az apja. Az ügynök halála csak szánalmas és értelmetlen. (Elvégre a biztosító – ahogy ismerjük – nehezen fizet majd az újabb gyanús baleset után. A hátramaradottak pedig aligha adóznak csodálattal és tisztelettel az öngyilkosnak.) De az ügynök fiának halála talán még riasztóbb és kétségbeejtőbb lesz.

          A Tivoliban látható halk, toporgó előadás a fenti gondolatokat éppúgy nem indukálja, mint ahogy más irányba sem nagyon lódítja az agyat. Sándor Pál, a produkciót rendező sikeres médiavállalkozó mintha csak a praktikus lebonyolításra szorítkozott volna. Egykori filmjeit egyebek mellett a hatásos látvány és az erős atmoszféra jellemezte. Ehhez képest meglepő, hogy itt most egyetlen emlékezetes képet sem hagy ránk. Még az ügynök legendás kéttáskás belépője is elsikkad valahogy; nincs meghatározó első pillantás, amit Kern András Willy Lomanjére vethetnénk.

          Willy Loman alapbaja az, hogy képtelen az őszinteségre. S mintha ugyanez lenne a gond az előadással is. Kern András érezhetően törekszik arra, hogy színészi hazugságok nélkül formálja meg a fülig hazug hőst. Nem próbálja eljátszani azt a derűs, tréfás kedvű pasast, akinek Loman hinni szeretné magát. Egy szemüveges, bajuszos, savanyú gyomorbajos ügynököt látunk, aki tejet iszik folyton (mint Leon, a profi) s mérhetetlenül elfáradt az évtizedes színlelésben. A színész messze kerüli a teatralitást, gyakran fordít hátat nekünk, ami már csak azért is érzékletes, mert görbe a háta. Mintha valósággal belegörnyedt volna Willy terheibe. Kern legszebb pillanatai azok, amikor gyermeki örömmel mozdul ki a szikár, fád keserűségből egy-egy átmeneti önbecsapás kedvéért.

          Loman feleségét Bodnár Erika játssza, s az aggodalmon és a lemondó odaadáson túl némi bűntudattal is felruházza Lindát. Hiszen az asszony akadályozta meg, hogy a férj megragadja életük egyetlen rendkívüli alkalmát. Amikor Ben bácsi magával vitte volna Willyt Alaszkába, Linda ellenezte. Nem kedvelte a sógort – jelzi a színésznő –, mert túl durván mókázott az egyik gyerekkel.

         A fivérek szerepéből kevés hiteles érzést és indulatot csihol ki Kamarás Iván és Alföldi Róbert. A máris enyhén modoros Kamarás túl jóképű, délceg és győztesgyanús ahhoz, hogy elfogadjuk tőle Biff gátlásosságát és kilátástalanságát. Alföldi pedig annál most kevésbé elegáns és meggyőző, hogy Happyként egy pillanatig is előnyt élvezhetne Kamarás Biffjével szemben.

          Pindroch Csaba sokadszor tűnik ki mint igen figyelemreméltó epizodista. És ott van még a játékon halkan keresztülsuhangató Szilágyi Tibor (Ben Loman), valamint Kránitz Lajos, aki Charley-ként a szeretetreméltóságot hozza színre, jószerével egyedüliként a darab szereplői közül.

          Füzér Anni három szintre lépegető díszlete egyszerű, kopott és jellegtelen. Elöl csúnya barna szőnyeg hever kert gyanánt, mögötte ócska konyha.  Balra nyitott ajtajú, villanyfényes gardrób (alighanem ott lakik a súgó), a magasban a szülői hálószoba, még feljebb a fiúk manzárdja. A Loman-ház szürkesége kezdetben szegényes szedett-vedettségnek hat, de ha előbb nem, hát Howard (Bozsó Péter) muzeális magnója láttán rájöhetünk, hogy a korabeliség látszatát kívánják itt kelteni. 1949-ben vagyunk tehát, Brooklynban, ahol kocsijával falnak hajtott egy kimustrált vigéc. Nem ismerős.

Stuber Andrea