Vegyes váltó

Prágai Nemzeti Színház

Shakespeare: Sok hűhó semmiért

r: Eszenyi Enikő mv. d: Kentaur mv. j: Bartha Andrea mv. fsz: Filip Blažek mv., Hana Ševčiková, Martin Preiss, Katerina Winterová, Tomás Petrik, Ondřej Pavelka

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam

r: Ivo Krobot. d: Jan Konecny mv. J: Alice Lasková mv.  fsz: Martin Preiss, Ondřej Pavelka, Josef Srom, Josef Vinklár, Jiři Kodet, Sabina Králová, Hana ševčiková

A prágai Nemzeti Színház és a budapesti Vígszínház közötti kötelék meglehetősen vékony. Szőke és Eszenyi Enikőnek hívják. A színésznő pozsonyi Ahogy tetszik-rendezése vendégszerepelt néhány éve Prágában, ebből a született a kapcsolat a csehekkel, akik szintén meginvitálták őt Shakespeare-t színre vinni. Eszenyi prágai munkássága megbízhatóan ciklusosodik: az Ahogy tetsziket a Sok hűhó semmiért, majd a Vízkereszt követte, s mindhárom Shakespeare-vígjáték máig ott van a színház gazdag repertoárján.

A viszony erre az évre kölcsönös vendégjátékká bizalmasodott. Tavasszal a Vígszínház társulata mutatta meg Prágában Eszenyi hazai Sok hűhóját valamint az Össztáncot, most ősszel pedig a csehek jöttek el a Szent István körútra a maguk Sok hűhójával és az Őfelsége pincére voltam előadásával. A magyar közönség nem feltétlenül “járatlan” egyik produkcióban sem. A Hrabal-regényből készült színdarabot Ivo Krobot rendezte, többedik alkalommal immár. Az előző verziók egyike Nyíregyházán jött létre 1987-ben, a Léner-korszakbeli társulat fiatal színészeinek emlékezetes sikereként. A Sok hűhó semmiért “ikerpárját” jelenleg is műsoron tartja a Vígszínház. A majdnem egyidőben (1999 szeptemberében) közönség elé került prágai és budapesti Shakespeare-előadás - koncepcióját, Kentaur díszletét, Bartha Andrea jelmezeit tekintve - jószerével azonos. (A magam részéről hálás is lettem volna, ha inkább a két “ismeretlen” Eszenyi-rendezés közül hoznak el egyet mutatóba.)

          Az első estén a Sok hűhó ment, dugába döntve azt az elképzelést, hogy arra kijelölt egyének kritikát írjanak a produkcióról. Hiszen amit láttunk, az minden volt, csak mérvadó nem. Koherens előadás helyett nemzetközi színházi móka folyt: jókedvűnek látszó cseh és magyar színészek váltogatták egymást a szerepekben, egyszerre téve revüvé és ünneppé a rendhagyó estét. Akár egy-egy jeleneten belül is cserélődtek a külföldi és hazai Benedettók, Beatricék és mind a többiek. (A kétnyelvűség eleve poénos, pláne ha akadnak színészek – mindig akadnak -, akik az idegen nyelvvel is törik magukat egy kicsit, vagy legalább annyit benyögnek magyarul – mint itt -, hogy “Puskás-Kocsis-Hidegkúti”.) A sajátos csapatverseny olykor mulatságos dramaturgiai következményekkel járt (Például a Katerina Winterová által játszott kicsi, üde, fityfiritty Héró feddhetetlenségét megkérdőjelezte, hogy hol Martin Preiss, hol Nagy Ervin ölelgette őt Claudióként.) Másfelől pedig  demonstrálta tulajdonképpen azt a szívszorító tapasztalati tényt, hogy egyetlen színész sem pótolhatatlan. Mindegyikük felcserélhető egy másikra.

A cseh-magyar vegyesváltó láttán az ember persze önkéntelenül is hasonlítgatott. Megállapítható volt, hogy míg Kaszás Attila (a magyar változatban) alaposan megdolgozott Benedettóért, addig a loboncos Filip Blažeknek már akkor megvolt a figura, amikor bejött, megállt, s hosszúkat pislogva unta a csendet. Hana Ševčikovának több és nagyobb hangja van Beatricéhez, mint Hegyi Barbarának, azonban az eszközei eléggé sablonosak. (Másnap a Hrabalban viszont kiderült róla, hogy saját világosbarna hajával közel sem hat olyan közönségesnek, mint Beatrice fürtös vörös parókájában.) Miroslaw Donutil (Galagonya) éppúgy minden hájjal megkent komikus, mint Reviczky Gábor, s történetesen Nagy Ervin ragyogott ki a közös produkcióból, aki ugyan csak szakaszosan játszotta Claudiót Preiss helyett, mégis sokkal jobb volt a szerepben, mint annak idején a vígszínházi bemutatón.

Az Őfelsége pincére voltam estéjén láthattuk, hogy Krobot igen variábilis rendező, aki képes ugyanazt a darabot többféleképpen színpadra vinni. Annak idején Nyíregyházán stúdiószínházi viszonyok között, nézőktől körülölelve született remeklés. Az egy halk, eszköztelen, egyszerű, meghitt, szívhezszóló előadás volt. Ez pedig hangos, látványos, reprezentatív produkció; felvonultat zenekart, mozdonyt, lovat, autót, motort, aranyruhás lánykart. De azért nem nélkülözi a Hrabal-“fílinget” ez sem. (A jelmeztervező most is Alice Lasková, akárcsak régen.)

A megháromszorozott főhős, Johan Ditie – fiatalon: Martin Preiss, középkorúan: Ondrej Pavelka, idősen: Josef Somr – végigcsetlik-botlik az életén, pikolófiúként kezdve vendéglátóipari karrierjét, majd deklasszált elemként fejezve be azt. S közben színes forgatag gyanánt elvonul előtte – és előttünk – a múlt század: minden fordulatával, borzalmával és abszurditásával együtt. Ditie I.-ként Preiss hozza a “náív rácsodálkozást”. Középtájt Pavelka játssza el a tévedések szomorújátékát, emlékezetessé téve a náci fajnemesítési betétet. Végül Somr figuráján átüt a már mindenen túllévők megkönnyebbült derűje.

A produkció egyik feltűnő vonása, hogy nem szenved hiányt nyugdíjaskorú színészekben. Amikor a prágai Hotel Párizsban játszódó epizód komikuma arra épül, hogy vén kecskék nézegetik a sót, de nem képesek megnyalni, akkor ott annak rendje és módja szerint trottyos bácsikák bámulják a vetkőzőszámot. A prágai Nemzeti Színház a látott két előadás alapján legalább 8-10 markáns, elegáns, őszhajú idős színésszel rendelkezik; kis és nagy öregekkel. Ezt mi magyarok nagyon tudhatjuk irigyelni. (Megjegyzem, kettőt közülük még be tudtam azonosítani a Kórház a város szélén című klasszikus tévésorozatból: Cvach doktort és a kórházigazgatót.)

Természetesen mindkét estén nagy tapsot kaptak a prágai vendégek. A Hrabal-adaptációval valami egészen csehet hoztak nekünk, a Sok hűhóval meg magyart is. Eszenyi Shakespeare-rendezése a Vígszínházban annak idején nem aratott osztatlan sikert, a kritikai fogadtatása kifejezetten kedvezőtlennek mondható. Úgy tetszik, odaát nagyobb szeretet övezi a produkciót. A pesti vendégjáték második részében – amikor háborítatlanabbul, már szereplőcsere nélkül mentek le nagyobb egységek - érzékelhető volt, hogy rendesem működik a Shakespeare-darab. Ekkor úgy tetszett, mintha a prágaiak Sok hűhója hatásosabb és élvezetesebb lenne a vígszínházinál. Van egy tippem is, hogy mitől: meglehet, a cseh színészek erősebben hiszik jónak az előadásukat, mint a mieink.

Stuber Andrea