A játék

          Ez egy eszpresszó a Bárkán. Pincehelyiség, sötét falak, játékautomata, az obligát piros műbőr ülőkék. Ha az ember behúzott nyakkal lebukdácsol némely lépcsőkön, bizonyosan talál ilyesfajta vendéglátóipari egységet ma is. Csányi János a kilencvenes évek elején választotta ezt a helyszínt, amikor megírta A játék című játékát. A darab(ka) – melyet szerzője tanulmány! 10 képben meghatározással illet – 1993 elején került esetileg színre a Merlinben, egyetlen alkalommal, amolyan örömjátékos műhelygyakorlatként. Egy évvel később szerepelt az alkotás a zalaegerszegi Nyílt Fórum programján, ahol Csányi próbált is egy keveset a helybéli színészekkel. 2000 végén A játék újjászületett a Bárkán.

          A mostani bemutató kapcsán a szerző-rendező itt-ott belenyúlt a szövegbe, de a mű alapjában ugyanaz a töredékes, mozaikos tablókép az élet perifériájáról, ami volt. Az eltelt hat-nyolc év legfeljebb annyi változást hozott, hogy terjedt a mobiltelefon – a darabban is –, és nődögéltek a tévévetélkedők nyereményösszegei. Valamint ildomossá vált kihagyni a színpadi eseményekből a Fradi-drukkerek kevéssé vonzó csapatát, mivel a Fradi ma már nem csupán önmagát és drukkereit jelenti, hanem politikusok kevéssé vonzó csapatát is beidézi.

          A játék szereplői kispályás versenyzők: takarító vállalkozó, kültelki maffiafőnök, lecsúszott tanár, Erdélyből jött alkalmi melós, leszázalékolt portás, háziállat gyanánt tartott barátnő, plusz egy hulla két részletben; két bőröndben. A jelenetek afféle helyzetgyakorlatok a nyomor, fölény, közöny, erőszak, kiszolgáltatottság témaköreiben. Némiképp „Rögtön Színház” jellegű színésztársasági események zajlanak e presszóban, ahol szimbolikus díszletelem lenne a játékautomata, ha sikerülne valamiféle átfogó jelképpé válnia. (Jelzem: nem is a félkarú rablók léte a mi legnagyobb bajunk, hanem a kétkarúaké.)

          Csányi színháza (épülete) kétségkívül remekbe szabott helyszínt kínál a Csányi-darab előadásához. Isteni a tér: a pincehelyiségnek ide-oda irányai vannak, változatos szintjei, izgalmas titkai és búvóhelyei (díszlet: Csányi). Egy lépcsősor felvisz a képzeletbeli utcára is: ott fent honol a való világ, de csak az emberek térdéig ér fel a szemünk. (Gahó! Galihó! – vélem hallani, ahogy az Éjjeli menedékhely avagy A mélyben című Gorkij-dráma e terep után kiált.)

          A rendező megőrzött két ősszereplőt az eredeti változatból; Kaszás Gergőt és Széles Lászlót. Kaszás digós eleganciát kölcsönöz Telekes Jóska alias Al figurájának (jelmez: Kiss Julcsi). Amit Kaszás nyújt, az persze inkább paródiája, mint jellemrajza a roma gengszternek, de ügyes, élvezetes alakítás. Széles viszont a realitások talajáról indul – a sárga földről –, s eleinte dermesztő hitelességgel hozza az embert, aki kiitta magát mindenéből. Csaknem felismerhetetlen a színész abban a csapzott hajú, szétmállott arcú, elkoszolódott figurában, aki merev tartással áttotyorog a színen. Széles azt a fajta alkoholistát játssza, aki mentálisan a nulláról indul, aztán ahogy némi potya piát kap, mindjárt vérszemet is, s az italtól egyre összeszedettebb, tevékenyebb és pimaszabb lesz. Az alakítás folyamatosan bővül technikai elemekkel – már-már a kabaréba illő részegszám szintjéig –, s ezzel egyidejűleg mindinkább Szélest, a színészt véljük látni, nem pedig Billt, a szereplőt.

          Markáns vonásokkal megrajzolt figura a Szikszai Rémuszé. Lóri nevű erdélyi asztalosként egész megjelenésével – munkásember-öltönyében, borostájával, hátranyalt hajával és előretolt állkapcsával – behozza a magyar őserőt, bármi legyen is az. Csányi szerkesztett Szikszainak egy hatásos belépőt, azután ok nélkül ott hagyja a színen, helyenként pontatlan József Attila-idézetekkel a szájában. Később még kap a szereplő egy monológot, hogy ne érezze magát hátrányos helyzetűnek a többiekhez képest, ha már úgy sincs semmi dolga a történetben. Hozzá hasonlóan kívül esik a kis horderejű eseményeken az S. Bódogh Imre nevű nyugdíjas játékos – a félkarú rabló szenvedélybetege –, akit Hunyadi László formál kicsi, köpcös, karakteres mitugrásszá. (Neki is jut egy szép, de reménytelen monológ a végére, amikor éppen másra figyel a közönség.) Hunyadinak van egy Elvis Presley-s antréja, amit ízlésórán lehetne tanítani. A táncos betét túlzásra csábít, ám a színész hősleg ellenáll. Magánszáma így lesz frappáns, érzéki, lehengerlő.

          Az egysíkúbb szereplők közül Scherer Péter (Cinke) azzal válik ki, hogy a hétköznapi primitivitás, a jószándékú balekság és a dadogós frusztráltság bemutatásán túl újat tud hozni a nyers színű összjátékba; a líra pasztelljét. Szép az az alázatos ellágyulás, amely elfogja őt Al nője társaságában, aki egykor a kedvese volt. Pokorny Lia Gigije nemcsak dekoratív, de patikamérlegen porciózták a bele való érzéketlenséget és érzékenységet. Ez a nő unottan, rezzenéstelenül tűri, hogy tulajdon palija a tulajdonosa legyen, és a birtokaként kezelje őt. Ugyanakkor fáradtan bánatos tekintetében mindvégig ott a szabadulás reménytelenségének sápadt, szomorú fénye.

          A darab hirtelen mohácsista fordulattal zárul; fegyveresek váratlan akciója révén torkollik véres végbe. Pedig ahogy addig ment, úgy mehetett volna tovább is. Csányi egy órával előbb vagy később is rácsaphatta volna a játékra a befejezésnek szánt infernális zűrzavart. Ha korábban történik, számottevően azzal sem rövidítettek volna meg senkit, mint ahogy a ráadással sem jutnánk többre. Éppenséggel el lehetne nézdegélni az előadást még tovább is. Viszont egyáltalán nem menni el rá, az se nagy veszteség.

Stuber Andrea