Pannon praktika

Mottó: Muzeális műtárgy, kérjük, ne használja! (Felirat egy tükrön a pécsi Kulturális Központban, a szakmai beszélgetések színhelyén)

Az országos színházi találkozónak a maga két évtizedes történetében talán az volt a legjellemzőbb vonása, hogy kereste a helyét. Amikor Budapesten rendezték, nem volt az eseménynek centruma, fókusza; szinte elveszett a nagyvárosban. Amikor vidéken zajlott, akkor attól nem tudott szakmai találkozóvá válni, hogy a résztvevők csak futólag tartózkodtak a helyszínen. De mert a színháziak szeretik azt hinni magukról, hogy idő, mód és lehetőség birtokában boldogan megnéznék és megtárgyalnák egymás munkáját, ezért az idei évben rátaláltak a megoldásra. Egyszer és mindenkorra Pécsre telepítették az Országos Színházi Találkozót, ahol Jordán Tamás és csapata igazi fesztivállá, hangulatos és eseménydús programsorozattá növesztette a rendezvényt.

A reform érintette a verseny zsürizését is, jóllehet valószínűleg az volt az OSZT egyetlen olyan eleme, amely rendben volt. Korábban a Színházművészeti Szövetség különböző tagozatai, illetve céhei delegálták a zsüri öt tagját. Színész, rendező, dramaturg, tervező és kritikus alkotta a bíráló bizottságot, mely az utolsó előadás után mindig nagy, tanulságos vitában jutott közös megegyezésre. A színházcsinálás+színháznézés minden területét lefedő zsüri konszenzusos ítéletei válthattak ki ellenvéleményeket, de a döntések szakmaiságát nem lehetett kétségbe vonni.

Az új koncepció szerint - Hegyi Barbara ötlete alapján – idén társadalmi zsüri döntötte el a versengést. Az 1260 önként jelentkező közül kisorsolt 12 néző határozott a legjobbakról, a korábbi szakmai kategóriák szerint. Legjobb rendezést, legjobb előadást, legjobb férfi, női fő- és mellékszereplőt, legjobb díszletet és jelmezt választottak, még ha olykor gondot is okozott számukra, hogy melyik elnevezés mit takar pontosan.

A szervezők tehát a közönség képviselőire bízták az ítéletet, de azért mégsem merték egészen rájuk hagyni. Erre utal, hogy kötelezték a zsürit; vegyen részt az úgynevezett szakmai beszélgetéseken, melyeken színháziak nyilvánítottak véleményt a látottakról. (A szakmai vita című programnak az országos színházi találkozók históriájában külön története van, s nem is oly szürke és eseménytelen. Magam számos húsz-harminc résztvevős, disputaképes eszmecserét láttam az elmúlt évtized találkozóin Zalaegerszegen, Szegeden, Veszprémben vagy Győrött. Érdekes ötvözete volt szakmai beszélgetésnek és közönségtalálkozónak az a program, amivel tavaly Miskolcon a Magyar Színházak Fesztiválja próbálkozott korántsem sikertelenül. Ott rögtön az előadások után engedték össze a produkció résztvevőit, alkotóit és érdeklődő nézőit.)

Pécsett a szakmai vitának azt a teátrális formát szánták, hogy két hozzászóló érveljen a versenyprodukció mellett vagy ellen, meggyőzendő a 12 “esküdtet”. Ez az elképzelés helyből megvalósíthatatlannak bizonyult. A program formája és kerete semmi mást nem tett lehetővé, mint egyfajta kellemetlen, feszélyezett előadósdit. Egy-egy hirtelen felindulású igent vagy nemet sem lehetett közbevetni anélkül, hogy az ember át ne masírozzon a termen, hozzá ne igazítsák a mikrofonállványt, be ne mondják kétszer a nevét (a hangfelvétel miatt, amely – üdvözlendő ötlet! - az internetre való felkerülést szolgálta). Kötetlen beszélgetésről ilyen körülmények között végképp szó sem lehetett. Maradt a döntnökök befolyásolásának kísérlete, védőbeszéd, rádumálás. Néhány nap múltán a résztvevők megszokták a némán ülő zsürit, elkezdtek mondandójukkal a hallgatóság felé fordulni, s ekkor újabb, az eszmecserét gátló tényezők bukkantak elő. Kétféle csoport tagjai szólaltak fel ugyanis. Akik színházat csinálnak, meg akik színházat néznek és írnak róla. Mármost az alkotók ilyen széles körben és ebben a merev, rögzített formában érthetően óvatossá válnak. Érzelmek, érdekek, megfontolások inthetik őket tapintatra, mérsékelt őszinteségre. (A legjellemzőbb eset a Néró, szerelmemé volt. Arról az előadás után csak rosszat lehetett hallani, viszont a másnapi szakmai szeánszon csak jót.) Akik pedig színházról írnak, a véleménnyilvánításban gyakorlottak ugyan, de élő szóban esetleg bénák, gátlásosak (mint e sorok írója például), pláne mikor szembesülnek avval, hogy némely rendezők (mint Fodor Tamás például) beszélni is úgy tudnak a színházcsinálásról, hogy azon a szakmai szinten a kritikusok sem tárgyalóképes partnerek.

Hogy a zsüritagok – akik a végén már színháztúladagolásban szenvedtek nyilván - mit gondoltak az előadásokról és a vitákról, azt nem fogjuk megtudni. Biztos, hogy díjaztak olyan teljesítményeket is, amelyeket színháziakból álló “esküdtszék” nem méltányolt volna. De hát működött Pécsett szakmai zsüri is – Béres Ilona, Kézdy György, Bába Krisztina összetételben -, mely a Súgó díját ítélte oda egy-egy 30 év alatti színésznek, illetve színésznőnek. S hogy ez a bizottság Csányi Sándor Liliomja helyett a Nagy Zsoltét jutalmazta, az számomra speciel felfoghatatlanabb, mint a civil zsűri bármelyik döntése.

Stuber Andrea