T

Bakonyi-Szirmai-Gábor: Mágnás Miska

Tatabányai Jászai Mari Színház

A tatabányai Mágnás Miskát rendező Bagossy László mindjárt a kezdet kezdetén kitalált valami váratlant és merészet: a Madách Színházból szerezte be előadása primadonnáját, szubrettjét és egyik táncoskomikusát. Meglepő húzás ez. Részint mert a Madách színészeit nemigen szokták vendégségbe hívni (leszámítva mondjuk azt az esetet, amikor Balázsovits Lajosnak éppen az NKA-kuratóriumi tag Laklóth Aladárra van szüksége az Olympiához.) Részint, mert az amúgy vészesen elzenésedett Madách tagjai operettben gyakorolhatták magukat a legkevésbé az utóbbi években. A főszereplők műfajbeli bizonytalansága némiképp be is lengi ezt a Mágnás Miskát. Maga Bagossy sem igen rendezett még ilyet. Ki lehetne tenni tehát a T betűt a Jászai Mari Színház jókedélyű produkciójára.

Haffner Anikó talán itt próbálgatja először, hogy kicsi, szőke, griberlis, kellemes énekhangocskájú színésznőként hogyan adhatná ki magát deli, sudár, komoly reverenciájú grófkisasszony-primadonnának. Rokonszenves és nem eredménytelen az igyekezete. Bár a dalmű szövege és Rolla lehetetlen szerepe olykor ellenáll a színésznő szándékainak, mégis sikerül arcélt, karaktert, sőt némi karakánságot adnia a figurának. Én legalábbis először látom ezen a hősnőn, hogy szülői házát a szíve választottja olyan durva, kegyetlen, megalázó tréfában részesítette, hogy arra akár valóban rámehet az ígéretes szerelmi kapcsolat. (Meg hát Rancsó Dezső Baracs mérnöke sem kifejezetten könnyed, elegáns és hajlékony operettszereplő, dalban is inkább erőből dolgozik). A Marcsáénál némiképp talán líraibb alkattal bíró Pikali Gerda szintén a szemünk előtt kísérletezi ki – nagyjából a második felvonás közepére -, hogy tenyeres-talpas cselédként hogyan legyen mérsékelten közönséges és elsöprően elementáris, mókásan belekeverve a konyhalány nyelvezetébe hozzávetőleg az összes létező tájszólást. (“De a szerelőőőm nagy veszedelőőőm”) Szűcs Gábor pedig azt gyakorolja, hogy az idétlen Pixi-Mixi-páros egyik feleként – a másikat Molnár Csaba játssza - mennyi derűt, notabenét, jópofa/jópofáskodó be- és kiszólást engedhet meg magának a társaság szórakoztatására.

Az előadás kályhája – ahonnan újra meg újra el lehet indulni -, a kleptomán nagymamát nevetgélős egyszerűséggel alakító Tordai Teri. Nem gondolom, hogy mindent tökéletesen csinál, de sugárzik róla a megbízható színészi szaktudás ereje. Amikor Tordai színen van, az megnyugtatóbb, mint két szeduxen. A produkció másik tartóoszlopa Rubold Ödön, aki szintén igen meggyőző műfajismerettel adja Korláth papát. (És jól megy hozzá Vlahovics Edit tépett idegzetű Korláthnéja.) Hogy Rubold imponálóan elegáns grófnak, az persze cseppet sem meglepő, de poentírozásban is kifogástalan, és külön személyes bájjal dobja le magáról az utolsó felvonásban a nemesi lét nyűgét.

Bagossy nem fordítja ki, nem parodizálja, hanem egy az egyben játszatja a darabot, mintegy tiszteltetve a műfajt. Tudatos főhajtásnak vélem például az olyan, klasszikus poén elővezetését, hogy Leopold pincér (Bősze György) lefelé fordítja a tálcát poharakkal együtt. Ugyanakkor gondol a rendező avval is, hogy a játéknak legyen némi köze az élethez. Jellemző momentum, hogy az Úgy szeretnék boldog lenni című számban Rancsó elhágy a remény helyett elhagy a reményt énekel - mint ahogy az egy normális embertől elvárható. És persze Széles László Miskája is – “vazsmegyei” létére – pesties humort, ismerős talpraesettséget és korszerű magabiztosságot mutat, amikor magas pozícióba jutván hamar elgaloppírozza magát.

Bagossy még a műfaj neoklasszikusa, a kaposvári Csárdáskirálynő felé is szalutál egyet, amennyiben ő is beküld egy kisfiút a korszakból a színre, hogy szavaljon. Mohácsinál – mint arra emlékezhetünk, mert nehéz elfelejteni – Csermanek Jánoska mondott verset a fiumei kikötőben. Itt pedig – 1916-ban lennénk - a kis József Attilát csípik fülön a grófék birtokán, hogy Tordai nagyi megértően, Pixi-Mixi pedig értetlenül meghallgathassa tőle az ifjúkori zsengét a libacombról és a kuglerről.

Novák Péter koreográfiája azt célozza, hogy a táncok ne különálló számként hassanak, inkább betétül szolgáljanak. Marcsa belépőjekor például partvisokkal felszerelkezett takarítónőbrigád alkotja a tánckart. Baracs kesergőjénél – A nő szívét ki ismeri – féltucat nekibúsult férfi gyújt cigarettára amúgy jávorpalisan a színpad magaslatán. Galambos Péter díszlete egyébként lényegre szorítkozó és festett. Színes mázolmány a kastélyról és környékéről. A harmadik felvonásra kissé időigényesen hátraarcot csinál. (Majdnem félórára nyúlik a második szünet. Már azt hisszük, tán elvesztette a primadonna a hangját, azt keresik ilyen hosszasan, de a díszletmunkásoknak tart sokáig, hogy minden egyes kulisszát az üres, festetlen felével fordítsanak felénk.)

Annyit még mondanék, hogy amikor május 31-én délután a tatabányai Jászai Mari Színházban jártam, akkor nemcsak a Mágnás Miska-előadás bizonyult érdekesnek és élvezetesnek, hanem a közönség is. Elsöprő többségben idős emberek ülték tele a sorokat, akik jól érzékelhetően és meglepő módon nem ismerték Bakonyi Károly-Szirmai Albert-Gábor Andor (plusz az átdolgozók) darabjának sztoriját. Magában a műfajban is kissé járatlannak hatottak; tapasztalatlanságot mutattak például abban: hol, mikor illik tapsolni. Beletelt egy felvonás, mire a nézők enyhe zavara elmúlt. De ahogy rákaptak a dolog ízére, igazi, hamisítatlan, naív, lelkes publikummá váltak. Épp csak kórusban nem biztatták a szereplőket, ahogy az a gyerekelőadásokon szokás (Vigyázz!!Mögötted!) A tapsnál a legnagyobb ovációval Tordai Terit köszöntötték. Ami következik is abból, hogy az ő Nagymama-alakítása – mint arról már szó volt – valósággal központosította az előadást. A nézők támaszra leltek Tordai Teriben, belé kapaszkodtak, amíg a saját lábukra nem álltak. Ritka szép, egészséges összefonódás volt köztük.

Stuber Andrea