Chat-noir

Tennessee Williams: Macska a forró tetőn

Théâtre de la Renaissance, Párizs

d: Edouard Laug, j: Pascal Bordet, r: Patrice Kerbrat

fsz: Cristiana Reali, Samuel Labarthe, Georges Wilson, Annik Alane

Párizsban sem lehet könnyű megtölteni azt a sok-sok színházi zsöllyét. A stúdió méretű, off jellegű színházak persze játszhatnak bármit – mindig akad annyi érdeklődő, hogy ne kongjanak a nézőterek. A nagy, híres teátrumok műsorán szintén akármi szerepelhet, hiszen egész évben kellő számú turista teszi tiszteletét a Comedie Française-ben vagy a Chaillot-ban (nyakkendő helyett videokamerával a nyakban). Hanem a klasszikus forma, 700-800 férőhelyes színházaknak alaposan meg kell gondolniuk, mit csinálnak. Ha zsúfolt házakra tartanak igényt, nyomatják a Feydeau-, a Labiche-, a Marivaux-műveket. Ha nagyobb bennük a kalandvágy, kockázatosabb szerzőkhöz nyúlnak.

Az idei nyárelő szült némi bátorságot a Szajna-parton. A 690 férőhelyes Bouffes Parisiens Genet Cselédekjét adja, a 700 nézőre méretezett Athenee Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatókat. Az Antoine-Simone Berrian (800 fős) és az Atelier (560 fős) Yasmina Rezát játszik, az előbbieknél fellép maga a szerző is, az utóbbiaknál pedig Philippe Noiret látható. A 740 személyes Renaissance a Macska a forró bádogtetőnt vitte közönség elé Patrice Kerbrat rendezésében, s az alábbiakban erről a produkcióról lesz szó. (A külföldi színházi beszámoló már csak ilyen esetleges: az ember arról tud írni, amit látott.)

Tennessee Williams tehát, akiről a magam részéről azt tartom, hogy sokat avult, a súlyosnak indult drámáival mára helyenként egyenesen nevetségessé vált. Nincs egyedül, O’Neill-lel ugyanez a helyzet szerintem. Hogy műveik mégis újra meg újra felbukkannak, az bizonyára azért van, mert a színészek jónak tartják és szívesen játsszák a szerepeiket. Ennek köszönhetően találkozhatunk életünk során számos olyan T.W. és E.O’N.-bemutatóval, amely a játszóknak alkalmasint nagyobb élményt jelent, mint a nézőknek. A sorba illik a Renaissance Színház színészileg kimunkált, rendezőileg békén hagyott előadása, mely jó híre ellenére mindössze félház előtt zajlik az én szép, langyos májusi estémen.

Edouard Laug díszlete hűvösen elegáns: nagy fehér falak hamis beépített szekrényekkel, cseresznyefa bútorok mögött. Irigykedve lehet nézni, hogy a szobaberendezést nem találomra szedték össze: az ágy, a dívány, a fésülködőasztal, a kis szék – mind egy garnitúra része. A franciaágy fölött családi kép lóg a falon. Nyilván Brick nagyszüleit vagy dédszüleit ábrázolja. Harcias pózban állnak egymással szemben, a férfi karba öltött kézzel, szigorúan nézi az asszonyt. Félő, hogy már ők sem voltak rendben egymással.

Békétlen leszármazottjuk, Brick – Samuel Labarthe – nem találja a nyugalmát. Angolnasimaságú pasas: könnyedén kicsúszik bárki kezei közül. Magas és jóképű, épp kezd kicsit kopaszodni. Még tisztán felismerhető benne az a vonzó fiú, akibe Maggie egykor beleszeretett. Brick fehér fürdőköpenyt, fehér pizsamát és fehér poharat hord. Végigfájja az előadást: fájdalomcsillapítónak issza az alkoholt – viszkis (szív)rabló -, miközben a felesége hiába veszkődik érte. Labarthe alapképessége az alakításban, hogy igen érzékletesen réved messze a szemével. Nagyszerűen tud lélekben távol lenni Maggie-től, miközben vele van. Szép munkát végez a színész, akárcsak partnernője, Cristiana Reali, aki határozottan emlékeztet filmbeli szerepelődjére, Liz Taylorra. Szintén fekete hajú, világos szemű és párnás testű. (Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen formás nőt, akinek dereka is van, csípője is van, az előbbi vékony, az utóbbi gömbölyű.) Eleinte kissé zavar a színésznő erőltetett nevetése, de aztán kiderül, hogy épp ez a figura lényege. Ezek a lassú, rekedtes, behízelgő és megdöccenő, el-elbizonytalanodó nevetések, melyekben benne van Maggie fölényessége és megszeppentsége, magabiztossága és kétségbeesettsége egyaránt.

A fiatalok vibráló, érzékeny játékának – mondjuk így: - ellenpontja a 80 éves nagy öreg, Georges Wilson színpadi jelenléte. Egy tömbből faragottan, kétely nélkül, erős hangon, fehérre sminkelve adja Brick apját. Amiből rájöhetünk, hogy nyolc évtizednyi élet milyen egyszerűvé tudja tenni a dolgokat.

Stuber Andrea