Bubnov baritonja

Beszélgetés Keresztes Sándorral

Ül az Éjjeli menedékhely Bubnovja egy vakablakszerű lyukban, fején füles sapka, kezében tű, cérna. Mindent hall, megfigyel – olykor jól irányzott megjegyzéseket tesz –, közben békésen varrogat. S míg ő a textíliát böködi, a nézők egymást, hogy ki ez a dús bajszú, markáns alak. Keresztes Sándor - egykori kolozsvári színész, aki áttelepülése óta megfordult Nyíregyházán és több fővárosi színházban - most került igazán reflektorfénybe Pesten.

- Hogyan történt a felkérés?

- Telefonáltak az Új Színházból, hogy egy kolléga nem tudja elvállalni a szerepet, én vállalnám-e. Hát...belenézek a naptáromba. Teljesen üres. Úgyhogy azt válaszoltam, boldogan, magas térdemeléssel futva jövök. De nagyon izgultam, hogyan boldogulok majd ennyi remek színész közt. Én ismertem őket, ők nem ismertek engem. Viszont mindenki tudta, ki vagyok, ez jólesett és meg is ijesztett. Garas Dezső például a nyíregyházi Ivanovból emlékszik rám, mint mondta. Eperjes Károllyal meg találkoztam már színpadon: a Tompa Gábor rendezte Művész Színház-i Tartuffe-ben, ahol Lőrincként a szolgája voltam. Azt azonban senki nem tudhatta, képes leszek-e egyenrangú partnerként játszani egy ilyen színvonalú színészcsapatban.

- Verebes István tudhatta, hiszen az igazgatója volt Nyíregyházán.

- Verebes annyiban más volt most, hogy ebben a színházban nem kellett „tulajdonosként” viselkednie. Amúgy jólesőn ismerős helyzetet jelentett számomra, hogy újra vele dolgozhattam. Nem mintha könnyű lett volna, amit kért. Azt hajtogatta: fent, fent! Pergőn, könnyedén! Bubnov tenorszerep, mondta, s időbe telt, míg ezt lefordítottam a magam baritonjára. Nagyon igyekeztem a figura mélységeit megmutatni – a színész már csak ilyen, pláne ha rég nem játszott -, ezenközben sorra nyíltak a csapdák és mindegyikbe beleestem. Pocséknak éreztem magam a próbák egy szakaszában, de aztán kievickéltem valahogy. Sokat segítettek a kollégák, Garas például, aki nagyon rendes volt. Verebes kiemelt helyzetbe hozta Bubnovot, mert mindig ő lendíti tovább a menedékhelyi eseményeket. Szinte vágásként, snittként működnek a megszólalásai. Jó ritmusban beadni a közbeszólásokat – az ment is. Hanem a darabvégi kis monológ! Abba többször belefulladtam. Ilyen még nem fordult elő velem, de jó, hogy most előfordult ez is.

- Nézzük kicsit vissza a pályájára. A kilencvenes években bejárt több fővárosi színházat. Mit tapasztalt?

- A rohanást láttam mindenhol. Szaladnak a színészek ezerfelé pénzt keresni. Az Új Színház az első olyan hely, ahol nem ezt találtam. Persze lehet, hogy itt is ez megy, csak nem vettem észre, mert érezhetően mindenkinek nagyon fontos volt a Menedékhely-előadás. A korábbi helyeken is kedves embereket ismertem meg és értek lényeges élmények. A József Attila Színházból például arra emlékszem szívesen, amikor Sztankay István partnere voltam az amúgy rémes Waterlooi csatában. Érdekes volt a Művész Színház is, amelynek utolsó évében lettem tagja. (Mint afféle antipatkány, felszálltam a süllyedő hajóra.) A Nemzetiben az volt a legjelentősebb kalandom, hogy Cserhalmi György távozása után beugrottam Őrnagynak a Tótékba, ahol megismerhettem Sinkovits Imrében a nagyszerű színészt és fantasztikus kollégát. Nagyon jó volt beállni az előadásba, de attól sem történt semmi. Úgy értem, eddig a munkámról ritkán jött visszajelzés és szinte soha nem éreztem, hogy egy-egy jól megoldott szerep után előreléptem volna a pályán.

- Visszafelé lépjünk megint. Kétszer volt nyíregyházi színész. Először a Léner-érában 89-ben, majd Verebesnél.

- Nagyon szerettem Nyíregyházán lenni, s mindkétszer jókor és jó társulatban voltam ott. Az első korszak hozama a „francia kapcsolat”. Alain Timár vendégként megrendezte a Rinocéroszokat - Pesten is nagy sikert arattunk vele –, s azóta sem szűnt meg az együttműködésünk. Többször hívott Franciaországba játszani, legutóbb tavaly töltöttem kint fél évet. A pert mutattuk be, huszonhatszor játszottuk el. A második nyíregyházi időszak szintén jól sikerült. Érdemes volt ott lenni Verebesnél. Ma is bárhová elmennék vele, mert hiszek neki. Utána Tasnádi Csaba vette át a színház vezetését, s az igazgatóváltást megelőző és az azt követő év már nehezebben ment. Szomorú volt látni, ahogy lassan szétesik a társulat, majd le kellett vonni azt a tanulságot, hogy nem jó, ha a színészek maguk választanak direktort. Amikor valakit egyszerűen kineveznek, azt lehet szidni, utálni. De ha mi kérünk fel valakit pályázni, aki jön, lát, győz, és azután mégse tetszik, akkor mit lehet tenni?

- Eljönni. Ahogy eljött Erdélyből 1989-ben.

- Annak magánéleti okai voltak, nem szakmaiak. Nagyszerűen indult ott a pályám és jól ment minden. A színházamban szerettek, tiszteltek, dolgoztam, nagy sikereim voltak, zömmel Tompával. Azután átjöttem Magyarországra, és zuhantam, mint akit lelőttek. Tápászkodhattam fel, kezdhettem mindent elölről. És még ma sem tudom biztosan, hogy jutottam-e valamire. De mostanában mintha kezdeném megszeretni Pestet. Ami azt jelzi, hogy valami csak van már! Talán beindul a dolog.

Stuber Andrea