Metál Maxi

John Gay: Háromgarasos opera

Esztergomi Várszínház

Furcsa cserebere az, ami John Gay és Bertolt Brecht között történt. Az előbbi írt 1728-ban egy helyileg (London) bombasikerű színpadi művet Koldusopera címmel. Az utóbbi meg átdolgozta kétszáz évvel később, s elkeresztelte Háromgarasos operának. Azóta világszerte sűrűn megfordul a színpadokon a Brecht-változat (nálunk Koldusoperaként), viszont csak elvétve kerül elő az eredeti verzió, melyet most Háromgarasos opera címen prezentálnak a magyar közönségnek. (Már amennyiben eredeti Gaynek tekinthető az Esztergomi Várszínház, a Kisvárdai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház közös nekiveselkedésével létrejött produkció a maga számolatlan vendégszövegével.)

Vidnyánszky Attila a Brecht-mű helyett az ősopuszhoz nyúlt, s ennek feltehetőleg nem az az oka, hogy Gay munkáját jobbnak találja a Brechténél. Meglehet, inkább csak Kurt Weillt akarta elkerülni, aki oly fulmináns songokat írt az átdolgozott színdarabhoz. S volt is jó oka a rendezőnek megfosztani nagyigényű muzsikájától a Penge Mackie, más néven Bicska Maxi történetét. (Elvégre a Katona József Színház is azért bukott el a Koldusoperán, mert minden energiája arra ment rá, hogy zeneileg rendesen abszolválja a feladatot. És még csak nem is sikerült neki.) Vidnyánszky színészeinek épp elég – még sok is - az a heavy metálos zene, amit egy szombathelyi együttes szerzett és biztosít az előadáshoz. Ez a megoldás egyébként nem idegen a szerzőtől sem, hiszen annak idején az ősbemutatón is korabeli slágerekkel tupírozták fel az alkotást.

A szombathelyi zenészek személyesen vesznek részt a produkcióban, akárha koncerteznének. Külön pódium az övék, a feketébe-bőrbe öltözött, hosszú hajú fiatalembereké, akik egy-egy számuk között békésen cigarettáznak-söröznek a háttérben. (Ugyanakkor értelmezhetetlen, hogy az élőben előadott dalaikon kívül olykor playbackről is kísérik a játékot.)

Az esztergomi vár korlátozott képességű színpadán – szegényes világítás, kevéssé alkalmas járások – nagy színészi lelkesedéssel és meglepő életidegenséggel játsszák el a réges-régi történetet. A darab közege modernizált ugyan, mégsem érintkezik hétköznapjaink világával, legfeljebb a zenészek külsőségeivel harmonizál. A szőke Kristán Attila fekete garbós Macheat kapitány, akiben van valami kedves, léha könnyedség. A farmernadrágos Orosz Melindának nincs szerencséje: ebben a változatban kevesebb lehetőséghez jut, mint amennyivel Brecht ellátta Pollyt. Kátya Alikina patacipős Kocsma Jennyjéről semmi jót nem mondhatni. Méltányolandó színészi teljesítményről szinte csak a Beköpy házaspár kapcsán beszélhetünk. Trill Zsolt kopaszodóra borotválva, arc- és jellemtorzító haszonleséssel és még járókerettel sem fékezhető tánctudással alakítja Polly apukáját, a kolduskirályt és többszörös esernyőgyilkost. (Csak azt a kínos, maszturbálós magánszámát tudnám feledni!) Szűcs Nelli Beköpynét szeszélyes jellemmel, diszkréten jelzett alkoholizmussal és nyers nőiességgel ruházza fel. Nagy szakmai biztonsággal dolgozik, miközben még Vári Évára is emlékeztet kicsit.

A beregszásziak könnyű, zavaros nyárestije egyébként sajátos, szoros kapcsolatban áll az elektromossággal. A tolvajtársaság tagjai nagy élvezettel csiholnak szikrákat egy fémvágóból; valóságos kis tűzijátékot rendeznek a gép segítségével. A börtönben pedig nem Macheat rázza a rácsot, hanem a rács rázza őt, miután a foglár áramot vezet a rudakba. Ráadásul a lebukott bandavezérre végül villamosszék vár. (E verzió jobban elbánik Macheat kapitánnyal, mint Bicska Maxival a hűvös, okos Brecht.) Praktikusan az történik, hogy a kivégzett bűnös helyén a székben csupán egy égő tócsa marad. London legelső betörője leégett, mint a greenwichi gyermekmenhely. Lé, por és hamu marad utána. A gyászolók serege színes fénycsóvában szélnek ereszti előbb a hamvakat, majd a nézőket. Nem tudni, közülük hányat sikerült felvillanyozni.

Stuber Andrea