Vissza a természetből!

Michael Mackenzie: Előhívás

Michael Mackenzie: Előhívás (Bárka)

Fordító: Török Tamara. Zeneszerző: Faragó Béla. Díszlet: Paseczki Zsolt. Jelmez: Kárpáti Enikó mv. Asszisztens, súgó: Tóth Béla. Rendező: Bérczes László.

Szereplők: Spolarics Andrea, Szabó Márta.

Titkos választások zajlanak a Bárkán. Azt hiszi az ember, hogy az Előhívás előadásán is csak úgy bemegy a nézőtérre, ahogy szokott, pedig közben mit sem sejtve dönt is. Ha jobbra indult el, akkor a Bárónő vörös budoárjában köt ki. Ha balra, akkor a zöldbe jut, ahol majd a természet kevéssé lágy ölén állatsorban él a leendő Komorna. De itt még nem tartunk. Egyelőre a kétszínű (egyfelől piros, másik oldalról zöld) lepellel elválasztott két térfélen egy-egy színésznő, Spolarics Andrea és Szabó Márta üdvözli kedvesen a nézőket. Még jelmezt sem húztak; amolyan öltözői otthonkában fogadnak bennünket és érkező munkatársaikat. S amikor a közönség, valamint a súgó-kellékes-ügyelő-mindenes Péter (Tóth) és a zenész Béla (Faragó) is elfoglalja helyét, akkor Spolarics magára ölti a Madame mezét, s belefog Michael Mackenzie történetébe a Bárónőről és a Komornáról, akik megtalálták egymást. A Madame az erdőben bukkant a lányra, erre a nőnemű Mauglira, afféle Fräulein Hauserra. Magához vette, kikupálta, megtanította szolgálni, miközben ő is változott, alakult, idomult a helyzethez, a tanítványhoz. Ez a mese.

Bérczes László átigazítása és rendezése nyomán A bárónő és a komorna című kétszemélyes dráma többszemélyes színházi komédiává avattatott, amennyiben az előadás sűrűn és derűsen reflektál önnön színházi előadás mivoltára. Sőt, a színrevivő mintha szimbolikusnak látná a produkciót: a Bárka múltja és jövője találkozik itt az átmenet pillanatában. Mint tudjuk, az eddigi társulat nagyobb része – kiváló színészek sora - viharos körülmények között távozott a közelmúltban. („Természetesen nem feledkezhetünk meg arról a váratlan, tragikus eseményről, ami néhány hete... szóval... tudják...” – mondja Spolarics a bevezető csevejben.) Csányi direktor új tagokat szerződtetett – szintén kiváló színészeket -, s itt az Előhívásban egy maradó és egy érkező színésznő ismeri meg és méri fel egymást. Szakmai találkozójuk meghitt, baráti légkörű és rendkívül eredményes. A darab végén így prezentálnak nekünk. „Szeretném bemutatni azt a lányt, akit kiszakítottunk abból a környezetből, ahol nevelkedett és most már itt él – mondja Spolarics - ... Ő a Márti.” Amit úgy is érthetünk, hogy Szabó Márta számos nagyszerű alakítás után immár kinőtte nevelőszínházát, a nyíregyházit, s most a Bárkába szerződvén klasszikus módon pazarul debütál Pesten. Spolarics pedig, a tapasztaltabb és (valamivel) idősebb kolleganő egyenrangú partnerré avatja őt, s elismerően ragadja meg a kezét.

Bérczes enyhén, erőszakmentesen és nem túl árnyaltan játszatja egybe a dráma történetét a színházi kerettel, plusz még a fotográfiát is képbe hozza. Az Előhívás címhez kapcsolódóan az események némely pontján vaku villan, s egy képzeletbeli fotóapparát megörökíti a szereplők aktuális állapotát és helyzetét. (Az ötlet egyébként az eredetiből meríttetett; ott a szerző diaképekkel operál.) Paseczki Zsolt díszlete egyszerű és egyesítő: a játéktér két szélén a keretbe foglalt függöny fényképkeretet és színpadnyílást is idéz. A vezérfonaltorlódásból azért származik némi - ámbár alig bántó - kronológiai zavar. A Bárónő-Színésznő előszava szerint ugyanis nem a cselekmény természetes menetében kapjuk a történetet, hanem a végső fejlemény után, visszajátszva, felidézve. Vagyis tulajdonképpen a zéró-szintű Emily helyett azt kellene látnunk az elején, ahogy a kitanult Komorna eljátssza egykori önmagát. De Bérczes nem forszírozza túl a színház a színházbant sem, épp csak annyira él a módszerrel, hogy Spolarics lehetőséget kapjon az „önkritikus” színésznőábrázolásra. Mert hát ő itt a „vezető színésznő”, aki zenész Bélához olyan tónusban aranyos, mintha a muzsikus a kedvenc macskája volna (még cicceg is neki), mindenes Péterrel meg hol azért ordít, mert súg, hol azért, mert nem súg, de még a közönséget is szívesen egzecíroztatná, amikor úgy érzi, hogy az nem viselkedik elég segítőkészen.

Spolarics tehát egyfelől színésznőt játszik szellemesen, vehemensen, öniróniával. Másfelől pedig a Bárónőt, aki köré sejtelmes, bánatos szépséggel odavonja a magány auráját. A várhatónál vagy az elképzelhetőnél kevésbé hangsúlyozza a hősnőben a modort. A tanulási-tanítási folyamat elején enyhén affektált, magabiztos társasági hölgyként ismerjük meg őt, a végén pedig letisztult, megcsöndesedett, a kudarcaival szembenéző és a társadalmi elvárásoktól eltekintő asszony képében áll előttünk. Spolarics erőteljes színésznőként vezényli végig az ellentétes folyamatokat. Játéka csupa lendület, elevenség, szeles csacsogás és ráérős mélység. A legnagyobb nézői gyönyörűséget akkor hozza rám, amikor - férjét hiába várva - egy megbántott bakfislány mélységes csalódottsága és tanácstalan szomorúsága tündököl az arcán. (A férjet nem látjuk, csak a lépteit és a fütyörészését halljuk. Hogy mégis drasztikusan beavatkozik az események menetébe, arról az a megrázó jelenet tanúskodik, amikor a Bárónő rátalál a félájultan zokogó, bugyijatépett Komornára.)

Spolarics Andrea alakítása a színesebb és technikásabb, Szabó Mártáé a fénylőbb és elementárisabb. Amikor megriadt négylábúként előkerül a zöld lepel alól, sokáig nem is látjuk az arcát. Csapzott haja mindenfelől takar, jobbára csak sebzett lábaira-karjaira figyelhetünk fel. Ahogy a Bárónő kiragadja ezt a vaddisznóforma jószágot a saját közegéből, az valósággal állatkínzásnak hat. Emily – ez lesz majd a neve – olyan kétségbesetten, visítva vergődik a Madame kezei között, hogy szinte nekünk is fáj, ami történik vele. Később a lány remegő lábakkal feláll, s a színésznő vékony, csontos, inas alakja láttán még jó ideig nehéz szabadulni a szánalom érzésétől. De aztán a tátott szájú, felhúzott szemöldökű, bámész tekintetű, esengő arckifejezésű, csámcsogó, mély torokhangú állati lényből tanulékony, értelmet és érzelmet nyerő, gyorsan fejlődő emberré válik. (Találékonyság és humor virágzik ki a tanulási folyamatban. Szabó Márta virtuózan játszik el például a kötényével, az evőeszközökkel, vagy a figura absztraháló képességének hiányával.) Íme az evolúció – büszkélkedhetne a Bárónő, ha lenne kinek. De hát csak ketten vannak ők, s mindketten egyedül. Voltaképp a Bárónőnek sincs senkije, csak Emily, ez az 50 kilós csecsemő. Vele kirándul a végén az erdőbe, ahol a lány kinyílik, mint a frissen locsolt virág, ő maga pedig rangot, címet feledve hentereg szolgálója mellett a fűben. (A Bárka változatában elnagyoltabb, maszatosabb a darab második fele, mint az eredetiben.)

Az előadás egy pontján a Bárónő és a Komorna színházba mennek. Miután üdvözölték az ismerősöket, helyet foglalnak a nézőtéren, természetesen ugyanazon, amelyiken mi ülünk, elvégre nincs másik. Üldögélnek, várják a kezdést, azután egy szép, súlyos pillanatban rájönnek, hogy a színészekre hiába várnak, mert ők maguk a színészek.

És jó, hogy ők azok, mondhatná bármelyik néző ezen a csendes, szűkkörű, szívderítő estén.

Stuber Andrea