Játék és muzsika

Peter Shaffer: Amadeus

Szolnoki Szigligeti Színház

A szolnoki Amadeusra egy hónapra előre elkelt minden jegy. Aki ennek ellenére meg akarja nézni a produkciót, annak közelharcot kell vívni a 490 forintért kapható puszta lépcsőhelyért is. Ez abszurdum, de jó. Nagyon rendjén van, hogy a siker elhíresült, s a közönség látni akarja Darvas Ivánt és Alföldi Róbertet Peter Schaffer ügyes bulvárdarabjában, melyet Szikora János látványos, nagyvonalú, bőkezű, ámbár nem kifejezetten erős előadásban vitt színre.

Az első és meghatározó rendezői döntés nyilván az volt, hogy legyen teljes életnagyságban jelen a színpadon egy egész zenekar. A Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar muzsikusai a forgószínpad egy elnyújtott körcikkelyén székelnek rokokó jelmezben, fehér parókával, gyertyákkal megvilágítva, s rendszeresen bependerülnek a színre zenével kísérni, illusztrálni, magyarázni a színpadi eseményeket. (Viszont nem gépi erővel mozgatják őket: trégerek helyett trógerek dolgoznak. Három-négy férfi gyürkőzik neki újra meg újra a pódiumnak, épp csak azt nem mondják közben, hogy eej uhnyem. De abban is különböznek a volgai hajóvontatóktól, hogy az arcvonásaikat eltüntetendő, Csík György jelmeztervező harisnyát húzatott a fejükre. Ami elég embertelenül hat s bizonytalan rossz érzést kelt a sérülékenyebb lelkű nézőben.) A muzsikusok személyes részvétele értelemszerűen emeli a zene fényét és jelentőségét az előadásban. Ami tökéletesen összhangban áll avval, hogy a főszereplők magával az Atyaúristennel is szoros összefüggésbe hozzák a zenét, míg én például sosem gondoltam arra, hogy Isten – ha van – okvetlenül rendkívül muzikális lenne.

Horesnyi Balázs mutatós díszlete voltaképp két színpadot teremtett egymás fölé. Az alsó szint a zenekari ároknak felel meg, ahol Salieri „földszintes”, magányos jelenetei is zajlanak, az emeleten pedig a különböző színházi szcénák kaptak helyet – színpadok és nézőterek –, beleértve a császári udvar környezetét és a bécsi társasági élet szalonjait is. (Ez úton fejezném ki a lépcsőhelyes és pótszékes seregek háláját a díszlettervezőnek, tudniillik az előadás nagyobb része a magaslaton játszódik, így valószínűleg még a legreménytelenebb helyekről is látható.)

A produkció kunsztja természetesen Darvas és Alföldi kettőse. Nem is igen jut kiragyogási lehetőség senki másnak. Létay Dóra bájt és néhány frappáns tónusú kösziszépent villanthat fel Costanze Weber nem túl hálás szerepében. Czibulás Péter halvány kontúrú II. József, de császárból van nála figyelemreméltóbb: Császár Gyöngyi, akinek Salieri feleségeként sajátos „bábszám” jut. Egyenes derékkal, némán állva illusztrálja a merevnek mondott asszonyt. Az előadás stílusától kissé elütőn mulatságos, amikor úri hordárok megfogják és kiviszik-behozzák őt.

Alföldi mint kölyökzseni idétlen és viharos, ahogy kell. Van vehemenciája, kamaszos nyerítése és szűkölő kétségbeesése. Ahol ülök, onnan már nemigen látszik az arca, mégis pontosan megérzem, mikor a legjobb. Amikor a Varázsfuvola bemutatóján előrekönyökölve nézi a képzeletbeli előadást – valójában bennünket, a szolnoki közönséget. Arca ellágyul, mosolya kivirul – egy remekmű elvarázsolt hallgatójává válik. Ezenközben szinte össze lehet nőni vele.

Darvas már korábban, a Vígszínházban is szerette volna eljátszani Salierit, s most, hogy erre sor került, megmutatja, mit tud az a színész, aki mindent tud. Mesterség alapú az alakítás persze, hiszen magának Darvasnak – aki nagy tehetségű művész és elragadó ember – ugyan mi köze lehet a közepes képességű, frusztrált, kisszerű udvari komponistához? (Egy jellemző adalék: Létay Dóra azt írja az előadás műsorfüzetében, hogy a színház teljes nőállománya őt irigyli, amiért Constanze-ként csókolózhat Darvassal. S nyilván sokan együtt tudunk sárgulni a női karral, jóllehet egy 76 éves színészről van szó!) Darvas tökéletes fizikai és szellemi kondícióban játssza végig a szerepet. Hibátlan kettősöket és olaszos temperamentumú, mégis elegánsan rezervált monológokat ad elő. Ezenközben sajátos nexusba keveredik Alföldi Mozartjával. Az Úristennel párbajozva szisztematikusan kinyírja ugyan az ifjú zsenit, mégis ő az egyetlen, aki megértéssel viseltetik iránta, s ebből adódóan bizonyos gyengédséget sem tud megtagadni tőle. Darvas és Alföldi színpadi viszonya már-már egy zavaros, gátlásokkal és félreértésekkel terhelt, mégis bensőséges apa-fiú kapcsolatot idéz. Hogy aztán bűnét követően Darvas-Salieri magára mérje a büntetést, s ügyesen megoldott színpadi trükkel elvágja a saját torkát.

És akkor azt még nem is említettem, hogy Darvas szövegében akad egy-két olyan kifejezés, ami véletlenül bennevolt már korábbi szerepeiben is. Márpedig Darvas felülmúlhatatlanul tudja mondani, hogy „mit tudom én”, vagy azt, hogy „szamár”.

Stuber Andrea