Stuber Andrea

Rokokó Jagger

Shaffer: Amadeus

Komáromi Jókai Színház

színikritika

Zsöllye 2001. IV.

 

Rokokó Jagger

Peter Shaffer: Amadeus

Komáromi Jókai Színház

 

főszereplők: Mokos Attila, Ollé Erik mv., Vincze Emőke fh., Fabó Tibor mv.,

fordító: Vajda Miklós díszlet-jelmez: Gadus Erika rendező: Czajlik József

 

Esős vasárnap délután, komáromi Jókai Színház, nyugdíjas bérlet. Még el sem kezdődött Peter Schaffer Amadeusának előadása, máris érezni lehet, hogy igen jó helyen járunk. Az előcsarnokban fel-alá sétálnak a szereplők. Markánsan megbolondított rokokó kosztümöt viselnek – a vadszínes ruhaparádé, valamint a fekete lépcsőrendszeres díszlet Gadus Erika munkája –, s fennhangon olvassák a Köchel-jegyzéket. Kisvártatva mind bemasírozunk a színházterembe, hogy ki-ki elfoglalja helyét a rivaldán innen és túl. A karakteres pletykaszállítók – Lucskay Róbert fh. és Benkő Géza – kezdik a darabot a nézőtér felé fordulva, jó napot kívánva. És képzeljék, a közönség jelentős része hangosan és határozottan visszaköszön nekik!

Én még sosem találkoztam ilyen csodálatos publikummal. Három és egynegyed órán át süt a nézőkből a kedv, a készség, a figyelem, a jóérzés. Pedig idegenkednek kicsit az előadástól, az szinte tapintható. Túl harsány, villódzó, tolakodóan hangos és kaotikus az első felvonás. Meg Wolfgang Amadeus Mozart is túl sok időt tölt szexuális játékokkal a színen. A második rész összeszedettebb, íveltebb, magával vivőbb. Mintha a diplomamunkáját rendező Czajlik József a szünettől kezdve megnyugtatóbban terelné mederbe az eseményeket, melyek során Salieri, a befutott udvari zeneszerző halálba intrikálja ifjú kollégáját, Mozartot. A címszerepet játszó Ollé Eriknek is jobban áll a tönkremenés, a zilált kétségbeesés, mint a kezdeti egzaltált infantilizmus. Eleinte kissé modorosnak hat a kamaszkülsejű színész, amint egy fiók-Mick Jagger féktelen dinamizmusával felrúgja a bécsi társaság etikettjét. Csapzott haja mögül ritkán látjuk elővillanni a szemét. Jobbára a hangjára hagyatkozhatunk: sajátos e-jei és még sajátosabb, szinte lágyjeles l-jei egyéni ízt adnak a beszédének. Enyhén visszatetszik, amit csinál: fenn hordott heherészés, sok hiszti, kevés báj. A második részre azonban szívszorítóan elfogy belőle a hepcia. Ekkor már inkább emlékeztet grund nélkül maradt Pál utcai fiúra – térdnadrágban, magasszárú cipőben, bokazokniban –, de evvel még mindig nem jár közel a Mozart nevű szegény, szabálytalan fiatalemberhez, akit a jóisten zsenialitással áldott-vert meg. Mindösszesen: attól tartok, Ollé Erik ezt a szerepet nemigen oldotta meg. De az a típus, aki eredménytelenségében is fölöttébb figyelemreméltó.

Mokos Attila alakítása kevésbé szélsőséges, viszont sokkal megbízhatóbb. Közepes korú, közepes küllemű színész, aki meggyőző erővel adja az „udvarista komponista” közepességét. Seszínű szeme elég dermesztően tud eljegesedni, amikor azt látja, hogy ifjú pályatársa alkotói extázisában tinta helyett alma levével-nedvével rója sebesen a hangjegyeket a fekete táblára. (Miközben történetesen Leoncavallo muzsikája zúdul ránk a hangszórókból.)

A főiskolás Vincze Emőke ugyancsak megjegyeznivaló résztvevője a produkciónak. Constanze Weberként kicsi, eleven, vörös zseb-bestia, akiben elementáris asszonyi véderő tud feltámadni. Egyszerűsége bájától oda- és visszaút vezet a veszélyes közönségességig. Emlékezetesen szép az elszántsága, mellyel férje érdekében felajánlja testét Salierinek. Hogy aztán az akció sikertelensége után dúltan elrohanjon, ránk hagyva az elgyávult zsarolót meg a nagy g-moll szimfónia áradó hangjait.

Amikor az intrikus főzenész immár elvégezte pusztító munkáját – gyönyörű kép, ahogy a teleírt kottapapírokkal elföldeli a halott Amadeust! – a közönség szinte be sem várja Mokos játékának utolsó pillanatait. Beletapsol a záróképbe, jelezvén, hogy ideje befejezni az előadást, mely érezhetően komoly, energikus, áldozatos csapatmunka eredménye. (S mint ilyen, akár fontosabb és nagyobb élménye lehet a játszóknak, mint a nézőknek.) A derekas taps után még megüti a fülemet néhány megjegyzés. Egy nő így szól: van ilyen ma is: elhatározzák, hogy kinyírnak valakit, aztán úgy is lesz. Nem hallani senkitől, hogy tetszett, azt se, hogy nem tetszett. Jól játszottak – közli egy férfi inkább diplomatikus, mint lelkes hangon. Magam sem mondhatok egyebet.

Stuber Andrea