Dalmaták dalban

Kolibri Színház: Százegy kiskutya

Élete során szakaszosan járkál gyerekszínházba az ember. Először akkor megy, amikor kisgyerek. Azután amikor a gyereke kisgyerek. Végül pedig az unokáját viszi. A nézőnek e műfajjal három kiadós találkozása van tehát. (Akárcsak Döbröginek a revansista Lúdas Mátyással.) S akadnak művek, amelyek az újabb korszakokban újra felbukkannak. A Dodie Smith regényében csellengő 101 kiskutya lassan besorol a nagy visszatérők közé.

A történet már az 1960-as években, Walt Disney-rajzfilmként is hódított. Ugyancsak sikert aratott a néhány esztendeje forgatott „élő” filmváltozat. Pár évtized múlva még akármi is lehet a sztoriból. (Például a mozikban most vetített 102 kiskutya után elkészülhet a 103 kiskutya, a 104 kiskutya, vagy az n+1 kiskutya című verzió.)

A legfrissebb dalmatadolgozat a Kolibri Színházban látható, a történetet átíró, dalszövegező és színpadra állító Horváth Péter szerteágazó munkája eredményeként. Musical a produkció műfaji megjelölése, de ebbe könnyű belekötni. A zene és a szöveg mennyiségi arányát tekintve már-már opera ez, míg a muzsika minősége a szerényebb zenés játék kifejezést indokolná. (Novák János komponistaként ezúttal a szokottnál talán kevésbé igényes: beérte egy nem különösebben invenciózus könnyűzenei egyveleggel. A kínálat a szvingtől a tangón át egészen a rapig terjed.)

Összesen huszonöt szám hangzik el a két felvonásban, ami nem könnyíti meg a szereplők mondandójára is kíváncsi néző dolgát. A próza jól érthető – mint a Kolibriben mindig, hiszen itt bábjátékra specializálódott, kellemes hangú, szépen beszélő színészek dolgoznak –, a dalszövegek viszont gyakran elszállnak a levegőbe. Ez néha veszteség, máskor nem, sőt van amikor sőt. Mert Horváth Péter versei hol szellemesen blődek („Falkányi kóbor eb/ Némelyik kóborabb/ Lohol a Föld felett/ Csahol a Hold alatt”), hol egyszerűen hülyécskék („Minden ágon rügyek nyílnak/ gyorsabban, mint ahogy bírnak”), hol még kínos rímkényszerben is szenvednek (”Az élet nem arra való, hogy kinyúljunk rajta, hiába csahol a falka, csak akinek hosszú a farka, az ülhet rajta.”)

A Kolibri Színház – természetesen és sajnálatosan – egyáltalán nem rendelkezik azokkal az anyagi, technikai és humán erőforrásokkal, amelyek egy ekkora méretű és személyzetű zenés darab színpadra állítsához szükségesek. (Nekem speciel látatlanban az volt az első, naiv gondolatom, hogy vajon honnan akaszt le Novák János igazgató ötven és fél bábszínészt, aki eljátszik neki 101 kiskutyát.) Áthidaló megoldásnak ott van a díszletet, a jelmezeket és a bábokat tervező Csík György termékeny fantáziája és a Kolibri színészeinek szakértelme. (Pongót és Perdit – akinek itt, nem tudni miért, Kisasszony a neve – ketten-ketten bábozzák, de elkelne még egy-egy ember melléjük, aki kutyafarkat csóválhatna folyton.) És jól jön Horváth ügyes keze is, bár a rendezésben most talán kevésbé bizonyult eredményesnek, mint az írásban. Egyfelől betoldott a darabba néhány belevaló mellékszereplőt (Fazék néni és Karó úr mesei nevelőszülőpárosát, vagy a Kampec Dolóresz nevű pink macskát), másfelől viszont nem bírt az olyan sokszereplős, kaotikus színpadi jelenetekkel, mint például az esküvő.

A produkciónak ásza van Udvaros Dorottya személyében, aki teljes életnagyságban (plusz egy picinyke bábfigura képében) adja Szörnyella de Frászt. Glenn Close-nak sem derogált eljátszani e figurát, Udvaros is nyilván szívesen vállalkozott rá. Társulat híján az utóbbi időben vendégszerepel a színésznő; méghozzá kifejezetten bátran, korántsem „tuti” helyeket választva. S a játékszíni Fekete angyal, valamint e 101 kiskutya azt igazolja, hogy Udvaros mostanában nem tud tévedni. Még ha esetleg semmi más nem is, de az ő teljesítménye okvetlenül minőségivé teszi a produkciót, melyben részt vesz. Rangos vendégként emeli a színház rangját. (Őszintén remélem, hogy sem ez a megállapítás, sem Udvaros zajos sikere nem bántja meg a Kolibri Színház jeles társulatának tagjait.)

Persze Szörnyella szerepe örömteli feladat: mutatós parókák, látványos kosztümök (a Glenn Close emlékezetes dalmata-dizánjától eltérők) járnak vele. Lehet dodzsemezni, táncolni, dalolni. (De az utóbbi kettőtől még nem feltétlenül hálás egy szerep. Ott van például a Bozzi ügyvédkutya esete az Operettszínházban. Verebes Istvánnak szintén énekelnie és táncolnia kell – ámbár ő fehér szőrkezeslábasban strapásan négykézlábazni kénytelen, mint valami jegesmedve –, mégse hinném, hogy bárki is hálát érezne emiatt.)

Udvaros behozhatatlan előnnyel rendelkezik a 101 kiskutya előadásán. Nem elég, hogy csinos, formás, szekszepiles Szörnyella, de jól énekel és nagyszerűen mozog, plusz még virgonc, eleven, huncut, majd szétveti az energia és a játéköröm. Ráadásul ő adja a negatív hőst, ami sokkal-sokkal élvezetesebb dolog, mint a másik póluson sápadozni. („Jónak lenni tök unalom, nincsen abba’ semmi jó” – mondja idevágólag az egyik mérsékelten frappáns dalszöveg.) Leggyilkosabb tette alighanem az, amikor megdicséri dalmatagazda barátnője esküvői ruháját. Úgy, ahogy csak egy nő tudja bókkal becsmérelni a másik nőt. Udvaros magával ragadó lendülettel, elbűvölő bájjal, humorral és élvezettel ármánykodik. Bukunk rá mind; nézők ötévestől százegy évesig.

Stuber Andrea