A velencei pór

Goldoni - Kiss: A szégyentelenek

Carlo Goldoni: A szégyentelenek (Új Színház)

Fordító: Magyarósi Gizella. Átdolgozó és rendező: Kiss Csaba. Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Dramaturg: Lőkös Ildikó.

Szereplők: Dengyel Iván, Györgyi Anna, Derzsi János, Bánsági Ildikó, Takács Katalin, Nagy Zoltán, Schneider Zoltán, Botos Éva, Vass György.

Volna itt egy találós kérdés, szertelen kis ötlet gyanánt. Vajon ha Goldoni-vígjátékot Kusturica-filmként kellene színre vinni, ki lenne ebben a legjobb? Felmerül azonnal Mohácsi János neve, akiről szinte biztosra vehető, hogy verbalice nekimenne s alaposan körbeírná a témát. Eszünkbe juthat Szász János is, akiről feltételezhető, hogy erőteljes atmoszférát teremtene a dolog köré. Talán Gothár Péter is benevezne, de hát e versenyt nem hirdette meg senki, így induló sincs más, csak Kiss Csaba, aki a felvetést ihlette A szégyentelenek című előadással.

Kiss Csabának Goldoni egyszer már beütött, amikor elragadó játékossággal megrendezte A legyezőt a győri Padlásszínházban. Ezúttal egy alig használt műhöz nyúlt, melynek bő 200 évvel az ősbemutató után, 1978-ban volt az első magyarországi premierje, Bugrisok címen. A mostani színrevitelhez új fordítás is készült, de meg kell mondani, hogy Magyarósi Gizella textusa csak nagyon titkos fegyvere a produkciónak, mivel az előadás szövege erősebben üt el Magyarósi verziójától, mint amennyire az különbözik az eddig ismert Jékely-fordítástól. (Példának okáért: Goldoni – rá és a szereplőkre jellemző módon – szavajárással látta el legfőbb hőseit. Lunardo főbugris Jékely Zoltánnál azt ismételgeti gyakran, hogy "nem csűröm, csavarom", míg felesége, Margarita asszony ezt mondogatja: "ha hiszed, ha nem." Ehelyett Magyarósinál Lunardo a "hogy is mondjam csak" fordulatot használja, míg neje sűrűn "mittudomén"-ezik. Kiss Csaba átdolgozó és rendező viszont csak Margarita szájába ad efféle refrént, amely úgy fest, hogy "na most mondd meg", és úgy szól, hogy "namosmommeg".)

Még az első szavak elhangzása előtt, pusztán a színpadképpel felveti az előadás a kérdést, hogy vajon hol és mikor játszódik a történet. Ezzel a feladvánnyal szépen el is foglalhatjuk magunkat üresebb perceinkben az est folyamán. Csanádi Judit díszlete házbelsőt mutat, kicsit sem fényeset, gazdagot, divatosat és jóízlésűt, hanem sőt. Lunardo otthona ez, melyen eluralkodott a konyha. Koszlott kredenc, válogatatlan bútorok, tárgydömping, használtcikk lerakat. Házi oltár és termosz, szentkép és a kedvenc focicsapat fotója a falon, szekrényajtóra ragasztott narancs- és banáncimkék. (Pirulok. A mi konyhánkban is tapad egy sorozat a hűtőszekrényen.) Láthatólag itt vagyunk valahol nem messze. Az eredeti vígjátéknak Velence a színtere, az Új Színházénak legfeljebb Velence-külső. Talán annyira Velence-külső, hogy már inkább Gárdony. Goldoninál a XVIII. század elevenedett meg, Kiss Csabánál a múlt század vége, ami nagyjából a jelent jelenti. Plusz-mínusz tíz-húsz év. Talán Itáliában járunk, de akkor a hatvanas évek elején. Vagy Magyarországon most nemrég. Esetleg a volt Jugoszláviában, mondjuk 1974-ben. A balkáni szellő mindenesetre enyhén keresztülfúj a színpadon.

Goldoni hőseinek ebben az előadásban sikerült tökéletesen elszakadniuk a tipikus commedia dell' arte figuráktól. Az eredetiben szereplő négy faragatlan fickó Kiss Csabánál háromra olvadt, s voltaképp egyáltalán nem hasonszőrűek, bár az Új Színházban mind rokonok. Az első köztük Lunardo Grozzola, vagyis Dengyel Iván mint mackónadrágos ócskás. Korlátlan férj és korlátolt apa, mufurc házizsarnok. Ennek kéne látnom, tudom én, de tehetek arról, ha a szemében egyfolytában mosolyt vélek felfedezni? Jobban elhiszem Derzsi Jánosnak Simon Grozzolát, a piperkőc autószerelőt, aki kis kézitükröt hord a kalapjában, viszont az egyik zokniját csak félig húzza fel a lábára. (A két apró színészi segédötlet némiképp talán ellentmond egymásnak.) A harmadik Grozzola, a Nagy Zoltán által játszott Canciano feltehetőleg értelmiségi. Halk, finom, elegáns, visszafogott úr, akiből a neje úgy csinál bolondot, ahogy akar. Ezt egy frappáns dialógusban bölcs iróniával demonstrálja is a feleség. Illetve nem annyira a kicsapongó Felice, mint inkább az őt virulensen megformáló Takács Katalin.

Vannak még nők a darabban, akikre az a feladat hárul, hogy valamiképpen elgörgessék a kínosan mondvacsinált bonyodalmat a harmadik felvonásig. A cselvígjáték tétje az, hogy a látatlanban egymásnak szánt fiatalokat – Lunardo cserfes lányát (Botos Éva) és Simon ijedt képű fiát (Vass György) – sikerül-e kölcsönös szemrevételezés céljából összehozni egymással még az esküvő előtt. Ennek érdekében rafináltkodik Felice, valamint a lány mostohaanyja (az irigylésreméltóan nagy pocakú Györgyi Anna) és a fiú anyja (Bánsági Ildikó, akit Kiss Csaba szülővé léptetett elő, hiszen Marina Goldoninál még nagynéni volt.) Nekik kell suta fordulatok, oktalan viták és erőltetett poénok mentén elvergődniük a végkifejletig. Nem csoda, ha nagyobb hatásfokkal működik az egyszerű mellékszereplő, Schneider Zoltán, aki bejön mint Dorko Mcseics Belgrádból – Goldoni persze nem ismeri őt –, és Chippendale-fiúkat megszégyenítő zenés belépővel teszi magát emlékezetessé. S a továbbiakban is ő a fénypontja a meglehetősen sziporkaszegény előadásnak.

A rendező részéről feltehetőleg hely-, stílus- és feladatkereső próbálkozás ez a színrevitel. Társulatmozgató vállalása a frissiben művészeti vezetővé kinevezett Kiss Csabának. Eddigi munkái alapján tudhattuk, hogy mi érdekli őt tartalmilag (a Nő, életre-halálra szóló érzelmek, szerelmi bűntények belső logikája) és formailag. A stúdió méretű, kevés szereplős művek színrevitelében lelt otthonra. Intim tér, lelki rezdüléses, beleéléses, sűrű színészi jelenlét, nézők és játszók egy húron pendítése – az ő világa. Ez a fajta intenzitás azonban nehezen teremhető meg nagyszínpadi keretek között. A Szégyentelenek – ha jól számolom – összességében a harmadik nagyszínházi rendezése Kiss Csabának, az Új Színházban a második. S a magam részéről mind a mostani produkcióból, mind az ezt megelőző Othellóból hiányolom a Kiss-féle kis színház erényeit, miközben nemigen látom kihasználódni a nagyobb tér adta lehetőséges előnyöket. (Amelyek például a képkomponálás, a térszervezés, a teátrális hatások terén kínálkozhatnak.) A Goldoni-előadásban hosszú jelenetek telnek el úgy, hogy szereplők halmaza céltalanul, oktalanul és tétlenül tartózkodik a színen. Anélkül, hogy egyenként vagy tömegesen akár cselekvéssel, akár állapottal bármit is kifejeznének. A Simon fiát játszó Vass György az előadás elején öt egész jeleneten át fekszik az átlátszó terasztetőn, s eközben voltaképp nem derül ki, hogy ki ő, mi okból hallgatózik és miért szorongat kést a kezében. Simon házában hárman esetlenül álldigálnak, percekig rezzenéstelenül hallgatva másik két szereplő beszélgetését. S szegény Nagy Zoltánnak is mennyit-mennyit kell hasztalanul ácsorognia a harmadik felvonásban, mire tortát vághat Schneider Zoltán képébe! S a kissé ügyetlen tömegjelenetek csúcspontján milyen bősz asztalhuzogatást, micsoda mesterkélt rákészülést igényel az, hogy ráborítsák az akvárium vizét Dengyelre és Derzsire!

Igazán csak a felvonásvégek pezsdülnek meg, amikor hirtelen Kusturicásba hajlik a színpadi vircsaft. Ehhez a metamorfózishoz általában Schneider élvezetes jugó playboya adja a zenét. (Táskamagnójából megszólal az a feledhetetlen dal is, amelyet az énekesnő feneke és a szög összefüggésében ismerhetünk a Macskajajból.) A filmes dèja vu-érzetet erősíti Schneider mellett Derzsi János is; Simon nem akármilyen divatozásával és romás gajdolásával. A három zűrös fináléban zajló zarámbolás végre hangulatot is, miliőt is teremt. Ezt leszámítva azonban úgy érzem magam Kiss Csaba legújabb kori munkássága láttán, mint aki elvesztette a vámon, amit meg sem nyert a réven.

Stuber Andrea