Beszámoló jelentés Miskolcról

Mihez képest?

A június második felét betöltő Magyar Színházak Fesztiválja magyar volt, színházi, de nem fesztivál. Inkább szemle. Nem több és nem kevesebb - egy valamire való szemle. Ha nem is a javából. A miskolci fél hónap alatt sok-sok közepes vagy érdektelen és kevés-kevés kiugró előadást lehetett látni. Pont, mint egy átlagos színiévadban.

A rendezvénysorozat nem nőtt, dagadt, szélesedett fesztivállá olyan értelemben, ahogy, mondjuk, Avignonban az egész város kivetkőzik magából, és beöltözik színes, lármás, szemetes színtérnek egy derűs happeninghez. Miskolc nyugis hely - este nyolckor villogó sárgára állítják a közlekedési lámpákat. Itt a fesztivál - a szervezők minden igyekezete ellenére - nem vált össznépi ünneppé. Belül maradt a „színháznegyed” határain. A Széchenyi utcán járó villamos sínjei mintha elvágták volna. A színházépület előtt menetrendszerűen felbukkantak ugyan a Maskarás együttes jópofa gólyalábasai, olykor kellemesen múlatták az időt kóbor zenészek, táncosok. Akadtak is érdeklődő járókelők mindig, de az esemény hatósugara nemigen terjedt tovább. Ezt panaszolta az utolsó előtti nap közönségtalálkozóján egy helyi néző, aki csak a második héten vette észre, hogy Miskolcon színházi fesztivál zajlik.

Nem volt a rendezvény különösképpen szakmai találkozó sem - olyan értelemben, ahogy például az 1997-es szegedi Országos Színházi Találkozó az volt -, mert a résztvevő társulatok zömmel elkerülték egymást. A házigazdák minden színház számára két főnek biztosítottak férőhelyet a teljes időtartamra. A teátrumok vagy nem tudtak erről a lehetőségről, vagy nem éltek vele. Mindenesetre egyetlen vendég sem akadt, aki végigülte volna Miskolcon a fesztivált. (Engem is beleértve, aki két nap szabadságot kivettem közben.)

A színházak tehát jöttek, felléptek, mentek. A turnézásban nagy rutinnal rendelkező Operettszínház délután négykor futott be, s hétkor már nyomta is A víg özvegyet. Mások egy nappal korábban érkeztek, viszont este nem előadást néztek, hanem próbáltak. A házigazdák elvileg huzamosabb ideig is szíveslátták volna a kollégákat. A gyakorlatban azonban nehézséget támasztott, ha egy-egy társulat további éjszakákat kívánt a városban tölteni. (Mellékszál: magam szégyelltem magam az elszállásolási hierarchia miatt. A lista élére - vagyis a jobb szállodákba - az egy-két protokollvendég és az ugyancsak kis létszámú sajtókontingens került. A derékhadat a színészek képezték. A végére maradtak a műszakiak, akik aztán inkább szundítottak a színházi fotelekben, mint hogy „hazamenjenek” az ócska kollégiumi ágyra.)

Persze többnapos elidőzés esetén sem biztos, hogy a nézőtéren ültek volna esténként a résztvevők. Elvégre hívogatott a legfőbb szakmai találkahely, a színházkomplexum udvarára telepített fesztiváli feszt ivó. (Hangulatos hely volt: sátor, fapadok, tangóharmonikás, sör. Elöl a Tosca díszletkapuja, hátul Déryné vaskos szobra, kitűzve rá a közreműködői fesztiválbelépő.) Akadt, aki odáig sem ment el találkozni. A József Attila színházi Balfácánt vacsorára szereplői például baráti vacsorára siettek előadás után, nem pedig a sörsátor alá, A Lourcine utcai gyilkossággal ugyanakkor fellépett kolozsvári kollégák mellé. Néhány késő este úgy telt, hogy egy-egy társulat tagjai szűk társulati körben folytatták az ismerkedést önmagukkal.

Szemle volt tehát Miskolcon, amely - méltányolható elképzelés alapján - nem csak az idei évad s nem csak a határon belüli színházak produkcióiból kínált válogatást. A program ismeretében megkockáztatható, hogy a házigazdák nem is annyira nagyot akartak markolni, mint inkább bármit. A hattagú szakmai ajánló bizottság - előnézőknek csak óvatosan nevezném őket, hiszen a hírek szerint hírek szerint javasoltak - többszörös túlkínálattal jelölt produkciót minden egyes helyszínre. (Helyszín pedig minimum négy van; a nagyszínház, a Kamara, a Csarnok és a Játékszín, minthogy a Miskolci Nemzeti valóban sokszínterű, fesztiválra termett színházipari egység.) A bőségesen merítő szervezők nyilván tudták, hogy a kiszemelt előadásoknak úgyis csak töredéke tűzhető majd műsorra, mert vagy nem fér be, vagy nem szervezhető meg, vagy akármi. Ezernyi oka lehet a részt nem vételnek.

Az ajánlati lista kényszerű túlburjánoztatása sejteti, hogy a minőségi szempontok kissé háttérbe szorultak. Az értelmi szerzők a sokféleséget tűzték ki célul. Klasszikus, alternatív, opera, stúdió, kamara, mese, tánc, musical, operett, kortárs, báb - hírelte a fesztivál, kissé összekuszítva műfajt, műnemet és műhelyt. Ömlesztett volt a szemle, mint a sajt. Csak csemegézzen, csipegessen, vegyen ízelítőt a néző - gondolhatták a kitalálók. Valós koncepció, esztétikai mérce és rendezőelv híján a miskolci válogatás természetesen nemigen mutatta fel a mai magyar színjátszás trendjeit, irányzatait - ha vannak ilyenek. (És miért ne lennének?) A szemle a maga ad hoc, minősítetlen, összevegyítő és egybemosódó programjával jellemezte (tükrözte mintegy) a mai magyar színházat. Hívebben, mint az idei Országos Színházi Találkozó, mely kifejezetten nívósan szelektált a termésből.

Ugyanakkor a rendezvény sok olyasmit kínált, amiben a helyi nézőknek máskor nincs részük, legalábbis a város határain belül. Hegyi Árpád Jutocsa igazgatása alatt a nagyszínházban zenés műveket és klasszikus prózai darabokat játszanak, tradicionálisan. Az ehhez szokott közönségre az újdonság erejével hathatott, mondjuk, a nyíregyháziak különleges minőségű, egyedi stílusú maratoni versenyszáma, a Mohácsi-féle Krétakör. Vagy például az alternatívokat képviselő Atlantiszék fellépése (A vak meglátta, hogy kiugrott) olyan, fiatal nézőket is vonzott, akik eddig nem látogatták a Miskolci Nemzeti Színházat. (H. Á. J. direktor szíves közlése.)

A meghívott produkciók erősen vitatható ütköztetése - miszerint az előadások általában egyidejűleg zajlottak - nem tette lehetővé, hogy különc szakmabeliek, mániákus egyetemisták vagy egyszerű színházőrültek mindent végignézzenek, avagy mindent láthassanak, amit akarnak. De hát maga a program sem rájuk számított, hanem az átlagnézőre, aki úgyis csak egyre voksol a két-három verzió közül. (Mondta egy miskolci színész az utolsó napokban, hogy ő mindent megnézett, ami szakmailag érdekes, és ez öt előadás volt a harmincötből.) A miskolciaknak szólt a móka, kacagás, zene, tánc. És a hazai közönség hálás volt, lelkes, csöppet sem ingatag. Megbízhatóan és kiszámíthatóan viselkedett. Mindjárt a legelején is, amikor nem jött el a megnyitóra, melyen saját színháza mutatta be saját operaelőadását, a Bánk bánt. Szerény harmadház előtt kellett a minisztérium művészeti főosztályvezetőjének felolvasnia az egyéb elfoglaltsága miatt távol lévő államtitkár szavait, aki boldog álmélkodást kívánt a publikumnak. (A magam részéről álmélkodtam is, némi arcpírral, míg hallgattam, mit izen nekünk a bíróságra járó politikus-hivatalnok.)

A nézők tudták, mit akarnak. Megtöltötték a nagyszínház zsöllyéit A víg özvegy alkalmából. (Egyikük a közönségtalálkozón biztatta is Hegyit, hogy A víg özvegy következő szezonban esedékes miskolci bemutatójához hívja meg a most látott színészeket.) Teleülték a széksorokat boldogan vihogva a szegedi Gyalog galoppon, sodródtak az új színházi Othello-előadás viharos szenvedélyeivel. (Másikuk megkérdezte a Jagót játszó Bubik Istvánt, hogy mivel igen beleéli magát a szerepbe, nem viseli-e meg, hogy egyetlen estén két embert is megöl.) A miskolciak delegálták kétharmad háznyi, érzékeny és fogékony küldöttüket a nyíregyházi Krétakörre, szerették a zalaegerszegi Hegedűs a háztetőnt, csodálták A csodálatos mandarint a Szegedi Kortárs Balett előadásában, megérezték a temesvári Lorenzaccio rendkívüli színészi erejét, de a legboldogabbak akkor voltak, mikor a fesztivál végén (újra) láthatták saját társulatuktól az Elisabethet, s tombolva tapsoltak neki. A produkció nem méltatlan a sikerre, tisztességes munka, Szabó P. Szilveszter Halál-alakítása még kiemelkedő is. Ez a korrektnek mondható musical-előadás váltotta ki a fesztiválkéthét legnagyobb ovációját a publikumból.

Rövid kitérőt megér, hogy talán nem volt szerencsés ezt a közönségcentrikus és (hosszát tekintve) kissé túlméretezett fesztivált ráidőzíteni a labdarúgó Európa-bajnokságra. Pláne, hogy ez az EB még drámaiságban is vetekedett a színházi seregszemlével. Itt vallom be - az életszerűség jegyében -, hogy az egyik estén a már látott két produkció helyett magam is a még nem látott meccset választottam. (Nem bántam meg.)

Egyébiránt a közönség mindig kitermelt magából annyi kíváncsi egyedet, amennyi a stúdió-előadások nézőterét megtöltötte. (A beregszásziak többdíjas Gyilkosság a székesegyházban-produkcióján voltaképp túl sokat is. A Búza téri templombeli fellépést valósággal megfojtotta a zsúfoltság, a levegőtlenség, a hőség.) Csak a kamaraszínházi bemutatókat kerülték a tömegek. A háromszáz férőhelyes Kamarában szinte soha nem volt telt ház. (A viták elkerülése végett: telt háznak azt nevezem, amikor bemegyek jegy nélkül, és nem válogathatok a helyek közül, hanem örülök, ha egyáltalán leülhetek valahová.) Pangott a nézőtér az újvidékiek figyelemre méltó Pirandellóján (Hat szereplő szerzőt keres), a kassaiak kevéssé meggyőző, alulkoros Orbánnét foglalkoztató Macskajátékán és a sepsiszentgyörgyiek rendezőileg izgalmas, színészileg kétségbeejtően szélsőséges Turgenyev-adaptációján (Isten hozott, szellő!). Ebben az Egy hónap falun-változatban láttam a két hét legszebb és legizgalmasabb női szereplőjét: Illyés Török Orsolyát Verocskaként. (Egy férfi is tetszett, de az a francia válogatottban játszott.)

Kevesen voltak a Merlin szeretetre méltó Hamvai-bemutatóján (Márton partjelző fázik), és a Radnóti Színház Rokonokja se ment zsúfolt ház előtt, pedig az csábíthatta volna a miskolciakat nagynevű színészekkel meg korábbi kedvencükkel, Szervét Tiborral. (Mellékszál: a Rokonok szünetében semmit nem tudtam kikagylózni abból, amit a nézők beszélgettek - szoktam kagylózni ugyanis. Ezúttal mindenki sutyorgott, hogy a többiek ne hallják a szavait. Arra következtetek ebből, hogy a darab aktuális.) Jószerével csak a Vidám Színpad vérprofi Szomorú vasárnapján volt dugig a nézőtér. (De tud, de tud Bodrogi Gyula!)

A legfeltűnőbb nézőhiány a gyerekelőadásokon mutatkozott, ami jelzi, hogy a szervezés talán nem állt helyzete magaslatán. Megmagyarázhatatlanul kevés csemete bámészkodott a Budapesti Bábszínház kellemes, klasszikus előadásán, A varázsfuvolán - ahol csak a torz, érthetetlen szövegű zenei betétek okoztak kínszenvedést - és a debreceni Vojtina Bábegyüttes szép, világos Kendzsebáj menyegzőjén. A jegyek és bérletek a pénztár információja szerint szinte minden előadásra elfogytak. Az üresen maradt helyekért ilyenkor a protokolljegyeseket szokás okolni, ők a kinevezett távolmaradók. De nekik legalább nem szólal meg a mobiljuk. Ellentétben azzal a rekorderrel, aki a sepsiszentgyörgyiek játéka közben öt (!) csöngetés után vette csak fel a telefont a nézőtéren.

A fesztiválnak volt egy-két jól bevált ötlete. Mindenekelőtt a fellépések után azonnal tartott közönségtalálkozók, melyek üdítő természetességgel eresztették össze a nézőket az alkotókkal. Csaknem mindig akadt érdeklődő is, kérdés is, párbeszélnivaló is. †gyes volt, ahogy a szemle mindvégig dokumentálta és kommentálta önmagát. Napról napra bővítették fesztiválképekkel a színház előcsarnokában létrehozott fotókiállítást. S aki akarta, az interneten is figyelemmel kísérhette az eseményeket. A fesztivál honlapja folyamatosan naplót közölt, képekkel és kedves, kissé laikus hangvételű beszámolóval a programsorozatról. A Miskolci Nemzeti Színház stábja gondos munkát végzett; jól szervezetten, gördülékenyen ment minden. Az előzékeny és segítőkész vendéglátók figyelme mindenre kiterjedt. Onnantól kezdve, hogy az összes érkezőt jó szóval és tájékoztató anyaggal fogadták, azon át, hogy a gyerekelőadáson a nézőtéri büfébe székeket állítottak, odáig, hogy a leghidegebb estén felruházták a fagyoskodó nézőket a jelmeztárból. Ez a kaposvári Balta a fülbe alkalmával történt a Csarnokban, ahol a piros bundákba, barna katonakabátokba és kék malaclopókba burkolózó nézőtér érdekesebb, színesebb és változatosabb képet mutatott, mint maga az előadás.

Végül is szögezzük le, hogy a millenniumi év alkalmából először (és vagy utoljára, vagy nem utoljára) megrendezett Magyar Színházak Fesztiválja sikeresnek mondható, amennyiben más módon meg nem szerezhető élményhez juttatta a miskolciakat. Tizenhat nap, közben minimum nyolc évszaknyi időjárásváltozás, hat ország harminc színházának harmincöt előadása, kábé tizenkétezer néző. A szemle a fellépő társulatokat tapasztalattal és a Taps című, nehezéknek kiválóan alkalmas szoborral gazdagította. A Gothár Péter rendezte Kés a tyúkban Miskolc város kétszázezer forintos díját is elnyerte - egy-egy helyi képző-, írás-, és zeneművész ítélete alapján. (Nem akadt senki a Katona József Színházban, aki el tudott volna jönni a jutalomért a záróünnepségre.)

Fennakadni legfeljebb azon lehet, hogy vajon a siker arányos-e a ráfordítással. Hatvankétmillió forintba került a rendezvény, ebből tizenkettőt a város adott (nem pénzben, hanem infrastruktúrában, szolgáltatások formájában), ötvenmilliót pedig - példátlan nagyvonalúsággal - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tett le. Hogy megérte-e ekkora összeget áldozni a fesztiválra, az talán kérdéses. De itt lép be a „mihez képest?” Mert ha arra gondolok, hogy a minisztérium ennyiért, mondjuk, millenniumi zászlókat is adományozhatott volna a színházaknak, akkor jobban jártunk így. Ahhoz képest viszont, hogy a summa kiteszi egy kisebb fővárosi színház éves költségvetésének felét, esetleg lehetett volna más helyet találni a pénznek. Ám ha kisebb színházként a Játékszín jut eszembe, ahol megkopott bulvárdarabokat újítgatnak fel csekély befektetéssel és szerény iparosmunkával, s ebbe mennyi millió forint ölődik bele, akkor mégsem volt kár Miskolc fesztiválját dotálni. És folytathatnánk a hasonlítgatást. Szegényke országban így nyilvánul meg a relativitás elmélete színházi vonalon.

Stuber Andrea