Portalanítás

Márai Sándor: A kassai polgárok

Márai Sándor: A kassai polgárok (Thália Színház Stúdió)

Dramaturg: Góczán Judit. Zene: Gryllus Samu. Díszlet: Masa Richárd. Jelmez: Endresz Ágnes. Rendező: Szákás Tóth Péter Szereplők: Gáspár Tibor, Venczel Vera, Kokics Péter fh., Melkvi Bea fh., Bertók Lajos, Puskás Tivadar, Venczel Valentin, Olsavszky Éva, ifj.Mucsi Sándor, Huszár Zsolt.

Márai Sándor, a született kassai polgár színdarabot írt A kassai polgárok címmel, amikor Kassa átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. (Az ősbemutatót a Nemzeti Színház tartotta ünnepi előadásban, Kormányzó Úr Ő Főméltósága névünnepének előestéjén, 1942. december 5-én.)

A mű főhőse művész, s mint ilyen, többek szerint a szerzőt rejti magában. Ámbár a főszereplő János mester nem író, hanem szobrász – érdekes; így egyszer sem nevezik a darabban, mindig kőfaragóként emlegetik –, aki több estét betöltő konfliktussal találja szembe magát a háromfelvonásos tragédia során. A konfliktusok koncentrikus körökként kerítik körül. (Őt, de az nem k-val kezdődik.)

Az első – a legbelső – egyszemélyes, alkotói magánügy. János mester egy szobor megformálásával küszködik. Nem találja a konkrét kőfaragói megoldást az arckifejezésre, melyet az új templom bejárata fölé tervezett Szent Erzsébet-alaknak szánt. A második probléma családi körben jelentkezik. Matematikai abszurd áll elő: háromszög a négyzeten. Az egyik szerelmi háromszöget János, a fia (Kristóf) és a nevelt lánya (Genovéva) alkotja. A másikat, a hatványozottat János, a felesége (Ágnes) és Genovéva hozza létre. (Lehet mondani, hogy az író kissé túlbiztosította a szerelmi vonalat. Igaz, a Kristóf-Genovéva-ügyet csak a legelső jelenetben szerepelteti, onnantól kezdve negligálja.)

A harmadik bonyodalom még tágabb környezetet érint; egész Kassát. A király odaveti zsákmányul a várost Omodé nádornak – a XIV. században vagyunk –, a kassaiak azonban fegyveres ellenállást tanúsítanak. János mesternek módjában áll patetikus monológokban és dialógokban meghányni-vetni, hogy mi néki a dolga; a vésővel dolgozni vagy fegyverrel hadakozni. (Mármost szerintem János mester azért nem Márai, mert a rogyásig tetézett problémahalmazból korántsem mindent tekinthetünk a szerző legszemélyesebb sajátjának. Az alkotás tematikája, az igen, az foglalkoztatta őt is. A harcos cselekvés ingerenciája viszont nemigen kínozta. Meg az is elég jól felmérhető az önéletrajzi művekből, hogy Márai sokkal könnyedebben, hűvösebben és érintetlenebbül mozgott az emberi kapcsolatokban, mint a drámahős. A naplókból vagy az Egy polgár vallomásaiból nem derül ki, hogy az író valaha is felelősséget érzett volna mondjuk egy nőért, lett légyen barátnő, szerető vagy feleség az illető. János mesterrel ellentétben, aki a Genovéva-ügyet éppúgy végigvívódja, mint a többi, rálőcsölt drámai válsághelyzetet. S a próza műfajában gyakran egészségesen fanyar Márai fennkölt szövegét irónia és önirónia nélkül, dúlt szenvedéllyel kell elmondania (vagy meghallgatnia). "Az arany halott tűz." "Az én leheletem ad szárnyat a lelkednek." "A harc csak pillanat. A béke az élet." És hasonlók.)

Ha egy végzős rendezőhallgató A kassai polgárokat választja diplomamunkául, akkor ez avval kecsegtet, hogy az ifjú színházcsinálót izgatja valami ebben a szép szavú, közhelyszagú, nagyívű, túlzsúfolt, dramaturgiailag több sebből vérző színdarabban. Nyilván talált egy szálat a dús, kusza gombolyagban, amit érdekesnek ítélt s érdemesnek a felgöngyölítésre.

Hanem ahogy a Szákás Tóth Péter jegyezte előadás kezdődik a Thália Színház Stúdiójában, az a hideglelést hozza rám. Két szereplő beszélget a színen, miközben az egyikük folyamatosan tornagyakorlatot végez a Masa Richárd tervezte díszleten, mely leginkább játszótéri mászókára emlékeztet. A céltalannak tetsző színészi mutatványtól elfog az ijedelem, hogy valami igen divatos, akrobatikus színházi produkció vár rám. Beüthet a legrosszabb is, hogy a színrevivő nem akar semmit a műtől (csak blöfföl) vagy akar, de nem tudom megfejteni a szándékait (legfeljebb blöffölhetek). Azután az előadás a csendes megnyugvás jegyében telik el.

Szákás Tóth Péter inkább szakmai, mint filozófiai megközelítési módot választott. Mindenekelőtt jótékonyan beavatkozott  – Góczán Judit dramaturghallgatóval együtt – a darab szövegébe, sőt szerkezetébe. Kiiktatta a kassai tanácsot, amitől a mű sűrűbb, pusztán néhány szereplő viszonyára irányuló, kamaradrámai jelleget öltött. Ugyanakkor mégsem tűntek el nyomtalanul a tömegjelenetek. Az Omodé meggyilkolását követő tárgyalás részleteit fel-felmondja az előadást indító két szereplő. (Hol literátorok, hol egyházi személyek képében.) Kettejük mászókázással tűzdelt párbeszéde flash backbe úsztatja János mester történetét. Amikor a főhős előáll, már tudjuk, hogy a színre nem lépő nádor szíven lesz/lett szúrva. A gyanútlan néző számára így akár krimiszerű izgalmat is kínálhat az előadás. (Vajh, ki leend a gyilkos?) A "gyanús" néző pedig baljós hangulatban kísérheti figyelemmel, ahogy János mester végzete beteljesedik. Szákás Tóth Péter melankolikus sejtelmességgel, balladisztikus tömörséggel és rideg törvényszerűséggel torkoltatja tragédiába az eseményeket. (Nem mentesen némi Bánk bán-reminiszcenciától.)

Egyéninek mondható szakmai álláspontot vélek felfedezni a szereposztásban. Se húzónév, se zsinórban játszó élszínész, se megszánt munkanélküli nem szerepel az előadásban. A rendezőnövendék sokat foglalkoztatott, a nagyközönség számára mégis "ismeretlen" színészeket hívott meg a Tháliába. Olyanokat, akik Békéscsabán, Egerben vagy Debrecenben már rengeteg szépet és jót csináltak, Pesten viszont sosem láthatók. S ha más nem történik itt, mint hogy néhány tucat fővárosi néző felfedezi magának Gáspár Tibort, Bertók Lajost, Venczel Valentint, illetve a vígszínházi üldögélésben megfáradt Venczel Verát, esetleg a viruló, főiskolás Melkvi Beát, akkor már van öt találat a héten.

Az előadás világában akad néhány üdítően bizarr jel. Magasból lehulló vércsöppek a színpad közepén. Vörös babszemek fémtányér alján, vacsorához és dührohamhoz tálalva. Négy darab tűzifa a négy égtáj felé vetve. Különös az Endresz Ágnes tervezte kosztümegyüttes is, mely úgy stílusos és illúziókeltő, hogy közben minden darabjában van  valami kirívó furcsaság. Egy piros gomb a feketék között. Vagy egy fekete öltözék aljában a zöld zokni és a még zöldebb cipő. Egy-egy zsinór, amely feltekeredik a nadrágszárra vagy az ingujjra. A kötelék egyébként is visszatérő, s nyilván szimbolikus elem itt. Helyenként még a díszlet is kötözve van, bár a bebugyolált mászóka képe inkább sebesülést idéz, mint gúzsba kötöttséget. (Most akkor nem is tudom, hogy rabok lennénk vagy betegek.)

A produkció legfőbb erénye, hogy igyekszik portalanítani és pátoszmentesíteni Márai minimum avíttas művét. A színészek nem az emelkedettségre, hanem a gondolatokra koncentrálnak. Amikor például Bertók Lajos Albertusa figyelmezteti Gáspár Tibor János mesterét; nézz a szívedbe, akkor e felszólításban nincs több zengzetesség vagy színpadiasság, mint ha azt mondaná: nyúlj a zsebedbe. Gáspár kőfaragójának tragikus hős volta ezúttal nem elszánt, dörgedelmes és heroisztikus vállalás. Ez a János mester csupa kérdés: azt kell-e tennem, amit a becsületem (és Márai) diktál? Van-e hivatásom, kötelességem, tudok-e dönteni? Amikor feladatát immár elvégezvén hazatér és házát feldúlva, feleségét holtan találja, zavarodottan, tanácstalanul fordul Olsavszky Éva dajkájához, Puskás Tivadar Gergely páteréhez, Bertók Albertusához. Hogy akkor most mi legyen. Megtette, amit vártak tőle, de hogyan tovább?

Egyébként is az a legjobb, amikor Gáspár és Bertók áll egymással szemben. Két erőteljes ember, egyenes tartással, értelmes fejjel, magas homlokkal, figyelő tekintettel. Vitáznak, mérkőznek, meg akarják érteni egymást. Girbegurba erecske tekereg mindkettejük halántékán. Kicsit kiduzzad. Talán mert olyan markáns, olyan feszítő a gondolatok ereje.

Stuber Andrea