Malachit

Enda Walsh: Diszkó disznók (Vígszínház Házi Színpad)

Fordító-dramaturg: Rácz Erzsébet. Díszlet-jelmez: Füzér Anni. Zenei szerkesztő: Hunyadi Alex. Rendező: Rusznyák Gábor.

Szereplők: Majsai-Nyilas Tünde, Gyuriska János.

A diszkódisznó – én egybeírnám a szót – az emberkertnek az az egyede, amelyik él-hal a diszkóért. Speciális esetben a beceneve disznószármazék; úgy mint Coca, illetve Koca. Cocát és Kocát a harmincegy éves ír Enda Walsh találta ki; modellek nyilván nagy tömegben fordulnak elő a megfelelő zenés helyeken. (Nálunk is.) Walsh hősei a beszédes nevű Korcs Sziti tizenhét éves lakosai. Bemutatkozó látogatásuk a Vígszínház Házi Színpadán zajlik, Majsai-Nyilas Tünde és Gyuriska János jóvoltából, Rusznyák Gábor fh. rendezői gardírozásával.

Mit is mondhatunk el a két ifjúról? Egy szoknya, egy nadrág. Persze csak képletesen, hiszen mindketten térdzsebes bő nadrágot hordanak (jelmez: Füzér Anni). Barátok. Kívülállók. Lázadók. Piszkos szájúak. Romantikusak. Durvák. Szertelenek. Őszinték. Céltalanok. Tiszták. Romlottak. Nem akarnak semmit, csak nyugtot. Diszkót, sört, csipszet meg balhét. De vacak kis külsőségeik közepette, redukált kommunikációjuk mellett azért velük is megtörténnek az élet legnagyobb drámái. Születés, barátság, szerelem, csalódás, bűn, halál. Címszavakban mondom el, mert címszavakban beszél maga a színdarab is. Eklektikus nyelvezete – Rácz Erzsébet fordításában – közönséges és játékos, szegényes és frappáns, trágár és infantilis egyszerre. (Legrosszabb pillanataiban pedig arra tesz kísérletet a Diszkódisznók szövege, hogy költői legyen.)

Enda Walsh munkájáról nem gondolom, hogy nagyon jelentős mű, de alkalmasint érvényes és élményszerű lehet azok számára, akik otthonosak ebben a szubkultúrában. Már csak az a kérdés, hogy eljut-e az előadás éppen hozzájuk. A célközönség nyilván nem a Vígszínház tipikus nézői közül verbuválható. Akkor viszont hogyan és honnan fog betévedni a Szent István körút 14. negyedik emeleti színpadára? Meglehet, ez nagyobb feladvány a színrevivők számára, mint maga a darab.

Az előadást fiatalok készítették, látható kedvvel és affinitással. Rusznyák dinamikus demonstrációt vezényel, s ráerősít a Walsh által csak halványan jelzett csiki-csuki játékra, melynek jegyében a játszók hol bévül, hol kívül vannak szerepükön. Egyfelől elmesélik az életüket – kezdve a születésük elég szellemes és plasztikus megjelenítésével –, másrészt megélik előttünk, talán nem is sejtve, hogy mi lesz a vég. (Hát mi lenne más: brutália, tragédia.) Történetüket folyamatosan illusztrálják és kommentálják. Épp a mi számunkra, akiket itt nem kedves közönségnek, hanem seggfejeknek meg drámabuziknak hívnak, de hát ezt is meg lehet szokni.

A dróthálóval befedett porondon mindössze egy autó kiszuperált hátsóülése áll rendelkezésre. Meg a padlót borító sertéstápszerű fűrészpor, mely több kelléket – például sör, púder – képes helyettesíteni. (Köpik-nyelni tudják a szegény jó színészek.) Másra tárgyra és személyre nincs is szükség. A képzelet és egy-két ötletes jelzés elég a helyszínek és a sztorik felidézéséhez. (Milyen kedvesen leleményes például a mutatóujjal felnyomott orr, amitől szinte már látjuk is az autóbuszt, melynek ablaka mögül hőseink bámulnak kifelé.) Kivételt képez az "eszköztelenség" alól az a meghökkentő epizód, amikor a Cocát játszó Gyuriska felkér táncolni egy gyanútlan nézőt. A lány barátságosan belemegy a játékba, s Coca heves udvarlásának, kanos megjegyzéseinek, majd Koca féltékeny haragjának lesz tárgya. (Nézőt bevonni a játékba mindig kényes, ez pedig különösen kínos szerintem. S milyen érdekes, hogy az inzultus után Kocának is akad táncos-tapizós kalandja, ám az ő kuncsaftja megmarad képzeletbelinek, s egyetlen férfinézőt sem használnak fel a jelenethez! A lányokat alázgatjuk, a fiúkat megkíméljük, mi?!)

A két színészi alakítás kifogástalannak mondható. De ha jobban belegondolunk, abban azért van valami szívszorító, ahogy Majsai-Nyilas Tünde színésznői sorsa alakul. Hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt ezzel az alkattal nyilván drámai szendéket és bájos szubrettszerepeket játszott volna szakmányban. A Vígszínházba feltehetőleg azért került, hogy Murányi Tünde párja és/vagy ellentéte legyen. Hasonló típusú színésznők, nyilván fel kellett osztani köztük a terepet. Az igazi naivaszerepeket zömmel Murányi kapta, Majsainak pedig az ártatlannak látszó lányok jutottak, akik kívül hamvasak, belül romlottak. A kicsi, törékeny színésznő szájából darabról darabra röpködnek a szitokszavak (Sógornők, Popcorn, Diszkódisznók.) Most, hogy Murányi elment a társulattól, talán szebb napok és szebb szavak várnak Majsai-Nyilas Tündére.

Gyuriska János igen érdekesnek mutatkozik a nagyon hosszú, nagyon keskeny arcával, alig változó szemével, szűk kis mosolyaival. Cocája az a típus, akin bárki azonnal átláthat, mihelyst elkezdi játszani a nagyfiút. Kis léptékű nagymenő, aki persze érzékeny, sérülékeny fiú s farkaséhes a szeretetre. Az előadás legszebb pillanatai azok, amikor Coca elmondja, hogyan lettek egymáséi Kocával a tizenhetedik születésnapjukon. Megható, gyermeki örömmel és szép, férfias természetességgel meséli el nemi életük meglepően kései kezdetét. Végzetét.

Stuber Andrea