Csalárd

Giorgio Pianosa: A család játékai

Giorgio Pianosa: A család játékai (Várszínház)

Fordító: Pozsgai Zsolt. Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Schäffer Judit. Dramaturg: Gecsényi Györgyi. Koreográfia: Sebestyén Csaba. Rendező: Iglódi István.

Szereplők: Moór Marianna, Dengyel Iván, Tahi József, Kubik Anna, Sipos Imre, Varga Mária, Rancsó Dezső, Kocsis György, Soltész Erzsébet.

Messziről jött ember Giorgio Pianosa. Azt mondja magáról A család játékai várszínházi műsorfüzetecskéjében, hogy az olasz kortárs dráma meghatározó alakja. (Pontosabban nem ő mondja, hanem a fordító Pozsgai Zsolt, de hát a fordító nyilván az író szájából veszi ki a szót. Sőt létezhet olyan – minimum simlisnek minősíthető – aleset, amikor a két személy voltaképp egy és ugyanaz.)

Mármost aligha találnánk olasz szakembert (irodalmit vagy színházit), aki megerősítené ezt a meghatározó alakos állítást. Abban is számosan kételkednének Itáliában, hogy A család játékai lett volna a legjobb vígjáték náluk 1996-ban. (Ezt szintén a színlap híreli.) Továbbá nehezen lelnék nyomát annak a 24 színházi bemutatónak, amit Pianosa magáénak mond, még ha igyekeznének lajstromba venni a az egyszer használatos darabokat; a drámaíróbajnokságokon született gyorsasági versenyműveket is. Szóval nem könnyű dokumentumokkal alátámasztani azt a hatalmas ázsiót, melyet a szerző növesztett magának.

Mivel mi most A család játékai kapcsán találkozunk Pianosával, maradjunk csak ennél a komédiánál. Nem kifejezetten jelentékeny mű, de vannak erényei. Alapjában véve nyúlékony és múlékony villámtréfa, mely egyetlen szellemes – ha nem is túl eredeti – ötletre épül. Nevezetesen arra, hogy senki sem az, ami. Konkrétan: egy olasz família összes tagja úgy próbál a tisztességben megőszült mama kedvében járni, hogy hazudik. Az egyik fiú nős, gyermekes ügyvédnek adja ki magát, jóllehet elvált postás. A másik fiút nőfogyasztó autóversenyzőnek hiszik, holott családos temetkezési vállalkozó. És így tovább, míg anyukáról is megtudjuk, hogy tisztes őszülése kétes, pedig nincs is festve a haja. (A család egyébként bergamói, épp mint a commedia dell' arte egyik jellemző szereplőtípusa – Brighella, az agyafúrt inas –, de Pianosa erre nem utal, csak nekem jut eszembe.)

Az első rész az állítás, a második a cáfolat jegyében telik. A szerző mérsékelten gördülékeny jelenetekben, helyenként ízetlen humorú párbeszédekkel ábrázolja a családi idillt. A Giannutri-família olaszosan harsány modorban ebédel, trafikál, civódik és emlékezik a tíz éve elhunyt legfiatalabb fiúra. Mígnem beállít a házba Monte Cristo néven egy ismeretlen, aki a szünetig görcsösen görgeti maga előtt a rejtélyt, hogy kicsoda ő, mit akar és miféle titkokra célozgat folyton. A második részben azután mindenki lelepleződik: az el nem hunyt fiútól kezdve a transzvesztita szobalányon és a baltás gyilkos inason át az egykori szeparétündér anyáig.

A mű szerény élvezeti értékű, de épkézláb darab. Szolidan csavaros, áttekinthető, kiszámítható, s ez előnyösnek bizonyul. A közönség ugyanis szereti kitalálni, hogy mi lesz a következő poén. Kifigyeltem már; "fordulatos" darabok előadásain mindig akad néző – érdekes, férfi szokott lenni –, aki roppant elégedetten, borotvaéles eszére büszkén, félhangosan bemondja a soros meglepetést. (Márpedig A család játékaiban az első lebukástól kezdve nagyjából megjósolható, hogy kiről mi fog kiderülni.)

A darabot előzékenyen, tartózkodóan, a színészeket előretessékelő módon vitte színre Iglódi István. Steril a közeg; Szlávik István nyitott tetejű, a Várszínház sötét magasába vesző színpadképe inkább az elegáns szállodák hűvös személytelenségét idézi, mint egy otthon melegét vagy hideg/melegét. (Ha mégannyi családi fényképet pakoltak is be a díszletezők.) Schäffer Judit kedvesen "kétfedelű" kosztümjei commedia giacosához illőek. A "rétegesen" öltöztetett hősök álruhája mögül idővel az igazi is előbukkan.

Iglódi nem kerít nagy feneket a darabban bujkáló laposka titkoknak. Még leginkább abba fektet energiát, hogy a Giannutri-család többfogásos ebédje gasztronómiailag hozzávetőleg hitelesnek hasson. (Itt jegyezném meg azonban: az olaszok a spagettit mélytányérban szervírozzák, hogy a szósz szét ne szaladjon. Továbbá: autentikus tiramisu tetején nem honolhat tejszínhab.) A rendező zömmel ráhagyja a színészekre, hadd élvezzék, hogy szerepet játszanak az első felvonásban. (Persze a másodikban is, de akkor már úgy kell csinálniuk, mintha nem.)

A szerző nyilatkozataiból tudható, hogy darabjait a közönségen kívül a színészek is nagyon szeretik. Ebben nyilván van valami. De speciel A család játékai esetében nem biztos, hogy a színrelépők megesküdnének rá. Aligha tömör gyönyör például a Monte Cristót játszó Dengyel Iván feladata – és nem csupán azért, mert a bemutató után lépett a megbetegedett Avar István helyébe. A hívatlan vendég az első felvonásban még katalizátorkodik: reakcióba lépteti a családtagokat. Szünet után viszont elhasznált lakmuszpapírrá minősül át. Félredobják. Mégis ott kell ülnie a teljes második rész alatt, mintha lenne bármi dolga a darabvégi vallomásáig. Ennél is mostohább sors jut a legkisebb fiút játszó Rancsó Dezsőnek. Ő az első felvonás végén tér vissza az álhalálból, s mondhatni lekéste a csatlakozást. Hiába van végig színen a folytatásban, képtelen integrálni őt a család, a darab (dramaturgiailag). Annál pedig nincs rémesebb színészi feladat, mint mikor funkció, kapcsolat, érdemi szöveg és szituáció híján kell hosszasan vesztegelni a színen.

A további szerepekben lehet több-kevesebb színészi élvezet (több) és nézői köszönet (kevesebb). A játszók kicsit jobban szórakoznak, mint a vasárnap délutáni félháznyi közönségük. Mindenesetre Moór Marianna fejedelmien szép ősz hajú, gyászruhás özvegy. Elegáns, méltóságteljes, modern nagyasszony. A legfeltűnőbb játékkedv Kubik Annából süt, aki megyei képviselőnek álcázott állatkerti takarítónőként csupa életteliség és nőiesség. A legkarakteresebb komika a színen Varga Mária; kislányos undoksággal és hisztérikus prűdséggel ruházza fel a zárdaszüzet mímelő Beatrice Giannutrit. Tahi József derekasan szürke Giacomo, aki enyhén kiszínesedik, amikor végre közhírré teheti a postásélet nagyszerűségét. A Luigiként fellépő Sipos Imrének addig van módja markánsnak lenni, amíg a család fekete bárányának hisszük mint rossz modorú és féktelen autóversenyzőt. Temetkezési vállalkozóként viszont keresztet vethet a szerepére, mely csendben végelgyengül a színen. Maga a darab lármásabban múlik ki, mivel a színrevivő – megváltoztatva az eredeti befejezést – valami hihetetlenül mondvacsinált mulatozást biggyesztett az előadás végére. Csak Pianosa meg ne tudja. Még megsértődik Iglódira, aztán legközelebb majd maga jön rendezni a Nemzetibe.

Stuber Andrea