A katarzis jele

Webber-Rice: Jézus Krisztus Szupersztár

Nyíregyházi Zenés Szabadtéri Színház

Az évezred utolsó nyarán még egyszer keresztre feszítették Jézust. Nyíregyházán történt, a Szabadtéri Színpadon, ahol a Molnár László-Venyige Sándor producerduó (színész-rendező, illetve színész-dramaturg páros) Andrew Lloyd Webber és Tim Rice zenés művét vitte közönség elé. (Jézus Krisztus Szupersztár – A Musical – hirdeti az elegáns műsorfüzet és a színlap, amúgy tévesen, hiszen műfaját tekintve a darab minden kétséget kizáróan rockopera.)

Nem volt nehéz elindulni Szabolcsba ezért a produkcióért. Aki látta a társaság múlt évi Evita-bemutatóját – akár tavaly nyáron Nyíregyházán, akár idén tavasszal a Tháliában –, az tudhatta, hogy nézőként nem kerül rossz kezekbe. Molnár személyében zenés színházi szakemberrel lesz dolga. Olyannal, aki – zenés színészi alapokról indulva, s továbblépegetve – mostanra kitanulta, hogyan kell rangos alkotást igényesen, tisztelgő autenticitással, szigorú szakmai követelményeket támasztva színpadra állítani. Mű és színrevivők szerencsés találkozásának lehetett tanúja a Szupersztár közönsége néhány szép, csillagos estén.

Az előadás in medias res kezdődik: se filmesek, se flash back. Makrai Pál örökös Júdás érkezik, hogy kissé fölösleges egzaltáltsággal bejárja a díszlet magasát és mélyét. Kíséretében megjelenik öt fehér és öt fekete (ruhás) táncos a színen. – Ez mit jelent vajon? – kérdem sandán, ámbár nem magamtól, hanem az egyáltalán nem véletlenül mellettem ülő fiúgyermektől. – Hangyaháború – súgja nagyon határozottan. – Hát az meg mi? – kérdem kissé hökkenten. – Az van a tévéképernyőn, amikor nincs adás – avat be. (Mindig tanul az ember. Avagy egy újszülöttnek semmi nem didaktikus.)

Az első átütő jelenetnél, a Christ you know I love you gazdag, nagyszabású, nagy tömegű táncszámánál mutatkozik meg először Kis-Kovács Gergely impozáns díszletének titkos fegyvere: a Fal. Ódon kövek, romos oszlopcsarnokok adják Jeruzsálem ábrázolatját a színen. Jobb oldalon rejtekhely: onnan gördül majd elő Pilátus díszes skatulyája az alkalmas pillanatban. Baloldalon hátul bütykös-kapaszkodós, ferde mászófal indul lejtősen az égnek. Hatalmas kőkockái a Siratófalat idézik (The Wall – A Fal – így igazítanak útba a jelzőtáblák Jeruzsálem Óvárosában a Siratófalhoz, amit héberül egyébként Nyugati falnak hívnak). A méretes sziklatömbutánzatok a Golgota hegy tetején álló Szent Sír Templom belsejére is emlékeztetnek. Kis-Kovács leleményes fala hol meghosszabbítja, hol lezárja a teret. A legnagyobb felfordulást a falfordulás jelenti: ilyenkor a felemelkedő díszletelem alatt ki s be masírozhat a hatvan-nyolcvan fős tömeg. Máskor arénanézőtérként szolgál a hely, par excellence felkapaszkodott publikummal. Amikor ugyanitt a jézusi csodatételekre váró-vágyó betegek és nyomorékok gubbasztanak, akkor az előadás egyik legdöbbenetesebb, legborzongatóbb képkompozícióját alkotják.

A szereplők mindvégig hibátlanul, akrobatikus ügyességgel mászkálnak a falon – sokba lehet nekik ez a könnyedség, képzelhetni! Egyedül a jeruzsálemi bevonulás jelenetében fellépő szamár tartózkodik a falra mászástól. Színre lép más állat is: egy gyönyörű, hatalmas dog, a római helytartó társaságában. Nem is kis színészi feladat a Pilátust jelesen megformáló Venyige Sándornak, hogy miközben énekel, benntartsa valahogy a színen a kikívánkozó kutyát.

Az előadás erőteljes archaikus hangulatát mindenekelőtt a rendezői pontosság és aprólékosság; a bibliai instrukciókhoz való hűség szolgálja. (Nem is az Ördög lakozik most a részletekben, hanem a Jóisten.) Támogatóak Torday Hajnal jelmezei is: egy tónusban tartott, visszafogott darócok. (Kár, hogy olykor egy-egy táncoslánynál zavaróan elővillan a ruha alól a fekete "forrónadrág". S ha már a kekeckedésnél tartunk: a Jézust lendületesen-hisztérikusan játszó Szomor György nem elég jó tartású ahhoz, hogy kapucnit hordjon.)

Visszatérve a domináns pozitívumokra: ebben az előadásban minden egyes szereplő, aki dalra nyitja száját, képes elénekelni azt, amit kell. Ez pedig nem kis szó manapság. Miklós Tibor magyar szövegét adják elő a játszók, mint minden hazai elődjük. A fordító erre az alkalomra némiképp átírta, javítgatta a textust, de még így is akadna benne finomítanivaló. (Istenem... még hányan énekelnek majd Miklós nyomán "nem szívlel"-t nem szível helyett a Pilátusok sorában?)

A pazar összhatásból alaposan kiveszi a részét Michael Kropf változatos, dinamikus koreográfiája. Kommunikációképesek a táncok: drámaiságot, líraiságot is kifejeznek, ha kell. Poétikus szépségűek például Fésüs Nelly Mária Magdolnájának számai. Jézussal való kettősei mögött duóba sorolódik a teljes tánckar, hogy ki-ki a maga párosában visszatükrözze a Megváltót féltő-óvó-simogató mozdulatokat.

Amikor elérkezünk a történet végéhez, Molnár László rendezőileg elfordítja a szemünket a borzalmas látványról. Jézust a színfalak mögött feszítik meg. De egyszercsak ott magasodik a hatalmas kereszt a város fölött, rajta Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Krisztus utolsó szavai után, a halál pillanatában egy galamb röppen fel, majd a kereszt talpazata irányából reflektor hasít az égre. A zene hangjai lassan elhalnak. A sugár szinte átvág a Göncöl-szekéren. A fényívben füst gomolyog felfelé. Ki tudja, hol áll meg és mi van ott, ahol megáll. Az embernek hirtelen borsódzni kezd a háta. Ami a katarzis legbiztosabb jele.

Stuber Andrea