Dunajevszkij:Szabad szél

Kecskeméti Katona József Színház

Először az ötvenes években söpört végig rajtunk a Szabad szél. Iszaak Oszipovics Dunajevszkij zeneszerző Sztálin-díjas munkája alighanem bizonyos megkönnyebbülést hozott: ha vonalas szerzők úgynevezett korszerű, haladó szellemű, pozitív társadalmi mondanivalójú, ugyanakkor működőképes és fogyasztható operettjei sikerre vihetők, akkor talán nem kerül süllyesztőbe a műfaj. A Fővárosi Operettszínházban 1950-ben lezajlott bemutatót kultúrpolitikai áttörésként értékelte a korabeli sajtó. Végre az Operettszínház nézője is abban a megnyugtató tudatban ülhetett be a zsöllyébe, hogy az előadás láttán termelőerői növekednek, s ha történetesen ifjú (a néző), akkor a benne lévő kalandvágyat és a mese iránti vonzalmat is pártszerű irányba tereli a produkció. El lehet képzelni, mennyire vált be az efféle számítás. (Vagy nem lehet. Én speciel egyáltalán nem tudom elképzelni, hogyan működött egy ilyen előadás. Komolyan vette-e színész és közönség, ki mit hitt, ki mit tudott.)

A Szabad szél második söprése a nyolcvanas évekre tehető, amikor ismét több színház műsorra tűzte. Az indok talán az volt, hogy a mű zenéje feltehetőleg ismert és  népszerű az idősebb korosztály körében, ráadásul igényes muzsikának is mondható. A munkásközegben játszódó történet, a proletárforradalom exportján fáradozó szüzsé pedig ironikus megvilágítást kaphatott.

Hanem hogy a kilencvenes évek legvégén milyen okból mutatták be a szocialista operett klasszikusát a kecskeméti Katona József Színházban, azt nehéz megmondani. Talán tudományos-ismeretterjesztő célzattal. Miszerint ilyen is volt, bár nem egészen ilyen volt.

Kicsit nehezíti a produkció minéműségének meghatározását, hogy Tasnádi Csaba rendezése nem tisztázza a darab koordinátáit. Meglehetősen zavaros, hogy a kikötői történet hol játszódik és mikor. A német megszállók és a partizánok emlegetése egyértelműsíti, hogy a második világháború után vagyunk. A jelmezek, a táncok és bizonyos szövegváltoztatások – méter helyett verszta, Pierre helyett Fegyka és hasonlók –, határozottan arra utalnak, hogy a Szovjetunióban járunk. Csakhogy nem játszódhat akkor és ott a mese – az elnyomással, a daltilalommal és a gaz imperialisták titkos fegyvercsempészésével –, mert ha ez az operett a Szovjetunióról szólna, akkor Dunajevszkij nem Sztálin-díjat kapott volna, hanem százhúsz év Szibériát.

Amúgy sajnálattal kell megállapítani, hogy maga a librettó igen szegényes fantáziájú, széteső szerkezetű, erőtlen koholmány. Bár Dunajevszkij (és Vinyikov, Kracht, valamint Tipot) munkája a klasszikus operett nyomvonalán halad s a szokványos szereptípusokat is felvonultatja, mégis csupán a bonyodalom mondvacsináltságában emlékeztet a műfaj jelesebb darabjaira. Bonvivánként Bosszúálló Márkó lép fel, a híres-hírhedt partizán, aki a kikötőben bujkál, tengerésznek álcázva magát. Szerelme, a primadonna a hajózási vállalatnál dolgozik, s amikor véletlenül elárulja vőlegényét az ellenségnek, gyorsan feleségül menne hozzá (mármint az ellenséghez), így kívánja megmenteni Márkót. Van szubrett, aki takarító személyzet A Hetedik Mennyországhoz címzett kocsmában, s akad mellé táncos-komikus is, aki leleplezi saját nagybátyját részint mint gonosz kapitalistát, részint mint árulót. És jönnek még "Mi keresnivalójuk van itt?" jellegű hősök: színházi súgó meg francia nemeskisasszony, válogatatlanul, ahogy a szerzők eszébe jutott.

A kecskeméti előadás már a díszlettel is enyhe, bájos iróniát körít a történethez. (Tervező: Jan-Chi Mira. Felteszem, ez Mira János fedőneve a mozgalomban.) Baloldalon három hatalmas kémény dől befelé, hátul az Albatrosz nevű hajó orra köszön be, mellette tarajosan meredezik a tenger (pontosan úgy fest, mint a hullámvasút profilból). A víz felett veres az ég alja, olykor – mikor a szerelmes főszereplők csillagot választanak maguknak – vörös csillag színesedik ki a tenger fölötti vásznon. (Ehhez képest elöl is tenger van, legalábbis erre utal, hogy az előadást indító tengerészek velünk szemben, a rivaldánál állva éppen kavicsokkal kacsáznának. Istenkém, két víz közé szorultak szegények.)

A matrózok mintha elszaporodtak volna az operettszínházi ősbemutató óta. Bilicsi Tivadar és Keleti László egykori duóját itt hárman játsszák: Egyed Attila, Szokolai Péter és Szívós Győző, s akad még számos csíkos kollégájuk. Szokolait leszámítva valamennyien hosszú ujjú matróztrikót hordanak (jelmez: Horváth Judit) – talán nincs mutogatnivaló muszklijuk. Kedves, szimpatikus csapatot alkotnak; ambicionálják, hogy poénjaik legyenek.

Kisebb vehemenciával vesz részt a játékban a főszereplő páros. Harsányi Tímea Stellaként azt a primadonnát testesíti meg, aki igen szépen – helyenként még drámaian is – énekel, viszont jobban járnánk, ha a prózai közölnivalóját írásban nyújtaná be. Pál Attila – Márkó szerepében – elég sokat tartózkodik a színen, s mégis mintha csak minimálisan lenne jelen. Jóval igyekvőbb a Pepitát játszó Mérai Katalin s a Miki Stant megformáló Hüse Csaba. Kettejükön sokat lendít Bodor Johanna kifejezetten invenciózus koregráfiája. Bodor munkájának megvan az az erénye is, hogy legalább valamelyest eltereli a néző figyelmét a táncokat kísérő zajokról. (Mikroportok, borzalmas hangosítás, rémes fémes énekhangok.)

A produkció – azon túl, hogy önnön értelméről nemigen árulkodik – helyenként szellemes, ötletes és mindenekelőtt rokonszenvesen mértéktartó. Szívesebben használ iróniát, mint bántó gúnyt. Sikerült is elkerülni, hogy bárkit sértsen – legalábbis joggal nem neheztelhet senki –, s ez rendezői jóízlésre vall. Viszont nem is szól senkihez az előadás, pedig hát... Még nem említettem, de ez az operett eredetileg Triesztben játszódik. Ami ugyebár rögtön érthetőbbé teszi, hogy a szerzők milyen kritikusan látják és láttatják a közeget: Tito Jugoszláviáját. Jugoszláviában lennénk tehát, itt tilos énekelni a Szabad szél dalát, itt lázadoznak a népek a meg nem nevezett zsarnok ellen, itt bukkannak fel titokzatos fegyverszállítmányok.

Nem mondom, persze, hogy direkten aktualizálni kellene. Épp elég a látványos, megszállós finálé, melyben a rosszakat elvezetik, a jók készek megfúrni a fegyverszállító hajót, a kivetítőn pedig rövid, emlékeztető snittekben lepereg a század – a szocializmus – története. De valamit mégiscsak éreznünk kellene a mából. Ha 1999 tavaszán a Szabad szél közben nézőnek-színésznek nem jut eszébe gyomorszorítólag a jugoszláviai hadihelyzet, akkor a színház – amúgy a pillanat művészete – aznap este elkerülte az aznap estét.

Stuber Andrea