Itt repül a kis sirály!

Hollywoodi szokás, hogy ha igazán beüt egy produkció, akkor megcsinálják a folytatását. Mintha a Radnóti Színház is ezt célozná, amikor a nagy sikerű Ványa bácsi után műsorra tűzi a Sirályt. Persze színházban az ilyesmit – ha folytatódik a sor – ciklusnak hívják, s ez az, amitől a Molnár Ferenc-féle Szabó Irmák azt hihetik, hogy Csehovnak Ciklus a keresztneve (vö.: Üvegcipő).

Valló Péter vitte színre a Sirályt is, zömmel ugyanazokkal az alkotótársakkal, akikkel a Ványa bácsit. Morcsányi Géza a fordító, Szlávik István a díszlet, Szakács Györgyi a jelmezek tervezője, s a szereposztásban is akadnak átfedések. Már ismerős az alakzat (három szünet, négy rész) és a stílus is: realista finomságok kacajjal és könnyel kísérve. Talán csak a hatás nem ugyanaz – másodszorra gyengébb. (Itt kell közbevetni, hogy ha egy előadás nem tetszik az embernek, akkor abban vagy az előadás a hibás, vagy az ember. És soha nem lehet teljes biztonsággal kizárni, hogy esetleg az utóbbi. A nyomozás folyik.)

A Radnóti új fordításban játssza a művet, nyilván mert Valló nem akarta, hogy a korábbi változatok valamelyike szólaljon meg. Azok ugyanis az igen egyszerű és köznapi nyelvű eredetihez képest enyhén költőiek. (Bár még mindig kevésbé, mint a Kosztolányi-féle Három nővér vagy a Tóth Árpád fordította Cseresnyéskert.) Morcsányi Géza tehát újraszövegezte a darabot, némi maias "lazasággal", már ami a nyelvtani szabatosságot és a szóhasználatot illeti. Az előbbi alatt azt értem, hogy az oroszul még korrektül beszélő szereplők a magyar verzióban olykor rosszul ragozzák az ikes igéket (szivarozok, lefekszek, sodródok) és a megfelelő mutatónévmások helyett személyragos határozószókkal kötnek össze tagmondatokat (arra helyett rá, ahhoz helyett hozzá, stb.) A szóhasználatot tekintve pedig talán túlzottan is "korszerűen" hangzik a Csehov-hősöktől, hogy egyikük dögnehéz uszályhoz hasonlítja az életét (az eredetiben: végtelen uszály), másikuk meg Indulandusz!-szal buzdít utazásra.

Szlávik István díszlete – a Ványa bácsiéhoz képest – már szinte egyáltalán nem jelzi, hogy ez a birtok otthona lenne bárkinek. Nincs tó, nincs természet, nincsenek fák, de nincs meghitt szlávos enteriőr sem. Elszíneződött fémfalak vannak, a negyedik felvonásban végigcsorog rajtuk a víz. Ugyanakkor a jelmeztervező Szakács Györgyi nem tagadta meg a szereplőktől a hagyományos kosztümöket: az ifjú Nyinától a fodros lánykaruhát, a színésznő Arkagyinától a helyileg rendkívüli eleganciát, elhanyagolt fiától, Trepljovtól – aki Morcsányinál Trepljev – a toprongyot.

A színpadkép mindvégig megőrzi az első felvonásbeli (kerti) színház vázát. A játéktér fölé nyúló színpadmaradvány arra utal, hogy Valló egy percre sem feledkezik meg a művészi versengésről, melyet közismerten kitárgyal a darab a maga módján. (Az egyik térfélen ugyebár Arkagyina és Trigorin, az elismert színésznő és a befutott író párosa, a másikon pedig az új formákat hirdető Trepljov és színpadra vágyó szerelme, Nyina.) De hiába utalgat a díszlet, a rendező nem bocsátkozik hitvallásosdiba. Inkább csak ironikusan mosolyog. Azt persze jelzi, hogy Trepljov és Nyina "totális" színházát modernista blöffnek tartja. Nyinát fehér fátyolba bugyolálja – Kosztolányitól tudható, hogy már Tőkés Anna is ekképpen becsomagolva adta elő Trepljov művét 1930-ban –, s a közönség fölött röptetve, rémes fény- és hangeffektek közepette mondatja el vele a monológot. Megállapíthatjuk, milyen szánalmas és komikus, amikor egy előadást a színpadi masinéria mozgat csupán, ami ráadásul kilátszik. A dilettánsan szavaló, emelőszerkezetre felfűzött Nyinában az a legmulatságosabb, hogy leplei alól nemcsak a lábára kötött madzag bukkan elő, de még az odaékelt szivacs is, amely a szép bokát vigyázza.

Nem pártolja a rendező a darab idősebb, ellenlábas szereplőit sem. Egyáltalán, amikor a művészet kerül szóba, Valló hátrább lép és kinyújtott karral odamutat a vallókra. (Mármint a művészetről értekező szereplőkre.) Ilyenkor a szín kicsit elsötétül, csak a beszélőre hull sárga fény, sejtelmes derengés, s a falon árnyékok nőnek.

De nem veszi túl komolyan Valló a Sirály szerelmi vonulatát sem, jóllehet a színdarabban lappangó szerelmeket mind felszínre hozza. Nemcsak azt láthatjuk, hogy Mása odavan Trepljovért, de azt is, hogy az öreg Szorin kicsit szerelmes Nyinába, vagy legalábbis szereti a lányt megérinteni-megfogdosgatni. Ám akárhányszor tételesen vagy áttételesen napirenden van a szerelem, Valló okvetlenül beépíti a helyzetbe a sutaság vagy a túlhevültség  nevetséges gikszereit. Amikor Trepljov meghallja Nyina lépteit, örömében olyan hévvel lapogatja nagybátyját, hogy attól Szorin bezuhan a szék mögé. Mása térden állva könyörög Dornnak, s közben kétségbeesetten veri a fejét – a doktor altestébe. Nyina a Trigorinnal való csevely alatt Szorin tolókocsiján matat zavarában, minek következtében a nagybácsi kishíján beleszánkázik az első sor nézőinek ölébe. Szerelemből van itt bőven, csak az emberszeretet hiányzik. Még Jordán Tamás jóérzésű Szorinja is látványosan lenézi Samrajev intézőt, Szombathy Gyulát. Még Bálint András Dorn doktora is undok nyűgösséggel rázza le titkos szeretőjét, Egri Márta Polináját. S még Schell Judit Nyinája is milyen kíméletlen érzéketlenséggel piszkálja fel és neveti ki az orvos féltékeny barátnőjét.

Persze nem minden részlet szolgálja a humort, előborongnak lehetséges mögöttes tartalmak is. Ott van Trepljov és a fehérneműben álldigáló Nyina zavarmentes összeölelkezése a darabbéli premier előtt. Azt jelzi, hogy a fiú a lányban nemcsak szerelmét veszíti el hamarosan, de szeretőjét is. Vagy az a jelenet, amikor Arkagyina elutazása előtt Szorin rosszul lesz, s estében odakap az indulók csomagjaihoz. Felborul egy-két kosár, kiömlik több hónapra való káposzta, karalábé és hasonlók. Ami adalék lehet ahhoz, hogy ebben a családban talán épp az a helyzet, ami a Ványa bácsiéban; a család távol élő "sztárja" élősködik dolgos vidéki rokonain.

Átgondoltak itt mindent, biztosan megvan valamennyi mozaikdarab, csak kicsit egysíkú, egyszínű képpé áll össze. Talán az irónia, a visszafogottság, a szenvedélyek szordínója miatt – mindenesetre nehéz az előadás hatósugarán belül kerülni. Pláne ha a színészek is távolságtartóak. Mintha ellépnének kicsit a szerepüktől, hogy jobban lássák.

Csomós Mari a bemutatóra olyan színésznőt állított elő, aki reggeltől estig a színésznőt játssza. Enyhén nyafogó, kicsit éneklős hanghordozást vesz fel, s így mondja végig a szövegét. (A magam részéről azt is nagyon élveztem, mikor Csomós az Erdőben affektált. Méltányoltam, hogy a karakterformálás jegyében eldobta a saját, természetes modorát, de azért jelentős színészi teljesítménynek azt sem minősítettem volna.) Csomós Mari Arkagyinája baráti és rokoni társaságban folyamatosan szerepel, a rutiniék unott és szakszerű módján. Amikor Trigorinnal lebonyolítja nagy visszahódítási jelenetét, mintha mindketten szóról szóra ismernék a forgatókönyvet. Felmondják szépen, s közben ki-becsomagolnak, ahogy ilyenkor szokták, nyilván. Fiát kötözgetve-sebezgetve is azt a benyomást kelti, mintha Trepljovval sem először vagdosnák egymás fejéhez vádjaikat. (Nem durrannak, nem robbannak a harmadik felvonás nagy párjelenetei.) Úgy tetszik, Csomós Mari Arkagyináját semmi nem képes meglepni. Ennek következtében viszont a nézőt se.

Cserhalmi György Trigorinként azzal okoz "nem stimmel" érzést, hogy jóval fiatalabbnak teszi meg az író figuráját, mint azt a saját – és partnere – kora megengedné. Nem mintha sihedert produkálna, de a láthatónál nagyobb korkülönbséget iktat Arkagyina és Trigorin közé. Ahogy Cserhalmi az első felvonásban bávatag mosollyal körberajongja Arkagyinát, ahogy pátyolgatja, viszi utána a meleg takarót, az nem egy negyven(-ötven) körüli íróember státuszának felel meg a négy-öt évvel idősebb színésznő mellett, hanem arra jellemző, ahogyan egy nagyon fiatal fiú imádja a nála sokkal idősebb, sokkal tapasztaltabb és sokkal rangosabb művésznőt. Ez a meg nem felelés okoz némi egyensúlyzavart nemcsak a régi szeretők viszonyában, hanem a Trigorin-Nyina kalandban is.

Schell Judit Nyinaként azt a nagyon kedves leánykát formálja meg, akinek a báj, hamv és fiatalság mellett nemigen akad más erénye. (Meghatóan szép, ahogy csukott szemmel, "lesz ami lesz" alapon nekidől a mögötte ülő Trigorinnak.) Ez a Nyina vélhetően sem nőként, sem színésznőként nem fog nagyra nőni.

Széles Tamás Trepljovja szintén nem mutatkozik túl ígéretesnek. Tehetségből Valló egy dekát se mér ki neki, kap viszont némi hajlamot a hisztériára. (Mását egyszerűen megdobálja pezsgőspoharakkal.) Széles alakítása igazán csak az utolsó felvonásban figyelemreméltó, amikor nagyon jól tud Nyina tekintetét kerülve hallgatni.

Van még Szávai Viktória ide túlságosan is markáns Másája és Csankó Zoltán kiköpött Csehov külsejű Medvegyenkója, de a premier közönsége a kócos-bócos Szorint, Jordán Tamást szerette a legjobban. Talán mert az övé volt a legélőbb, legmélyebb és leghuncutabb tekintetű szempár a színpadon.

Stuber Andrea