Letűnt idők, eltűnt színészek

Szabó Magda: Régimódi történet

Nemzeti Színház

Lehet, hogy Szabó Magda Régimódi története az ősbemutató óta eltelt huszonkét évben még régimódibb lett. Legalábbis ezt sugallja a Nemzeti Színház mostani, avíttas bájú színrevitele. Meczner János korrekt, jóízlésű, izgalmakat nem tartogató vendégrendezése láttán az ember hajlamos kicsit elcsodálkozni, hogy milyen elsöprő sikert aratott annak idején a Madách Színházban az írónő bensőséges sajátcsalád-regénye. 1977-ben sietett a város megnézni Rickl Mária és a Jablonczayak több generációs, familiáris küzdelmét, Sulyok Mária, Márkus László, Almási Éva előadásában. Ma egy hétfői estén félháznyi néző kíváncsi ugyanerre a történetre.

A világtól, melyet Szabó Magda műve felidéz, épp olyan messze vagyunk, mint két évtizede, talán csak kicsit másként messze. Abban a világban léteztek még formák, volt adott szó, becsületbeli adósság és hasonló finomságok. Akadtak emberek – nők – akik bírták erővel, hogy fenntartsák és összefogják a családot. Például az olyan, abszolút női dominanciájú családot, mint amilyen a Szabó Magda felmenőié volt. Ahol úgy osztoztak a terheken, hogy az asszonyok viselték, a férfiak meg okozták és űzték a gondokat. Mígnem a század elejére felnőtt a Jablonczay Lenke (az írónő anyukája) képviselte újabb női nemzedék, mely elég erős, határozott és önálló ahhoz, hogy maga alakítsa az életét. (És persze ettől még ma is lehetnek – vannak is – olyan famíliák, ahol erős kezű, családfenntartó asszonyok keltik a látszatot, mintha mihaszna férjük lenne az úr a házban.)

Menczel Róbert egyszerű, sötét, posztószagú díszlete puritán miliőt teremt a történet elmeséléséhez. A színpad előterében néhány elkerülhetetlenül szükséges bútordarab áll, oldalt sima vonalú, kazettás műablakok magasodnak. Középen a megfakult családi fényképet ábrázoló fal időről-időre széthúzódik, hogy újabb és újabb helyszínek táruljanak elénk.

Szabó Magda alapvetően epikus természetű műve nem nélkülözi teljesen a drámaiságot. Elég fordulatos is a história ahhoz, hogy mindvégig fenntartsa érdeklődésünket a hősök sorsa iránt. A Nemzeti előadásának ismerkedő jelenetei után a negyedik kép az első olyan, amelyik igazán felizzik. Amikor két tántoríthatatlan asszony áll egymással szemben. Az egyik keményebb, mint a másik, s ez az egyik sajnos nem a Rickl Máriát játszó Hámori Ildikó, hanem a Bányay Rákhelt alakító Csernus Mariann. Hámori okosan, szépen és finoman játszik, de alkatilag több benne a lágyság, mint amennyit Rickl Mária szerepe megenged. Árulkodóan nem természetes például olyankor, amikor le kell hülyéznie valakit (és ez sűrűn fordul elő vele a darabban.) Hámori a hülyét legalább három h-val mondja, csak hogy megerősítse magát a durvaságban.

Könnyebben nyújtja a szerep igényelte sármot és gyengeséget az idősebb és ifjabb Jablonczay Kálmánt megtestesítő Szakácsi Sándor, illetve Vasvári Csaba. Nagyváradi Erzsébet két szerepet játszik; anyát és lányát. Alapjáraton Gacsáry Emma, túráztatva Jablonczay Lenke. S bár a két figura nem nagyon különbözik egymástól a színésznő alakításában, mindenesetre mindkettőnek van tartása, belső meggyőződésből fakadó ereje.

Szabó Magda évtizedeket átfogó családtörténetében sok szereplő megfordul, s ezeket nem könnyű néhány futó jelenet, pár rövid dialógus során jellegzetessé és meggyőzővé tenni. Egy-egy markáns külső vagy belső vonás – például Rékasi Károly lendülete ifjabb Hofferként vagy Széles Tamás betegesre vett, görnyedt tartása Majthényiként – eredményre vezethet azt a minimális célt tekintve, hogy ne keverjük össze egyik hőst a másikkal. Ennél többet kevesen nyújtanak. Csupán azok, akik nem is kifejezetten nyújtják, hanem csak úgy jön belőlük. Csernus Mariann mosolytalan, szikár szigorúsággal tökéletesen érzékelteti a korabeli családi eszme bornírtságát és riasztó zártságát. Sebők Klára pedig sugárzik, mint egy ereje teljében lévő atomreaktor. A színésznő által megformált zárdafőnöknő belső biztonsága, mosolygós bölcsessége és okos szeretete vonzó aurát teremt az intézmény köré.

A Nemzeti produkciójában huszonhat, néven nevezett játszó személy lép fel. Az előadás negyed tizenegy után ér véget, de a szereplők zöme nem tart ki addig. Azon a hűvös, havatlan estén, amelyet a harmadháznyi publikummal együtt (a rendezőt is beleszámítva) a nézőtéren töltöttem, mindössze nyolc színész várta ki a tapsot. A többiek, mire lement a függöny, már rég hazamentek. Talán szegény édesanyjuk beteg.

Stuber Andrea