Igazoló jelentés (?)

Beaumarchais: Figaro házassága

Tatabányai Jászai Mari Színház

Legjobb lesz mindjárt az elején beismerni, hogy most jártam életemben először a tatabányai Jászai Mari Színházban. Tizenhárom éve működik ott színház, egy évtizedig dr. Éless Béla vezette, majd – vitás pályázati hercehurca után – Zubornyák Zoltán lett az igazgató, s még soha nem fordult elő, hogy valamely lap odaküldött volna engem előadást nézni, kritikát írni. Magánszorgalomról pedig ritkán megy a színibíráló vidékre. Jószerével csak olyankor, ha viszik, vagy amikor egy produkció annyira vonzza, hogy önköltségen is nekivág az útnak, kiguberálva a benzinrevalót. Úgy látszik, a tatabányai előadások az elmúlt években nem jelentettek ekkora vonzerőt számomra.

De most itt (ott) vagyok. S meglátván a színházat (házat), azonnal tiszteletteljes előítélet fog el. Ebben a lehangolóan alkalmatlan épületben hősies és reménytelen erőfeszítés folyhat színházcsinálás címén. Maga a terem – ötszáz férőhelyes lehet – alighanem november 7-i ünnepségek megtartására rendeltetett. A túlméretezett, rosszul szabott nézőtér eleve arra hivatott, hogy kongjon. Hátul, a messzeségben lehetetlen erkély. A plafonról négy-négy reflektor lóg jobb és bal oldalon, s ezek olyan magasságból sütnek le a színpadra, hogy voltaképp egyetlen szereplőnek sem volna szabad kalapot hordania, mert az teljes árnyékba borítja az arcát. Színpadtechnikáról szó se essék, amennyire ez a nézőtérről megítélhető, gördülékeny színváltozásra, gépi erejű díszletmozgatásra valószínűleg semmiféle lehetőség nincs.

S ezen az idejét múlt – vagy tán ideje se volt – helyen mégis színházat csinálnak. Hogy milyet, azt persze nehéz lenne egyetlen előadás láttán megítélni, s erre nézve nemigen ad eligazítást a szaksajtó sem, minthogy a Jászai Mari Színház működését a kritika alig észrevételezte. (Amennyire ez a Színházi Intézetben kinyomozható, Pozsgai Zsolt Szeretlek, Faust! című darabja volt az egyetlen olyan tatabányai bemutató, amelyről több színibíráló is nyomtatásban nyilatkozott, alapjában véve kedvezően.) Nem is igen akad más dokumentum, amelyből tájékozódhatnék, mint az az írásos anyag, amelyet kedves figyelmesség gyanánt mellékeltek a jegyemhez. Ez pedig Zubornyák igazgató tízoldalas beszámolója, mely tavaly novemberben született, s a színház elmúlt három évének eredményeit, sikereit taglalja. Hajszálpontos képet nem nyerek belőle, mert a beszámoló hajlamos olykor túlzásokba, tévedésekbe esni. (Kedvezőbb színben való feltűnés céljából nyilván.) Büszkén hirdeti például azt, hogy a tatabányai premierek mennyisége rekordokat döntögetett az elmúlt évadokban. Ehhez viszont meglehetős nagyvonalúsággal a saját bemutatók közé kellett sorolni szinte mindent, ami a nézők elé került a Jászai Színházban. Vagyis azt a produkciót is, ami évekkel korábban született (például Kelemen István Utazás a koponyám körül című szólóestje), vagy azt, amit egy hónappal a tatabányai premier előtt még máshol könyveltek el saját produkcióként (mint az Agria Játékokon színre került Kőműves Kelemen). Fejlődést és előrelépést regisztrál a jelentés az előadásszámok és a nézőszám tekintetében is: az 1996-os évről 214 előadást és 61 ezer nézőt jegyez a statisztika. Ami ahhoz képest mégsem túl nagy eredmény, hogy 1994-ben 230 előadást és 90 ezer nézőt produkált ugyanez a színház, legalábbis az akkori igazgató, dr. Éless 1995-ös nyilatkozata szerint.

Zubornyák direktor viszont korszerű újításokat vezetett be a színház működtetése és finanszírozása területén. Szinte azonnal létrehozta a Jászai Mari Páholyt és az Amstel Alapítványt a Jászai Mari Színházért. Mindkét szerveződés kiveszi a részét a színházcsinálás költségeinek fedezéséből. Nyilván hoz némi pénzt az oktatás is: a Zsámbéki Katolikus Főiskola kihelyezett specális tagozatának növendékei tanulnak Zubornyák keze alatt, "Színházművészeti ismeretek, nevelőszínházi gyakorlatok" című kurzus keretében. (Szakmai irányító: Móka János, színészmesterség tanár: Zubornyák Zoltán, Frenkó Zsolt.) A színház műsorán zömmel könnyű műfajú, úgynevezett  szórakoztató darabok szerepelnek. A beszámoló utal arra, hogy közönség a komolyabb dolgokra kevéssé fogékony; a Képcsinálók például csak háromszor, Nagy András A papagája hatszor ment. Viszont ha a sikert a Légy jó mindhalálighoz vagy A Pál utcai fiúkhoz mérjük (az előbbi 32 előadást ért meg, az utóbbi túljutott a negyvenediken), akkor akár kevesellhetjük is azt, hogy a Mirandolina tizennégy, A Montmartre-i ibolya és a Marica grófnő kilenc, a Csapodár madárka hét előadásig tartott ki.

Az igazgatói összefoglaló legkedvesebb részletei azok, melyek a szakmai sikereket sorolják. Értelemszerűen ide tartozik annak felemlítése, hogy a Thália Társasággal közösen létrehozott Képcsinálók részt vett az Országos Színházi Találkozón, sőt a dolgozat szerint a főszereplő Törőcsik Mari a legjobb női alakítás díját is elnyerte a fesztiválon, bár ez nem felel meg a tényeknek. Szakmai sikerként értékeli a színházvezetés azt is, ha Frenkó Zsolt dramaturg-rendező Pesten vendégrendez, vagy hogy a Kőműves Kelemen-előadást megtekintő Szörényi Levente elismeréssel szólt a koreográfiáról és a rendezésről. (Ezért aztán alaposan meg kell gondolnom, mit írok most. Ha nem vigyázok, jövőre esetleg én fémjelzem majd a szakmai sikert az igazgatói jelentésben.) Végigböngészvén a beszámolót arra jutok, mégiscsak az a legbiztosabb, ha a szememre hagyatkozom; látom, amit látok. Jelen esetben Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékát, Zubornyák Zoltán rendezésében.

Az már első pillantásra is feltűnik, hogy a Jászai Mari Színháznak van egy baráti díszlettervezője, aki képes eliminálni a színpadi tér meglehetős rémségét. Rózsa István szinte a lehetetlennel küzd, amikor látványos díszletet akar tervezni erre a lesújtó helyre, és nem marad alul a küzdelemben. Sárga papírmaséba csomagolja a színpadot, s így mintha aranyszínű csipketerítőt horgolt volna a játszók köré. Rózsa hangulatos keretet ad a játéknak, nem szolgál viszont bútordarabokkal. Még a legszükségesebbet is – a fotelt, melybe Cherubin bújik el, mögé pedig Almaviva rejtőzik – csak úgy ímmel-ámmal nyújtja fogódzóul a játszóknak. Az előadást kezdő Figaro (Kancsár József) mindjárt bele is áll a fotelba, fejjel, érdekesség gyanánt, hogy fejen állva monologizálhasson kicsit. Ekkor még úgy fest, hogy Kancsár legalábbis figyelemreméltó szakszerűséget mutat majd a címszerepben, de ez a nézői érzés csöndesen elmúlik. Mindjárt az első páros alkalmával, majd a tömegesebb jelenetek során valami kedves, diákszínjátszós zavar üti fel a fejét a színpadon, ami talán annak tulajdonítható, hogy beugrás bonyolítja az estét. A Zsuzsi szerepét birtokló Balogh Csilla megbetegedett, így a rendező munkatársa, Borbély Krisztina játssza Figaro aráját. Ami mindenképpen meglepő fordulat. Egyfelől nagyon rendes dolog, hogy az előadást ilyen körülmények között is megtartják, másfelől mégiscsak bizarr. Mert hát mire tarthatja önmagát az a produkció, amely lemehet úgy is, hogy nem színésznő játssza Zsuzsit, hanem a rendezőasszisztens? Aki egyébként fiatal, bájos, üde lány, eléggé elfogulatlan is, csak a nevetései rosszak. Viszont a szöveget mintha megbízhatóbban tudná a többieknél. Például a grófnét játszó Zsíros Ágnesnél, akit jó néhány évnyi láthatatlanság után Zubornyák hozott vissza a színpadra. Előbb Mirandolinaként, most pedig Rozinaként. A direktor választása arra utal, hogy Zsíros Ágiban, egykori osztálytársában ő valószínűleg ma is ugyanazt az "Édes kislányt" látja, aki volt (a vígszínházi Körmagyarban), miközben a színésznő alkata némiképp változott azóta. Zsíroshoz most a karakterszerepek talán jobban illenének, mint a hősnők, de akár így, akár úgy, előbb még vissza kell nyernie színpadi biztonságát.

Almaviva gróf szerepét Bregyán Péter játssza, s ez egyfajta kompromisszum eredménye lehet. Az ideális állapotra vonatkozó elképzeléseiből ezúttal alkalmasint nem a rendezőnek kellett engednie, hanem a színésznek, aki markáns rendező és ütőképes partnerek híján igyekszik többé-kevésbé invenciózus színészként viselkedni. Ebből persze nem születik emlékezetes Almaviva-alakítás, de Bregyán szakmai szintje legalább biztos pont ebben a rendezőileg eléggé magára hagyott, önmagától pedig kissé bizonytalan ízlésű előadásban.

Ezen a tipikusan "nem történt semmi" hangulatú estén – melyen a harmadháznyi közönség szeretettel és megbecsüléssel fogadta az előadást, s ezt jólesett látni – mégiscsak volt egy jelenet, amikor észre kellett venni valakit. A bírósági szcénában akadt egy egészen fiatal fiú, aki írnokféle segéderőt alakított, s e minőségében néhányszor beleordított Almaviva gróf fülébe. Különben pedig azt játszotta, hogy rettenetesen álmos, s ennek jegyében percenként harmincat ásított, majd le is dőlt aludni. Nem volt ez a kis magánjáték sem különösebben ügyes, sem különösebben leleményes, épp csak megható. Megjelent valaki a színen, akinek szemmel láthatólag roppant fontos volt, hogy színházban van és játszhat. Úgy tetszett, ez számára széppé, boldoggá, nagy horderejűvé tette az estét. Irigyelni lehetett ezért.

Stuber Andrea