Tökmag! Szotyi!

Bereményi Géza: Az arany ára (zalagerszegi Hevesi Sándor Színház)

Díszlet: Pauer Gyula mv. Jelmez: Laczó Henriette. Dramaturg: Faragó Zsuzsa mv. Zene: Másik János mv. Mozgás: Gyöngyösi Tamás Mv. Rendező: Bereményi Géza.

Szereplők: Farkas Ignác, Kubik Anna mv., Wellmann György, Kiss Ernő, György János, Egerváry Klára, Ilyés Róbert, Baj László, Kaszás Géza, Borsos Beáta, Szegezdi Róbert, Keller János, Hertelendy Attila, Segesvári Gabriella, Ozsváth Noémi, Siménfalvy Lajos, Molnár Máté, Péter Patrik, Varga Zsolt, Vankó Dániel.

Végül is igazán jó sikerült az az este, amikor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Az arany ára című Bereményi-darabbal vendégszerepelt Budapesten. Az ember hazament a Tháliából, és haladéktalanul benyomta a videómagnóba az Eldorádó című filmet. Így megnyugtatóan lecsendesíthette magában az előadás keltette hiányérzetet.

A hírek szerint igen sikeres az előadás Zalaegerszegen, s a vendégjáték is sikeresnek bizonyult a helyszíni fogadtatás alapján, ámbár az az igazság, hogy a sokszereplős daraboknak eleve több taps jut, mint a kevés szereplősöknek, végtére is jó időbe telik, míg húsz-harminc játszó személy meghajol. A siker titka nyilván maga a darab: egy érdekes, követhető és átélhető történet, markáns hősökkel, eredeti helyszínnel. A Teleki téri piac sokunk számára egyszerre lehet ismerős színtér és ismeretlen világ. Bereményinek viszont egyrészt otthonos terep, másrészt valósággal laboratóriumi közeg az értékproblematika vizsgálatához. A piac jól tanulmányozható társadalmi modell. Ez az a hely, ahol a piaci viszonyok a legtisztábban érvényesülnek. Kereslet és kínálat közvetlenül találkozik, s az áru önértékénél fogva lesz eladható vagy eladhatatlan. A piac törvényei kemények, de legalább világosak és egyértelműek. Nincsenek kiskapuk.

Bereményi hősei piaci emberek. Adnak, vesznek, alkudoznak. És alkalmazkodnak, kivárnak, ha kell. Életterük a Teleki tér, ahol mindenki ismeri a másik feleségét, gyerekét, szeretőjét, stiklijét és zugáruját, múltját és jövőjét. Többségükben hajlékony figurák: együtt változnak a történelmi helyzetekkel. A mű két főszereplője azonban erős belső vezérlésű hős. Egyikük Sanyi bácsi, a született kereskedő, akinek szemében a pénz az egyetlen értékmérő. A másik Rózsi néni, aki istenhitéből épített külön világot magának. Történetesen egy párt alkotnak: ők a Monori-házaspár (Nem ragozom tovább, felteszem, mindenki látta az Eldorádó című filmet. Aki nem, az sürgősen pótolja be, ha tényleg jót akar magának.)

Bereményi Géza a film után most színpadra ís megírta önéletrajzi történetét. Ennek a változatnak kétségkívül eré­nye, hogy alkalmat adott Bereményi Géza elsőéves színház­igazgatónak a társulat összehívására. A nagy létszámú pro­dukció színrevitele kiváló lehetőség arra, hogy direktor és színészei megismerjék és megszeressék egymást. Ugyan­akkor – mivel a filmes és a színházi műfaj nem csereszaba­tos: különböző technikát igényel s eltérő hatásmechanizmust működtet az egyik és a másik – a színpadi adaptáció szá­mos buktatót rejthet. Ezek alaposan megnehezíthetik a dol­gát egy olyan rendezőnek is, aki több színházi rutinnal, na­gyobb manuális gyakorlattal rendelkezik, mint Bereményi.

Mondok egy példát, amely szemlélteti a problémát. A film egyik zseniális betétje, amikor Haumann Péter mint nyo­mozó házkutatást tart Monorinál. Semmit nem talál, s mivel ez ellentétes a paranccsal, amit kapott, maga gondoskodik bűnjelről. Suttyomban becsempész egy könyv lapjai közé tíz dollárt, hogy néhány perc múlva majd ráakadjon s felmutat­hassa a corpus delictit. (Hanem Monorit sem ejtették a feje lágyára, ő találja meg előbb a bankót, s nyomban a szájába tömi és lenyeli.) Mármost ezt a jelenetet a színdarab is átve­szi. Csakhogy a színpadon a rendőr nem dughatja el titok­ban a pénzt, mert akkor a néző nem veszi észre a galád trükköt. A színész tehát nagyon is látványosan húzza elő a zsebéből dollárt, s a lehető legszélesebb mozdulatokkal he­lyezi el a Bibliában. Ami viszont ellentmond a tett lényegé­nek. Hacsak nem a hatalom arroganciáját fejezi ki a de­monstratív törvénytelenség. De ez meg nincs belerendezve a jelenetbe. Akár így, akár úgy: az akció – színpadilag – megoldatlan.

Az is igaz, hogy a színpad a filmnél eleve kisebb teret ad arra, hogy a színhelyek megelevenedjenek, erős atmoszférájuk megteremtődjön. Ezért talán nem is volt a legszerencsésebb ötlet Pauer Gyulától – aki a produkció díszlettervezője –, hogy szcénájával a film díszleteit igyekezett reinkarnálni. (Természetesen az Eldorádó látványtervezése is az ő munkája volt.) Az újrateremtés szándéka a Monori-lakás képénél a legszembetűnőbb, s a piac (első felvonásbeli) ábrázolásánál a legeredménytelenebb. A Monori-stand deszkagazdag belvilága, mely csak egy hátsó, kicsi képkivágatban engedi látszani magát a piacot, szinte semmit sem képes érzékeltetni a Teleki téri nyüzsgésből.

Bereményi persze tisztában volt azzal, hogy a film nem tehető át egy az egyben a színpadra, ennek megfelelően át­írta némiképp az alapanyagot. A cselekményt valamelyest szorosabbra fogta, a szerkezetét némiképp egyszerűbbé, szikárabbá tette, s miközben egy-két új szereplőt szőtt bele a mesébe, régieket kihúzott vagy összevont. Nem is tehetünk szemrehányást azért, hogy számos markáns karakter kiesett ily módon a képből. Belátható, hogy például a háború végeztével hazatérő Gida epizódjának döbbenetes ereje aligha menthető át színpadra. (Viszont ennek kapcsán leg­alább írásba foglalhatom azt a kikívánkozó személyes vé­leményt, hogy az Eldoradónak eme jelenete valószínűleg a filmtörténet legkiválóbb epizódjai közé sorolható. Tanítani lehetne mint minden ízében tökéletes remeket.)

A szerző a legnagyobb változtatást a történet végében hajtotta végre. A darab egész harmadik felvonása eltér a film cselekményétől. A színpadi mű utolsó etapja valamikor a hatvanas években játszódik, amikor Monori, a piac egykori koronázatlan királya immár végképp feladja minden harcát. (Nem egészen értem, hogy miért és miért éppen ekkor.) "Deklasszálódott" piaci elemként még visszatér ugyan a Teleki téri standokhoz magot árulni, de már csak el- és fel­számolni akar. Még egy utolsó alkura készül az Amerikából hazalátogató Skultéti úrral. (Nem látom tisztán, hogy Monori milyen üzletet szándékozik kötni. Gondolnám, végső gesz­tusa az lesz, hogy miután aranyát az unokájára tukmálta, az unokát rábízza Skultétira: vigye magával Amerikába. Nem ezt teszi. Tőle szokatlanul kisstílű boltot csinál, amikor visszaszerez egy kis drágakövet. És tőle szokatlan felelőt­lenséggel hagyja magára az unokáját a súlyos aranyteher­rel.) Skultéti úr egyébként új szereplője a műnek – bár mint névtelen emberárus felbukkant az eredetiben is –, aki mint­egy keretbe foglalja a történetet. Az elején tőle veszi meg Monori az aranyat, valamint a Tulipán nevű, ugyancsak új szereplőt, aki bujkáló háborús bűnösként válik Sanyi bácsi néma rabszolgájává. S a végén Skultéti visszakapja Tuli­pánt, akit Monori előbb még gyilkosként hasznosít, amikor véget vet az életének. A sajátjának. Nem önkezével, hanem Tulipán által.

A zalaegerszegiek előadása odaadó és fegyelmezett színészi összmunkát mutat, viszont jelentős egyéni érdemekről nehéz beszámolni. Míg a film remek karaktereket, kiváló epizódalakításokat vonultatott fel – a főszereplőkről nem is beszélve! –, addig a színházi produkcióban játszók teljesítménye valószínűleg nemigen áll majd ellen a feledésnek. A kisebb szerepek megformálói között akadnak olyanok, akik jobbára csak elmondják a szövegüket, s helyenként még az is falsul hangzik, György Jánostól, Egerváry Klárától vagy Hertelendy Attilától például. Másoknak – Kaszás Gézának, Borsos Beátának, Baj Lászlónak, Kiss Ernőnek vagy Szegezdi Róbertnek – sikerül karakterrajzot felmutatniuk, fizikai adottságok és/vagy (külsődleges) színészi eszközök segítségével. Ha tovább megyünk felfelé az alakítások ranglétráján, akkor ott Ilyés Róbert Skultétiját, Wellmann György Bercijét és Kubik Anna Rózsiját találjuk. Az ő játékuk a belülről fogalmazás jeleit mutatja, ami mindig jót tesz a hiteles emberábrázolásnak. Ilyés a Skultéti csöndes üzleti bölcsességével, Wellman a Berci jámbor szolgálatkészségével, Kubik pedig Pék Márián edzett szilárdsággal és vallási megszállottként kelt valóságérzetet a nézőben.

A legjelesebb aurateremtő a színen a Sanyi bácsit játszó Farkas Ignác. Ha az ember Eperjes Károly Monorijához hasonlítja az alakítást – ami nem feltétlenül méltányos, de elkerülhetetlen –, akkor megállapíthatja, hogy Farkas higgadtabb, fegyelmezettebb és introvertáltabb hőst formál. A lehengerlően dinamikus Eperjes-Monorinak jóval alacsonyabban volt a forrpontja. Ugyanakkor Farkasból sem hiányzik a belső erőből fakadó keménység, amely a hőst jellemzi. Sugárzik belőle akkor is, amikor a harmadik felvonásban szinte végig egyhelyben áll, s egykedvű arccal, rekedtes hangon kántálja: Tökmag! Szotyi!

A zalaegerszegi Monori tehát alapvetően rendben van. Az előadás mégis messze elmarad attól az élménytől, amit a film nyújt. Pedig amennyivel a más műfajú interpretáció korlátozta az Eldorádót, ugyanannyival gyarapíthatta volna Az arany árát. Talán ha a rendezői és a színészi munka markánsabb, alaposabb, aprólékosabb, nem marad el a hatás. Így viszont: Bereményi adta, Bereményi elvette.

Stuber Andrea