Dézsa vü

Thornton Wilder: A mi kis városunk

Pesti Színház

Úgy képzelem, Hegedűs D. Gézának meghitt, szépen berendezett belvilága van. Gazdag, zárt, valóságtól elrugaszkodott hely lehet az, színpaddal a középpontjában. Ezen a színpadon olyan darabokat lát lelki szemeivel a rendező, amiket másnak esetleg eszébe sem jutna nézni. A művek, amelyeket Hegedűs D. mostanában színre visz, talán inkább kötődnek e belső színházhoz, mint a külvilághoz. Legalábbis nehéz felfedezni, hogy mi a jószagú közük van a mai élethez vagy a mai színházhoz.

Tavaly ugyebár ott volt a Pestiben az Oscar Wilde peréről szóló dokumentumjáték, idén pedig A mi kis városunk került terítékre. Thornton Wilder egykori sikerdarabja (Vígszínház, 1944. márc 19., Somlay Artúr), melyet már bő harminc évvel ezelőtt is – a Madách Színház-beli bemutató kapcsán – idejétmúltnak tartottak sokan. Maga a mű majdhogynem kérkedik avval, hogy nem történik benne jóformán semmi, csak megmutatja egy amerikai kisváros életét a századfordulón. Az amerikai kisvárosok egyébként ma is rémesen unalmasak, legfeljebb kicsit máshogy, mint kilencven-száz évvel ezelőtt. De a kisvárosi unalomból még nem következik, hogy unalmasan kell ábrázolni a színpadon, gondoljunk csak az ugyanez idő tájt játszódó Csehov-drámákra, amelyekben szintén nem zajlanak le nagy események, aztán mégis micsoda izgalmas előadásokat lehet kerekíteni belőlük! 

Meglehet, hogy Thornton Wilder egészen más eset. Az ő darabjának izgalmát annak idején főként az adta, hogy a szerző számos újdonsággal és régiséggel szolgált. Műve valóságos színházi nagykereskedés: akad benne líra, dráma, filozófia, van narrátor, idősíkok váltogatása, díszletek és kellékek mellőzése, illusztráció, elidegenítés, csupa hangsúlyozottan színházi fogás. S mindezek abból a célból halmozódtak össze, hogy a játszók két felvonáson át demonstrálhassák a hétköznapi hősök hétköznapjait. Hogy azután a harmadik felvonásban enyhe szürreáliába hajlás közepette legalább közhelynyi értelmet nyerjen a játék. Amennyiben mégiscsak rádöbbenhetünk itt arra, hogy az ember menetközben ritkán ismeri fel, ha boldog, és milyen kár, hogy ez így van és nem másképp. (Én a magam részéről sosem rokonszenveztem ezzel a technikával. Szerintem visszaél a néző türelmével, bizalmával az a darab és/vagy előadás, amelyik csak a végén, mintegy retrospektíve ad értelmet az este addigi, túlnyomó részének.)

Az talán nem is meglepő, hogy a Pesti Színházban nem mutatott új, kivirult és megfiatalodott arcot A mi kis városunk. De még a mű finom iróniájára és költői szépségére sem fogékony a produkció. A szereplők amúgy korrektnek mondható igyekezete ellenére is érzéketlen, fásult hangulatú és levegőtlen az előadás. Hegedűs D.Géza nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy az utóbbi időben kissé fádnak, enerváltnak és kiüresedettnek ható vígszínházi színészekből új ambíciókat csiholjon ki, netán lendületet és friss inspirációt adjon nekik. A Dávid Attila tervezte székhegyek között derekasan elvégzi a házimunkát pantomimgyakorlat keretében Halász Judit Mrs. Gibbse és Szegedi Erika Mrs. Webbje. Gondosan végigkoreografált mozdulataik M. Kecskés András konyhaművészeti jártasságát és a színésznők begyakorlottságát dicséri. A férjurak, Balázs Péter, illetve Tahi Tóth László kisvárosiak, ahogy kell. S már most félő, hogy ebbe az általános, jeltelen és jellegtelen kötelességtudásba hamar belesimul és beleszürkül majd a két, tehetségesnek induló fiatal is: az Emilyt játszó Majsai-Nyilas Tünde és a George-ot megformáló Fesztbaum Béla.

Ha jobban megnézzük, még a kiemelkedő harmadik felvonás  temetői jelenetében sem rí ki senki. Egyik szereplő sem hatásosabb vagy gyengébb a többieknél. Kiegyenlítődnek az erők, jóllehet az egyik pólus – mondjuk – az Emilyként drámai felismerésig eljutó Majsai-Nyilas Tünde, a másik pedig a statiszták a műszakból, akik a sírkövek harmadik soraként üldögélnek. (Szinte látni vélem a mindentudó kalapácsot az övükben.) Kizárólag a Narrátort alakító Lukács Sándorról állapítható meg, hogy tud valamit, amit kollégái talán nem: ébresztően elmondani többoldalnyi tudálékos szöveget. Nem véletlenül van "bérlete" a narrátori szerepekhez: a leghosszabb, legreménytelenebb darabindító textusokat is képes úgy elmondani, hogy kelt némi érdeklődést, érzést, gondolatot az emberben.

A mi kis városunkkal ezúttal nem jutunk többre, mint hogy színészek és nézők becsülettel teszik a dolgukat. Kedvüket, azt nemigen lelik benne. Az én estémen az amúgy általában udvarias Pesti Színház-beli közönség a szokottnál kevésbé volt illedelmes. Szünetenként kábé húszan feladták a várakozást és elmentek. A színészek maradtak végig és maguknak.

Stuber Andrea