Ennyi

Veszprémi Petőfi Színház: Jézus Krisztus Szupersztár

A Jézus Krisztus Szupersztár lassan és fokozatosan jutott el hozzánk. Elsőként a híre jött, a hetvenes évek elején durranó New York-i és londoni bemutatók alapján. Hat-nyolc évvel később már be lehetett szerezni a lemezt, hiszen minden gimiben akadt valaki, aki nyaranta Jugóból zenéket hozott, s aztán decemberben esetleg átadta alig használt Szupersztárját, cserébe néhány matekdolgozat helyes megfejtéséért. 1983-ban – tíz évvel az elkészülte után – Norman Jewison filmje is megérkezett a magyar mozikba. Ekkoriban Miklós Tibor már valószínűleg le is fordította a művet, amivel sajnálatosan elejét vette annak, hogy más fordítsa le, fülnek tetszőbben. 1986-ban aztán végre színre került a híres darab. Az a Rock Színház mutatta be, mely kezdetétől fogva szerette volna közönség elé vinni Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperáját.

Ám 1986-os magyarországi bejövetele óta a Szupersztár nem vált afféle vissza-visszatérő repertoárdarabbá; zenés műfajban utazó színházaink korántsem játszották "agyon". Talán mert a mű – eléggé szabályos opera lévén – a szokottnál nagyobb követelményeket támaszt az előadókkal szemben. (Bár az ilyesmitől nem feltétlenül szokták zavartatni magukat a színházak.) A Veszprémi Petőfi Színház azonban – néhány évnyi musicaltréning után – többé-kevésbé törvényszerűen jutott el a Jézus Krisztus Szupersztár előadásáig. Veszprémben ugyanis a zenés produkciók sorozata összeedzett egy olyan csapatot, mely mindig lelkesen és lendületesen szolgál. Lazsálni nem szoktak, annyi biztos. Dinamikus közeget teremtenek az éppen esedékes musical vagy rockopera számára. Szakmai kurzusuk eredményeként a veszprémiek mára már a hazai zenés színjátszás átlaga fölé kapaszkodtak. Ennél sokkal tovább nehezen juthatnak, mert ők is – mint a színházak zöme – szűkölködnek formátumos személyiségekben. (Erre az idei Kabaré-bemutatójuk épp úgy bizonyság, mint ez a Szupersztár.) Veszprémben vannak elég jól éneklő és táncoló színészek, nagyon rendesen dolgozó kóristák, de alig akad olyan ember, akire egy héttel az előadás után még emlékezni lehet. Kettőt közülük mindenesetre felmutat a Szupersztár-produkció, mellyel a veszprémi társulat a Budai Parkszínpadon vendégszerepelt néhány nyári estén. (Érthetetlen módon este 8 órai kezdéssel. Minek következtében a feltehetően látványos fényeffektusokat hiába produkálták a világosban világító színes reflektorok. A nap olyan lassan ment le, hogy sárga lapot érdemelt volna időhúzásért. Teljes mértékben fittyet hányt arra, hogy a szereplőknek generálsötétben kellene eltűnniük az első rész végén. Kajánul megmutatta, hogyan slisszolnak ki a színről.)

Visszatérve a veszprémi társulat humán erőforrásaira, először is ott van nekik Novák Péter, akire kétségkívül lehet zenés előadást építeni. Tud énekelni, tud táncolni (azt lenyűgözően), alkalmas "rockbonvivánnak", zenés drámai hősnek, intrikusnak, lírikusnak, cinikusnak, komikusnak. (Tán csak patikusnak nem. Aligha bíbelődő típus.) Akármikor képes kitörni belőle egy laza, zabolátlan, szabad fickó elementáris ereje. De még olyankor is figyelemreméltó, amikor éppen nem tör ki belőle semmi. Történetesen a Szupersztár-előadás Júdásaként kicsit úgy fest, mint aki némiképp puhult-puhányodott az utóbbi időben, viszont közben megtanulta, mitől döglik a légy a színpadon. Olyannak látszik, mint aki megismerte a könnyű sikerek ízét.

Vándorfi László igazgató másik jól kiaknázható színésze Gazdag Tibor, aki egyre markánsabb jelenség. (Akadnak olyan színészek – ha nem is sokan –, akik évek óta dolgoznak nem a legjobb vidéki színházakban, nem a legjobb rendezők keze alatt, s mégis látványosan fejlődnek. Nem tudnám hosszan sorolni őket, de Gazdagon kívül hamarjában a pécsi Fillár István is eszembe jut mint ilyen.) Gazdag a Szupersztárban Jézust játssza erőteljes drámaisággal és szép esendőséggel. Nem véletlen, hogy az előadás színházi értelemben azokra a pillanatokra emelkedik ki a tisztes középszerből, amikor ő elénekli az I only want to say kezdetű számot.

Ami a többieket illeti, ők csak hellyel-közzel hívják fel magukra a figyelmet. Kováts Kriszta hoz egy bárhol és bármikor bevethető Mária Magdolnát. Módri Györgyi és Dobos Judit sajátos párost alkot: ők a főpapok. Persze Kajafásnak való basszus nem terem minden bokorban és színházi büfében, de azért nőt állítani be erre a szerepre, az minimum bizarr ötlet. Az amúgy nem rossz hangú hölgyek a legenyhébb esetben is mulatságosan hatnak – cikk-cakkban közlekednek a különböző oktávok között –, kirívóbb pillanatokban viszont egyenesen fül elleni merénylet bősz süvöltözésük.

Rátkay Erzsébet jelmezei meglehetősen eklektikusak. Azt a benyomást keltik, mintha a tervezőnő a veszprémi színház korábbi zenés produkcióból válogatta volna össze a szereplők ruhatárát. Egyes kosztümöket mintha a Gizellában láttam volna már, másokra mintha a West Side Storyból emlékeznék. (Akad olyan is, ami nem ismerős, de hát én se láttam a Petőfi Színház összes musicalelőadását.) A díszlet – ismeretlen szerző munkája – több szintes fémépítmény, sok mindenre hasonlít. Ikonosztázra, oltárképre, templomhajó belsejére –, de leginkább a filmre. A filmet idézi az is, hogy Vándorfi László rendező mindjárt az elején beküld a színpadra egy forgatócsoportot, mely veszi a nyitányt, majd hangos "ennyi"-vel távozik. Az operatőr (Kiss T. István) a későbbiekben is sűrűn időzik a színen, s kézi kamerájával közeli képeket ad a tömegjelenetekről. A színpadon felállított, ócska tévékészülékeknek álcázott monitorok jóvoltából szemtanúi lehetünk a közvetítésnek. S ha eleinte logikai úton arra a következtetésre jutottunk is, hogy itt voltaképp a Jézus Krisztus Szupersztár című film forgatását játsszák nekünk, idővel át kell értékelnünk a forgatócsoport jelenlétének szerepét. Hiszen a filmesek úgy tülekednek az események körül – még a keresztre feszített Jézus szája elé is odanyomják a hosszú nyelű mikrofont –, mint egy izgága híradós stáb, mely nem maradhat le semmiről. Ebből sejthető, hogy ha ez az előadás szólni akar valamiről, akkor az a nyilvánosság hatalma, a média ereje és a manipuláció kifürkészhető és kifürkészhetetlen útjai. (Bár ez a monitorosdi ma már talán közhelyes kicsit.)

Az előadás mindenesetre megáll a lábán, bár robusztus építménynek nem mondható. A szerény hangzású fél-playback hanganyagra Krámer György instrukciói szerint mozognak a kezek-lábak. A tér viszonylagos szűkössége nyilván nem tehette lehetővé, hogy a játékban és a színhelyekben bizonyos szimultaneitás jöjjön létre, így a Jézus-történet az egymást követő, mozgalmas klipekben igyekszik megelevenedni (minden lehetséges jelkép és szimbólum felvonultatásával.) Az első részben még kissé kaotikusnak ható, zajos zarámbolás a másik részre többé-kevésbé pozitív hatássá áll össze. Az ember végül is nem úgy jön el az előadásról, hogy elszúrt egy szép, nyári estét.

Stuber Andrea