Utánpótlás

Shakespeare: Romeo és Júlia

Nemzeti Színház

Nem ismeretlen gyakorlat, hogy fővárosi színházak megvesznek olykor egy-egy vidéki bemutatót mint szellemi terméket. Megtetszik nekik, viszik hát a rendezést – vagy magát a rendezőt –, viszik a produkció képi világát, zenéjét, koreográfiáját, s saját színészeikkel reprodukálják az előadást. Ehhez persze az kell, hogy a budapesti igazgatók-rendezők egyáltalán megnézzenek vidéki előadásokat. Esetünkben ez semmiféle plusz ráfordítást nem igényelt a fővárosi színházvezetőtől, mivel Iglódi István, a Nemzeti főrendezője maga állította színpadra azt a szolnoki Romeo és Júlia-előadást, amely annyira megtetszett neki, hogy most a pesti nézőknek is megmutatja.

Iglódi mindenekelőtt odacsemegézte a Hevesi Sándor térre a Szigligeti Színház produkciójának legjobbját: Rózsa István szépséges, leleményes, reneszánsz hangulatú díszletét. Továbbá hozta Szolnokról Dajkának Törőcsik Marit – az egykori Júliát – és Paris grófként Vasvári Csabát, bár rá nem emlékszem az ottani előadásból. (Amiből kénytelen vagyok arra következtetni, hogy Vasvári mint Paris a szó szoros értelmében felejthető volt Szolnokon.) Majd a régi és az új alkotótársakkal Iglódi megújrázta tavalyi rendezői munkáját.

A Nemzeti előadása természetes annyiban más, amennyiben mások játsszák a szerepek zömét. A társulat kétségkívül rendelkezik néhány olyan fiatal színésszel, aki miatt érdemes lehet belevágni a Shakespeare-tragédia színrevitelébe. A végeredmény azonban azt mutatja, hogy ennyi mégis kevés az üdvösséghez. Széles Tamásra és Gregor Bernadettre ki lehet – talán ki is kell – osztani Romeót és Júliát. Széles jó kiállású és jó képességű fiatalember, Gregor Bernadett pedig lenyűgözően szép, s mivel a hangja is fantasztikus, az ember sem a szemét, sem a fülét nem tudja levenni róla. Ám a címszereplők – minden rokonszenves törekvésük és tehetségük ellenére – csak szórványosan képesek átütőnek és meggyőzőnek mutatkozni. (Gregor akkor, amikor újdonsült férje száműzetéséről kap hírt, Széles pedig egy-egy nem szerelmes jelenetben.) Játékukban legtöbbször az igyekezetet érezni, plusz a megoldatlanságok enyhe zavarát. Hogy ennek a részleges ügyefogyottságnak mi az oka, csak találgatni lehet. Magam arra tippelek, hogy bizonyos előzetes kurzusok hiánya látszik meg rajtuk. Nem kezdők ugyan, de talán nem csináltak még végig elég próbafolyamatot jelentős rendezőkkel ahhoz, hogy szakmailag megfelelően felvérteződhettek volna. (Júlia megformálásának amúgy is szinte feloldhatatlan dilemmája, hogy mire egy színésznő eleget tud hozzá – a szakmából és az életről – , addigra már ki is öregedett a szerepből.) Ezt a feltételezést – a minőségi tapasztalatok elégtelenségét – látszik alátámasztani az is, hogy a Nemzeti Színház előadásának (egyik) legjobbja a Mercutiót játszó Bede Fazekas Szabolcs, aki ifjú kollegáinál jobban kondicionált színész. (A másik legjobb természetesen Törőcsik Mari, aki Szolnok óta különösen rákapott a Dajka ízére, s roppant étvágygerjesztő falatozással kebelezi be a szerepet.)

Az előadás többi résztvevője láttán a néző hajlamos rácsodálkozni a darab mérhetetlen nagyigényűségére. Bizony egy jó Romeo és Júliához jó színészek garmadája szükségeltetik. Romeón, Júlián, Mercutión kívül még Benvolio is kell. Szatmári Attila azonban meglehetősen jelentéktelen. Capulet is kell. Mihály Pál viszont idült mosollyal az arcán ágálja végig az előadást, miközben látszik rajta, Iglódi arra instruálta őt, hogy igyekezzen olyan formátumos, vehemens Capulet lenni, mint amilyen Újlaky László volt Szolnokon. Mit mondjak, nem sikerült neki. Szersén Gyula szépen és kötelességtudón szaval Montague-ként, Kozák András pedig kellemes derűvel formálja meg Lőrinc barátot, de jóval hevenyészettebben, mint tette azt Győry Emil a produkció "előképében". A két, azonos szabású előadást összehasonlítva az embernek az a benyomása támad, hogy a szolnoki Szigligeti Színház mintha jobban el lenne eresztve középkorú férfiszínészekkel, mint a Nemzeti társulata. Vagy a szakmai ambíció több a Tisza-partiakban, mint fővárosi szaktársaikban. Iglódinak pedig egy szava sem lehet, ha a színészei nem akarnak – nem tudnak? – újat, eredetit, frissen hiteleset produkálni. Elvégre itt most ő maga is csak ismétlésbe bocsátkozott.

Stuber Andrea