Halkan szól

Gogol: A revizor

A revizor olyan színdarab, amely valószínűleg nagyon meg tudna szólalni ma. Végtére is eléggé benne vagyunk a Gogol-szatíra sűrűjében. Ha körülnézünk, demoralizálódott világunkban szinte mást sem látunk, mint a harcot a jólétért, mely gyakran válogatatlan eszközökkel folyik. Az ember már fel sem kapja a fejét egy-egy újabb botrány hírére. Szinte napi gyakorlat a kisebb-nagyobb csalás, korrupció, megvesztegetés. (Ezt felesleges tovább ragozni, leírni is unalmas.) Annyi tehát feltehető, hogy a mai néző minden eddiginél közelebbi ismerőseiként üdvözölheti A revizor hőseit.

Hegyi Árpád Jutocsa, a miskolci színigazgató nyilván pontosan felmérte, hogy Gogol műve semmilyen direkt vagy látványos aktualizálásra nem szorul. (Úgy szól rólunk – illetve RÓLUK, persze –, ahogy van.) Rendezésének képi világát nem igazította napjainkhoz, hanem meghagyta a maga stilizált ódonságában. Dávid Attila geometriai szépségű díszlete tiszta formát és tág teret ad a játéknak, a hangulatokról pedig főként a világítás (tervező: Kramcsák János) gondoskodik. Zeke Edit jelmezei kerülik a feltűnést; jellegtelenségbe hajló mértéktartással illeszkednek az előadásba. A produkció legmarkánsabb effektusa talán a hang: bizonyos fémes bongás-dongás, mely olyan baljós zenei aláfestést ad a történetnek, mint amilyennel a krimikben szokták borzolni a kedélyeket, amikor a gyilkos settenkedni kezd a kiszemelt áldozat felé.

Hegyi a játékot meglehetős észrevétlenséggel vezényli le. Ha rendezői hangsúly mégis tettenérhető valamiben, akkor az a népség-kereskedőség ábrázolása. Háromszor jelenik meg a színen a tömeg. Először, amikor az egyszerű emberek folyamodnak az álrevizorhoz, másodszor, amikor ezért elnyerik büntetésüket a polgármestertől, harmadszor pedig a legvégén, Anton Antonovics csúfos bukásakor. Első két szereplésükkor mint egy nyáj, begomolyognak a színpadra. Derékban meghajolva, összetömörülve, egymásba bújva közlekednek. Nincs is arcuk, csak hátuk. Egyedül a szószólójuknak nézhetünk a szemébe. Ez a tagolatlanságában enyhén riasztó csoport Hlesztakov igényeit éppúgy tompán fogadja, mint az elöljáró ütlegeit. Ám a végén kiegyenesednek valamennyien, s mintegy díszsorfalat állnak a megroggyant polgármester távozásához. Amiből arra következtethetünk, hogy Hegyi – irigylésre méltó optimizmussal – azt feltételezi: valami megváltozott, s ettől a népnek jobb lesz. Pedig hát elhangzott a kereskedő szájából az a kulcsmondat, miszerint a mindenkit sanyargató polgármestert valahogy mégis mindig újraválasztják.

Színészileg az előadást kétségbevonhatatlan tisztesség és ugyanakkor valami szolid tunyaság jellemzi. Küllemre meglehetősen ígéretes karaktereknek mutatkoznak a helyi notabilitások mindjárt az első képben, de ennél sokkal többre aztán nem is jutunk velük. Varga Gyula (az iskolaigazgató), Csapó János (a járásbíró) és Sallós Gábor (a kórházigazgató) mintha mindhárman úgy éreznék, hogy számukra csak a későbbi, Hlesztakovval való duó jelent igazi színészi jó falatot, addig nincs is mit belefeccölni az alakításba. Feltűnő, hogy amikor Bobcsinszkij csatlakozik a társasághoz, akkor Kuna Károly személyében olyan színész lép be, aki akar valamit a szereptől. Kuna annyi erőteljes drámai hős megformálása után ezúttal karaktert játszik – önmagát szinte a felismerhetetlenségig elmaszkírozva – nagy kedvvel és ambicióval. Amitől azonnal jótékony friss levegő kezd fújdogálni a színen. Kisvárosi szereplőtársai közül egyedül Molnár Csaba nagyvilágias Postamester-alakítása egyívású az övével. (Ugyanakkor az idősebb kollégák nemhiába hegyeznek a Hlesztakovval való párosra, valamennyien szépen oldják meg a jelenetet, különösen Varga Gyula félénk jámborsága hatásos.)

Matus György oroszlánfejű polgármestere korrekt, megbízható alakítás, amelynek nincsen kiemelhető vonása. Máhr Ági polgármesternéjében van élet: afféle falusi tenyerestalpasság, önboldogító közönségesség és nyitott derű. Major Melinda fogszabályzós kisasszonykája vörös loknikkal és felhőtlen vihogással bakfiskodik a színen.

Az előadás legüdítőbb és legízesebb alakítását Földi László nyújtja Oszipként, aki ráadásul egy-egy jópofa cirkuszi trükkel is lendít a mulatságon. Földi-Oszipban minden képesség és odaadás megvan ahhoz, hogy remek kettőst alkosson a gazdájával, Hlesztakovval. S párosuk mégis csak az első, fogadóbeli jelenetekben talál nyertesen egymásra.

Hlesztakovot Seress Zoltán játssza vendégként. Mondani sem kell, alkata tökéletes a figurához, s színészi kvalitásai is azzal kecsegtettek, hogy emlékezetes alakítással szerencséltet bennünket. Nagyszerű is az első jelenetében. Játéka itt bámulatos gazdagságot mutat: egyszerre képes érzékeltetni egy világfi pózait és egy megszeppent kisfiú gyámoltalanságát, magabiztosságot és zavart, kivagyiságot és senkivagyiságot. De még az éhezés megdöbbentő élményét is olyan plasztikusan közvetíti, hogy az embernek összeszorul a gyomra (az éhségtől). Ez a többrétegűség azonban hamarosan lefoszlik Seress játékáról, s például a nagy részegjelenetben már leginkább csak a koreográfia mozgatja a figurát.

Valahogy úgy fest, mintha Seress menet közben rájött volna, hogy ez az előadás mégsem lesz olyan átütő, mint amilyen lehetne. Nekünk ehhez a következtetéshez végig kellett néznünk az amúgy jól nézhető produkciót, ő viszont mintha már a próbaidőszakban erre jutott volna.

Stuber Andrea