Kabaré-körkép

Sopron, Veszprém, New York

A jó musicalelőadásnak – ahogy minden más produkciónak – megvannak a maga személyi feltételei. Ezek között első helyen az szerepel, hogy a színház rendelkezzék jól éneklő és jól táncoló színészekkel. Két tucatnyi remek hangú, ügyes lábú fiúra és lányra már zenés színházat lehet alapítani s végigvenni velük a musicalirodalmat: eljátszani egyik darabot a másik után. Az eredmény – a közönségsikeren túl – az lesz, hogy hamarosan eljutunk a zenés színház legkülönösebb paradoxonához. Nevezetesen ahhoz, hogy a legjobb musicalek előadásához mégsem elegendő a remek hangú, ügyes lábú fiúk és lányok teljesítménye, ha az mégoly kifogástalan is. Mert a legjobb musicalek – egyebek mellett – éppen attól a legjobbak, hogy főbb szerepeik gazdagabb, összetettebb és igényesebb feladatok annál, semhogy megoldhatók lennének a dalok bravúros eléneklése és a táncszámok virtuóz bemutatása által. A musicalirodalom legbecsesebb szerepei igazi színészeket követelnek. Olyanokat, akiknek drámai erejük van, ha kell, komikusi vénájuk, ha arra van szükség, összességében véve pedig személyiségeknek mondhatók. (Ebben a musical hasonlít "felmenőjére", az operettre.) Mármost a probléma az, hogy ilyen színészeket a zenés színház nemigen termel ki. Ehhez Shakespeare-en, Ibsenen, Csehovon kell nevelődni, nem Andrew Lloyd Webberen. Ahol minden este csak táncolnak és énekelnek, ott aligha fogja kinőni magát egy-egy potenciális Tevje (Hegedűs a háztetőn), Aldonza (La Mancha lovagja), Berger (Hair) vagy Sally Bowles (Kabaré). De akkor honnan szedjünk főszereplőket ezekhez a musicalekhez? Jó kérdés. A színházak tipikusan kétféleképpen válaszolnak rá. Vagy színészt léptetnek fel, aki játékával igyekszik feledtetni a profi énekes-táncos tudomány hiányát, vagy énekest, aki a hangjával próbál kárpótolni az érdemi színészi alakítás elmaradásáért.

Masteroff-Kander-Ebb musicalje, a Kabaré jellegzetesen olyan mű, amely több ponton is színész után kiált. Ott van mindjárt Sally Bowles szerepe, amit a legkevésbé sem lehet bárkire ráosztani. Olyan nő kell hozzá, aki nem feltétlenül szép, viszont okvetlenül vonzó és érdekes. Tudjon magabiztos, rámenős, könnyelmű és szeleburdi lenni, de mutassa meg a kishitűséget, az esendőséget, a kiszolgáltatottságot is. Színésznő legyen a talpán, aki mindezt egyszerre képes eljátszani. De ezek nélkül akár neki se fogjon Sally Bowles megformálásának. Nem kevésbé fontos a Konferansziét játszó színész ereje-súlya. Optimális esetben a Konferanszié olyan figura, aki afféle fiók-Luciferként végigvezet bennünket az ember eme konkrét tragédiáján. Hátborzongató sátánisággal demonstrálja nemcsak a programot (a Kit Kat Klubban), hanem a pogromot is (a fasizálódó Berlinben.) Karizmaszűkében szenvedő Konferansziék ne is számítsanak arra, hogy szerepük és hatásuk túlmehet azon, amit egy kis éjszakai lokál revüszólistája mondhat magáénak. Még a legkevésbé követelődző szerep a férfihősé, Cliff Bradshaw-é. Ő ugyanis afféle férfinaiva, elenyésző mennyiségű énekszámmal és többnyire olyan helyzetekkel, amelyekben nem rá figyelünk, hanem a partnerére. Viszont további terheket ró a rendezőre az alkalmas Schneider kisasszony és Schultz úr meglelése. Az őket játszó színészek egyrészt szintén nem mentesíthetők a megfelelő színvonalú éneklés alól, másrészt talán még drámaibb ívet kell felrajzolniuk az előadásban, mint amilyen a főszereplőknek jut.

A legújabb hazai Kabaré-bemutatókról azt mondhatjuk, hogy a színrevitel második verzióját célozták meg. Vagyis nem annyira a színészi feladatok megoldására törekedtek, mint inkább az énekesi-táncosi teljesítésre. És hát abban sem jutottak a csúcsokig.

Sopronban, ahol László Péter személyében koreográfus-rendező jegyzi a produkciót, Keresztes Ildikó kapta Sally szerepét. Elfogadhatóan elénekli a számait és meggyőzően táncol. Amúgy pedig egy barna típusú lány látunk hidrogénszőke parókában, aki szívja az orrát, karcos hangon és kissé közönséges tónusban beszél, és nélkülözi azt a bohókás bájt, amellyel a kritikus beköltözési jelenetben levenne a lábáról egy olyan jámbor idegent, mint Cliff. De rontja Keresztes Sally-jének imázsát például az is, hogy Kardos Anikó jelmeztervező egészen lesújtóan kispolgári selyemkosztümöt ad rá a Schultz úr – Schneider kisasszony eljegyzésén. Amitől a lány úgy fest, mint egy hátrányos helyzetű, ámde feltörekvő gépírónő. Ám Keresztes leglehangolóbb pillanata talán az, amikor a Cliffel való szakítási jelenet végén beidézi Liza Minelli gesztusát a filmből: integet, háttal Cliffnek, miközben az kimegy a szobából. A fiú meg észre sem veszi a mozdulatot. Cliffet Kőszegi Ákos játssza nem túl markánsan, de elég kellemesen. Hoz a maga kamaszosan rossz tartásával bizonyos kisfiús (nagyfiús) kedvességet, s van egy méltányolható ötlete a darab végére. Amikor beül a vonatfülkébe, hogy elutazzon Berlinből, akkor rögtön szinte haza is ér. Felteszi a lábát a szemközti ülésre, elnyúlik, kalapját az arcára borítva. Elhagyja Európát, s máris újra igazi amerikai.

A soproni Kabaré Konferansziéja – Szakács Tibor – rokonszenvesen igyekvő a ruganyosságával, chaplines járásával és kacsingatós modorával, de a prímet nem ő viszi az előadásban, hanem Borbás Gabi és Szombathy Gyula párosa. Az ő kettősük prezentálja az élvezetest a színészi játékban. Szombathy Schultz ura szívszorítóan félénk, szeretnivalóan gyámoltalan és szolidan szellemes. (Csak az énekszámoknál derb kicsit.) Szépséges például az a fáradt, lemondó és áldó mozdulata, amivel elbúcsúzik az eljegyzési ajándékként kapott gyümölcsös táltól, miután a parti "visszament". Még több jót köszönhetünk Borbás Gabinak, aki dalol, táncol, ahogy kell, s ezen kívül újdonságként némi fel-feltörő kacérsággal és finom érzékenységgel ruházza fel Schneider kisasszonyt. Nem gyanútlan, kiszolgáltatott vénlány, hanem céltudatos, jóravaló asszony, aki Cliff előtti enyhe zavarával már a kezdet kezdetén megsejteti, hogy Schultz úr zsidó származásából még adódhatnak gondok.

A díszlet (Peter Umbach) nagyjából a szokásos, a zene viszont szokatlanul halk és erőtlen: a muzsikusok meglehetősen beszorultak a színpad alá. A rendező láthatólag az előadás lebonyolítására vállalkozott, s nem vallott kudarcot. Mindössze egyvalamit talált ki, de azt jól tette. A Maybe This Time című Sally-számot – mely kifejezetten drámai dal, jóllehet Blum Tamás fordításában erősen akadozik – hatásos kulissza elé telepítette. Keresztes az ágyon ülve kezdi az éneket, nem túl ígéretes előadói erővel, ám a rendező hamarosan előbbre hozza Sallyt, hogy megforgathassa mögötte a forgószínpadot.  Elvonul előttünk minden helyszín, ahol egy-egy mozdulatba meredve állnak a szereplők, akik – így vagy úgy –, de valamennyien a vesztesek oldalán állnak majd a végén.

Ami a rendező koreográfusi munkáját illeti, az nagy mértékben Bob Fosse filmjére alapoz. Nincs ezzel semmi gond, a világon mindenütt meríteni szoktak a film koreográfiájából, csak olyankor megemlítik a színlapon és a plakáton Bob Fosse nevét.

Veszprémben Horváth Péter vitte színre a Kabarét, aki soproni kollegájánál szabadabban és kreatívabban nyúlt a műhöz. Alkotói beleturkálása minimum vegyes benyomásokat kelt az emberben. Horváth mindenekelőtt a történet színterére hegyez: voltaképp az egész darabot a Kit Kat Klubban – illetve tájjellegű fordításban: Kety-mety Klubban – játszatja. Ami alkalmat ad Krámer György koreográfusnak arra, hogy további táncszámokkal fejelje meg a lokál műsorát. (És Krámer pluszmunkája leleményes: akad itt görkorcsolyázó tánckar, izompacsirta-szóló és egyéb nyalánkságok.) A bárműsor fokozása egyfelől a revü irányába viszi el az előadást, másfelől viszont Horváth nem mond le arról, hogy rendezői koncepciót döfködjön egy-egy jelenetbe. Érdekes például az az ironikus ötlete, hogy a Tomorrow Belongs To Me című szám köré enyhén szürreális álomjelenetet szervez. Cliff békésen alszik, amikor bevonul szobájába egy csapat felfegyverzett, ősi germán harcos, hogy elénekelje a náci indulót. A dal egyébként később a saját helyén is elhangzik, Schneider kisasszony és Schultz úr eljegyzésén, mely az előadás legerősebb hatású s egyben legkétesebb jelenete. Itt ugyanis nem a nemzeti-szocialista Ernst Ludwig lép fel durván és erőszakosan a vőlegénnyel szemben, hanem Schultz úr támad a fasiszta vendégre, utóbb pedig maga is zokogva csatlakozik az indulót harsogó kórushoz. Horváth egyébként szabadon bánik az énekszámok elhelyezésével, s ez olykor nyerő ötlet, máskor meg nem. Frappáns például, hogy Sally már a Cliffel való szakítás után adja elő a Mein Herr-t – vagyis tulajdonképpen a fiútól köszön el ezzel a számmal –, ugyanakkor érthetetlen, hogy még ennél is később, a kudarc kellős közepén énekli el Nagy Reménydalát, a Maybe This Time-ot. És ugyancsak furcsa – ámbár bizonyos értelemben sokatmondó –, hogy az előadás legvégén, már a taps után járják el a szereplők a Money, Money-számot.

Horváth elképzeléseit végső soron az minősíti, hogy azokból mit és hogyan tudnak megvalósítani a színészek. S mivel a veszprémi előadás is 2. verziós – a szereposztás jobbára a társulat énekes-zenés színészként számon tartott tagjaira épül –, ne legyenek vérmes reményeink. A produkció a színészi alakítások tekintetében szegényesebb a soproninál. Módri Györgyiről a Kabaréig annyit tudtam, hogy operettszubrettként ügyes, jó hangú és a tánc sem jelent problémát számára. Most azonban, a Sally-akcióban, minden fronton vereséget szenved szegény. Igaz, nemcsak a szerep fekteti őt két vállra, hanem a jelmeztervező is. Rátkai Erzsébet mintha kifejezetten kedvét lelné abban, hogy válogatottan előnytelen ruhákat adogat a színésznőre. Mindjárt az elején meglehetősen kritikus, combközépig érő fekete harisnyába bújtatja sudárnak és vékonynak nem mondható Sallynket, de ez még semmi ahhoz képest, amiket a későbbiekben aggat rá. Csak a jelmeztervező zseniális rosszindulataként tudom értékelni például azt, hogy Módri a legjobb számát (a Mein Herrt) egy szál fekete kombinéban kénytelen eltáncolni, melynek hasnál(!) áttetsző betétje van, a vállpántja pedig garantáltan lecsúszik.

Kőrösi Csaba Konfernszié-alakítása szakszerű teljesítmény, de igen kevéssé megnyerő. Kőrösi minden számát recsegősen, agresszívan, rámenősen énekli, modora a legkevésbé sem behízelgő. Távolról sem úgy fest, mint aki meg akarja hódítani a klub közönségét. De hát őt nem is muszáj szeretnünk. Kellene viszont szeretnünk Bajcsay Mária Schneider kisasszonyát, csak nem megy. Bajcsay ezúttal valami elfajzott gyermekszínházi játékstílust vesz fel: minden szavával túloz, minden apróságot kinagyít, minden kis gesztust óriásivá növeszt. Ezzel a Schneider kisasszony-Schultz úr (Benczédi Sándor) kapcsolatra – finomságainak ábrázolására – keresztet is vethetünk.

A veszprémi Kabaré-előadás egyetlen érdemdús alakítását Gazdag Tibor nyújtja, bár eleinte az ember erre sem fogadna nagyobb összegben. Problematikusnak látszik ugyanis egy olyan Cliff, aki őszülő hajával, lófarkával, fülbevalójával úgy fest, mint egy kiöregedőfélben lévő beatzenész. Ha ugyanis Cliff nem fiatal, szolid, tapasztalatlan és naiv, akkor vajmi kevéssé hihető, hogy egy Sally-féle nőt nem tud azonnal felmérni. Márpedig ha képes felméri, akkor Sally aligha tudja felmorzsolni az ellenállását, amikor behurcolkodik hozzá. Lám, megint a kulcsjelenethez értünk, amely nemcsak a Sally-t játszó színésznő hitelességét teszi próbára, hanem Cliff alakítójáét is. Gazdag túl érett és magabiztos ehhez a lerohantatáshoz, még ha sikerrel mozgósít is némi kisfiús bájt. (Így hát mutatkozik báj a színen, ha nem is Sally révén.) Viszont igencsak felnő Gazdag a második részre, s olyan figyelemreméltó Cliffet formál, amilyet még nem láttam. Ez a Cliff mindent lát és mindent ért, ami Berlinben készülődik. És egyre vadabbá teszi a felháborodás, amelyet a többiek ostobasága vált ki belőle. Mindenki ostobasága: a németeké, Ernsté, Schneider kisasszonyé, Sallyé. S ahogy a düh fokozatosan növekszik benne, egyre kevésbé képes leplezni, hogy voltaképp nincs köze Módri Györgyi korlátolt, semmi iránt nem fogékony Sally-jéhez. Túlkoros fiúként kezdte a játékot és a végén koravén férfiként távozik a színről. Ez ív. Ez alakítás. Ez markáns színészi teljesítmény.

A soproni és a veszprémi premierrel nagyjából egyidőben a New York-i Broadway-n is színre került a Kabaré. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy az az előadás sem fenékig tejfel. Az anyagi erőforrások tekintetében persze nagy előnnyel indultak az ottaniak (az itteniekhez képest). A produkció kedvéért átépítették egy szép nagy színház teljes nézőterét. Mind a földszinten, mind az erkélyen kiszedték a széksorokat, hogy a helyükbe kis bárasztalokat és székeket telepítsenek. Hátul bárpult is van, ahol az előadás előtt italt lehet rendelni. Vagyis New Yorkban szintén a Kit Kat Klubba helyezték a cselekményt. És Sam Mendes rendező – aki saját, 1993-as londoni Kabaré-rendezése alapján állította színpadra a művet a Broadway-n – maximálisan figyelembe veszi, hogy a darab 1929-30-ban, a gazdasági világválság idején játszódik Berlinben. Mendes elgondolása szerint a krízis totális. Ahol pusztulás van, ott pusztulás van. Nemcsak a gazdaság jutott válságba, hanem a morál is. A szegényedés, romlás és züllés olyannyira általános, hogy magára a Kit Kat Klubra és annak műsorára is kiterjed. Ennek megfelelően a táncosnők, a ruhák és a harisnyák is szakadtak és ócskák. Sally (Natasha Richardson, vagyis Vanessa Redgrave és Tony Richardson lánya), a lebuj sztárja szőke – enyhén zsíros haján már kissé lenőtt a festés –, a többi girl még "tartalékosabb". Rózsaszín selyemalsócskákból buggyannak elő a női hasak, némelyikre még műtéti heget is sminkeltek gondos kezek. A látvány tehát enyhén szólva is hervasztó. Ami – mint koncepció – izgalmas és helyénvaló lehetne a világ számos pontján, a legkülönbözőbb kis és nagyobbacska színházakban, de itt meglehetősen bizarr. Végtére is amikor ezek a nézők leperkáltak fejenként 75 dollárt, aligha ilyen zord külsejű Broadway-show-ra számítottak. Kárpótlásul viszont kapnak profizmust zenében-táncban, s helyenként ennél többet is. Mindenekelőtt a Londonból hozott Konferansziét, Alan Cummingot, aki fantasztikus figura. Boszorkányos varázslattal uralkodik szereplők és nézők fölött. Továbbá élőben megtekinthet a közönség egy-két népszerű film-, illetve tévésztárt. Schneider kisasszonyként Mary Louise Wilsont (Klute, Kedvencek temetője, Zelig, Zöld kártya), Schultz úrként Ron Rifkint (Vészhelyzet: Vucelich doktor), akikről kiderül, hogy rendesen énekelnek. (Látható valaki Cliffként is, John Benjamin Hickeynek hívják, de őt annyira elfelejtettem egy hónap alatt, hogy ma már a rendőrségen sem tudnám azonosítani, ha úgy adódna.)

Azt talán mondani sem kell, hogy az előadás hibátlanul működik. Ritmus, effekt, dal, tánc, minden a helyén van. De Mendes – mint arra az elején már utaltam – nem érte be ennyivel. Ő a válságban tobzódó, fasizmusba süllyedő Berlint kívánja ábrázolni. Ahol már nincsenek gátak és nincsenek eszmények. (Legfeljebb ordas eszmék.) Itt a biszexuális Konferanszié – aki a Two Ladies számot is egy fiúval és egy lánnyal játssza el – a fenekére tetovált horogkeresztet mutatja a nézőknek, miközben a szereplők önként és dalolva vonulnak a nácizmus zászlaja alá. Hogy aztán végül valamennyien áldozatokká váljanak: először csak eltűnjenek a Kit Kat Klub pódiumáról, majd váratlanul elnyelje őket a a színpad mélyében felemelkedő fal mögötti gázkamra.

Ami azért – innen nézve – mégiscsak kicsit elnagyolt és bizarr elgondolás.

Stuber Andrea