Kint vannak a vízből

Ábrahám-Kellér-Harmath-Szilágyi: 3:1 a szerelem javára

Kecskeméti Katona József Színház

Amikor Kecskeméten kitört a színházi vész, a vezetést egyebek mellett az a vád is érte, hogy megfosztotta a város közönségét az operettől, melyet pedig az igényelne. Azóta az elégedetlen kecskemétiek választottak maguknak új igazgatót, aki majd vagy a kedvükre tesz vagy nem. Mindenesetre most, a balvégzetű Bal-éra végefelé még színre került egy operettelőadás a Katona József Színházban. Talán azért, hogy a nézők átérezzék: nem is kellett volna ezt olyan nagyon hiányolni.

Már maga a választás sem egyértelműen győzelem a 3:1 a szerelem javára esetében. Végtére is ez a zenedarab nem a nagy, klasszikus operettkorszak terméke, hanem későbbi találmány. Ábrahám Pál dalműve a harmincas évek közepén született, s muzsikája sem a régi, hagyományos operett dallamvilágát idézi, hanem a jelent (az akkorit); kifejezetten a napi slágerzenéből táplálkozik. Ami a szüzsét illeti (írta Szilágyi László és Kellér Dezső), az a halmozásos sikerhajhászat tipikus esete. A szerzők már meg sem elégszenek 4-6 szív egymásra találásával; náluk a legszűkebben véve is egy egész vízipóló válogatottnak és egy teljes leányiskolának kell egymás kebelére borulnia. Ámde hiába a szerelmespárok számának felszorzása, a mennyiség csak nem akar átcsapni minőségbe. A sztori mindvégig nehézkes, a történet döcögve-göcögve halad, s jóllehet majd minden jelenet teli van zsúfolva szereplőkkel, mégis sok az üresjárat.

A 3:1 a szerelem javára nem a műfaj csúcsteljesítménye, de hát istenkém... Attól még lehet belőle kedves, kellemes és látványos előadást csinálni. Csak tudni meg akarni kell. De a kecskemétiek mintha nem is igazán akarnák. Ott van mindjárt lehangolásnak Galambos Péter díszlete, mely nem is igen kíván veszkődni azzal, hogy illúziót keltsen. Egy fekete, lépcsős emelvény tetejére kerültek a helyszínek, amelyeket néhány szegényes bútordarab jelez. Játszódjék akár londoni szállodában, Balaton-parti kastélyban vagy rózsadombi leánynevelő intézetben a jelenet, a nézőnek egyfolytában az a benyomása, mintha egy ravatalozót látna. Nem fokozza a gyönyört, hogy a lejátszott díszletek zömmel a színen maradnak (csak odébb húzódnak), így egészen az első rész végig vizslathatjuk például az elegáns londoni hotel vaságyát, vagy a lányiskola emeletes ágyait a második részben.

A darabot színre vivő Simon Balázs vélhetően arra törekedett, hogy különösebb rendezői komplikációktól mentes, gördülékeny, ötletes játékot vezényeljen le. De csak egy vérszegény produkció került ki a keze alól. Alapvető gond van a színészeivel – mindenekelőtt a fiatalokkal –, akik többségükben nem látszanak rendelkezni elegendő (operettműfaji) szaktudással ahhoz, hogy hatásosan konvencionálisak legyenek, ahhoz viszont nem elég invenciózusak, hogy ne legyenek konvencionálisak. Hiányosságaik akkor a legfeltűnőbbek, mikor bejön például Sirkó László, aki látnivalóan pontosan tudja, hogyan kell komikus karakterfigurát elővezetni egy operettben, s be is mutatja minden hájjal megkent módon.

Ábrahám zenéjének megszólaltatását elég szerény szinten abszolválja a társulat. Hangilag a játszók éppen hogy csak megfelelnek a követelményeknek, de bizonyos pontokon még ebből is enged a rendező. Nehezen felejthető momentum például, amikor a jóravaló főszereplők szerelmes duettet fütyülnek éktelenül hamisan. Vagy ott van Vlahovics Edit, aki szinte kínos mint bárénekesnő. Nem mintha nem láttunk volna már olyan dizőzt, akinek nem erőssége az éneklés, attól még lehetne delejes, vonzó, szuggesztív előadó, de ez nem az az eset. A táncteljesítményt tekintve ugyancsak erősen visszafogott a produkció, minthogy Ladányi Andrea ezúttal nem is annyira táncokat koreografált, mint inkább tornaórákat tartott. (Ő tudja, miért.) Táncbetétek helyett jobbára szertelen szertornagyakorlatokat látunk whiskys üveggel, vízilabdával vagy kispárnával. (Jószerével egyetlen, belevalóan elénekelt és eltáncolt kettőshöz van szerencsénk, azt Mérai Katalin és Egyed Attila járja el a második részben.)

A színészi játékra a legjobb lehetőséget a vízilabdaválogatott karakterszerepei nyújtják, s a fiúk többé-kevésbé eredményesek is. Ilyés Róbert kedves, borongós bonviván, Sághy Tamás csibészes bájú, megnyerő amorózó, s Egyed Attila, Fandl Ferenc, Szokolai Péter, Zelei Gábor és Szívós Győző is szerez olykor egy-egy kellemes pillanatot. Kerekes Viktória igen frissen, üdén és szellemesen indítja útjára az előadásban Dzsindzsit, aztán idővel mintha alább hagyna a lendülete. Naszlady Éva a szubrettszerepben megél a csudálkozó szemeiből, Rancsó Dezső viszont meglepően súlytalan és eleganciahiányos mint báró Szirmay.

Habár a kecskemétiek operettje erősen fogyókúrásra sikeredett, az előadás végefelé még mindig felcsillan egy (másféle) lehetőség. Akkor, amikor a magyar vizilabdaválogatott a sorsdöntő meccset játssza az angolokkal. A tét nagy: a győztes kijut az olimpiára. A tribünön drukkol a darab összes szereplője. És Simon beküld közéjük egy ismeretlen katonát. Egy tisztet, egyenruhában. Az ember érdeklődve felvonja a szemöldökét. Arra gondol, most a rendező talán jelezni fogja valahogy, hogy a meccs idején 1935-öt írunk, s e derék csapat nagyszerű fiúi közül esetleg mégsem lehet majd mindenki ott az 1936-os berlini olimpián... De nem, semmi ilyesmi sem történik.

Stuber Andrea