Csehov-közelben

Turgenyev: Egy hónap falun

Turgenyev: Egy hónap falun (Kecskeméti Katona József Színház)

Fordító: Elbert János. Dramaturg: Faragó Zsuzsa. Díszlet: Berzsenyi Kriszta. Jelmez: Kárpáti Enikő. Rendező: Lendvai Zoltán.

Szereplők: Zelei Gábor, Naszlady Éva, Papp Géza Dávid, Pleszkán Boglárka, Máthé Eta, Vlahovics Edit, Sirkó László, Ilyés Róbert, Rancsó Dezső, Kiss Jenő, Safranek Károly, Szívós Győző, Molnár Adrienne.

Amikor Bal József társulatának már csak alig valamennyi ideje maradt hátra Kecskeméten, műsorra tűzte az Egy hónap falun című Turgenyev-vígjátékot. Azt a színdarabot, melyben határozottan Csehov előszele fújdogál. Mi legalábbis a későbbi Csehov-drámákból ismertük meg igazán ezt a közeget: a múlt századi orosz vidéket, ahol soha nem történik semmi, ahol az emberek csak sorvadoznak, darvadoznak és vágyakoznak, s szláv lelkük minden mélabújával merülnek bele a filozofálásba és terméketlen érzelmeik elemzésébe. Turgenyev legmaradandóbb színdarabja és Csehov munkái között nem csupán párhuzamok találhatóak, de olykor már-már egybeesések is. Feltűnő a hasonlatosság például a Ványa bácsi és az Egy hónap falun között a női rivalizálás tekintetében. Turgenyevnél Natalja Petrovna beleszeret abba a fiatalemberbe, akihez nevelt lánya, Verocska vonzódik. A Ványa bácsiban Jelena Andrejevna szintén épp azzal a férfival keveredik flörtbe, aki után mostohalánya, Szonya ácsingózik. A két vonzó asszonynak majdhogynem cserekompatíbilis jelenetei vannak a két színdarabban. Mindketten az önzetlen barátnő képében puhatolják ki fiatal vetélytársnőjük érzelmeit. Majd megosztják a lányszív titkát az érintettel (Beljajevvel, illetve Asztrovval), alapvetően azzal a szándékkal, hogy a maguk iránti hajlandóságot felmérjék. Ismerős számunkra Spigelszkij, az enyhén cinikus orvos figurája is, aki valószínűleg ugyanazon az egyetemen nem vált hivatása szerelmesévé, amelyiken később a Három nővér Csebutikinja vagy a Sirály Dorn doktora végzett. S hogy a legkisebb azonosságig is elmenjünk: Turgenyev vígjátékában Iszlajevék portáján történetesen éppúgy Trezor nevű kutya őrzi a házat, mint a Sirályban Nyináéknál.

Az egy hónap falun mindenesetre könnyedebb, puhább és talán kevesebb szólamú mű, mint a Csehovok. De azért nagyon finom és szeretnivaló darab. Még úgy is, hogy a kecskemétiek előadásában némiképp beszűkül; a szerelmi sokszögből kétszögtörténetté egyszerűsödik. Mert a "keresztbeszeretések" alanyai és tárgyai közül itt csak ketten jelennek meg igazán markánsan: Natalja Petrovna és Rakityin.

A Katona József Színház produkciójának stáblistája nyíltan közli, hogy Turgenyev hősei közül ki hány éves. Ennek azért van jelentősége, mert a mű színrevitelének hagyományai szerint Natalja Petrovna általában idősödő férj (Iszlajev) és javakorabeli házibarát (Rakityin) mellől szokott beleesni a fiatal tanítóba (Beljajev). Jóllehet Turgenyev eredetileg csupán egy évvel idősebb Rakityint és öt évvel idősebb Iszlajevet rendelt Natalja mellé. A kecskeméti rendező, Lendvai Zoltán tehát látványosan szakít a szokásokkal, amikor nagyjából azonos generációt léptet fel az Iszlajev-házban. Natalja, a férje, Rakityin és Beljajev valamennyien abban a korban látszanak lenni, amikor az ember már nem elég lelkes és lendületes ahhoz, hogy bármi nagyszabásúba belevágjon, ugyanakkor még nem elég unott és fáradt ahhoz, hogy bármit is be akarjon fejezni.

A történet Berzsenyi Kriszta egyarcú, alig tagolt, enyhén taszító díszletében játszódik le. A magasban deszkából összetákolt faldarabok meredeznek, magán a színpadon pedig elszántan keveredik a kint és a bent. A szerény szalonbútorok között meredek műdombok emelkednek, rajtuk egy-egy fakinövés képviseli a természet lágy ölét. A jelmezek változatosabbak: jó darabig úgy fest, hogy például Natalja Petrovna minden jelenetéhez új ruhát ölt (szépeket és szebbeket, a tervező Kárpáti Enikő jóvoltából), ám idővel ez a kosztümparádé abbamarad.

De vágjunk bele az események elejébe. Kezdetben nem túl ígéretes, ami a színpadon zajlik. Naszlady Éva személyében eleinte egy unatkozó-nyújtózkodó, mórikálásra hajlamos fiatalasszonyt látunk csupán, aki aligha lesz képes komolyan vétetni velünk szerelmi szenvedélyét és lelki válságát. De kár lenne hamar feladni a reményt, mert Naszlady az első félóra után belelendül a játékba, hangja természetesre vált, és igen szépen bontja ki hősnője ambivalens érzelmeit. Gyönyörű rebbenékenységgel vergődik saját csapdájában: egyrészt szeretne olyan bolondul, szertelenül és felelőtlenül viselkedni, akár egy szerelmes bakfis, másrészt mint önmagát folyton kontrolláló, okos, érett asszony ezt nem engedi, nem engedheti meg magának. Váratlan fellobbanását egyébként nem Beljajev vonzereje magyarázza, hanem önnön nyugtalansága, érzelmi lekötetlensége. A férje ugyanis – Zelei Gábor megformálásában – hamisítatlan nyikhaj. Érdektelen és súlytalan figura. Viszont Beljajev sem méltó az asszony érdeklődésére. Rancsó Dezső olyan fiatal tanítót játszik, aki legfeljebb tornatanára lehet Natalja kisfiának (vö.: fára mászni tanul tőle Kolja). Ez a Beljajev egyszerű, félszeg suttyó, aki idétlenül röhincsél, tökéletesen érzéketlen a finomságok iránt, és intellektuálisan semmi izgalmas nem várható tőle. Egy Natalja-forma nő nem szerethet bele. (Hangsúlyozom: nem Rancsóról beszélek, hanem az általa megformált Beljajevről.) Ha mégis beleszeret, akkor súlyosan alulválasztott. Ez a darabos parasztfiú még Verocskához is kevés, nemhogy Natalja Petrovnához. Pedig a kecskeméti előadás nem értékeli fel különösebben Verát, minthogy a szerepet az igen fiatal, láthatóan elég tapasztalatlan, amatőrgyanús Pleszkán Boglárka játssza igyekvőn, de gyengén.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken Natalja mellett: Rakityin. Ilyés Róbert nagy érzékenységgel, egyre fáradó keserűséggel nézi és szenvedi végig barátnője érzelmi kicsapongását. Othellói düh és Rank doktori rezignáltság váltakozik benne. Elegánsan elfedi szélsőséges indulatait, de néha, egy-egy pillanatra mintha belelátnánk a lelke legsötétebb bugyraiba. Van ott is akkora fortyogás, mint Natalja Petrovnában. Így válik Ilyés Róbert Rakityinje e szerelmi dráma másik főszereplőjévé.

Amúgy az előadás meglehetősen egyenetlen színvonalú. Hosszas szcénák oly sivárak, kietlenek és unalmasak, akár a sivatag. Ezekben a jelenetekben az egyetlen tét az, hogy a színészeknek sikerül-e elmondaniuk a szöveget, ha nem is pontosan, de legalább nagyjából. Meg az, hogy a szereplők némelyike eltalálja-e a vele dialogizáló hős keresztnevét és apai nevét. (Belátom, bonyolult dolog valakit Afanaszij Ivanovicsnak vagy Ignatyij Iljicsnek szólítani, de talán mégsem teljesen lehetetlen rögzíteni.) A turgenyevi szöveg hozzávetőleges elérése során a legnagyobb kerülőutakat Safranek Károly (Spigelszkij) és Kiss Jenő (Bolsincov) teszi. Aki nem látta, ne tudja meg, milyen az, amikor ők ketten maradnak a színen, s egyre több lapáttal tesznek rá, hogy felülmúlják egymást.

Stuber Andrea