García Lorca: Don Cristóbal

Lehetett már némi nyomás a Bárkán. Nagyszerű és hangos sikerű produkciójuk, a Szentivánéji álom olyan régi, hogy időszámításuk előtt született. Akkor, amikor a Bárka még nem is létezett. Az ősszel beindult Orczy kerti teátrum egyelőre bejáratós: kicsit döcög, akadozik, küzd az üzemszerű működtetés nehézségeivel, de első évadának harmadik bemutatója környékén már nyilván időszerűnek találta a társulat, hogy ismét dobjon egy nagyot. Nem mintha az eddigi önálló premierek –Kárpáti Péter Díszelőadása és a Ritter, Dene, Voss –nem lettek volna értékesek, de Csányiék bizonyára vágytak már egy felhőtlen, kurrens, nézővonzó produkcióra. Valószínűleg ezt célozták meg a Don Cristóballal. S hosszas előkészületek után mellélőttek.

Frederico García Lorca második színdarabját választották, azt, amelyből talán némi írói visszalépés érződik. Lorca első műve ugyanis –A halálthozó pillangó –különös, varázslatos, lírai színjáték, mely hatalmasat bukott, amikor Madridban 1920-ban bemutatták. A közönség olyan undorral pöckölte le magáról a darabot, mint egy rovart. Illetve mint sok rovart, minthogy a mű szereplői csótányok (köztük az egyik a szépreményű Csótányfi, aki a lelke mélyén talán maga Lorca...). Mit tehet egy ilyen színházi botrány után a 22 éves, csalódott szerző? Hát jó –gondolhatta – ha az nem kellett, nesztek ez. És megírta andalúz népi bábjátékok figuráival és motívumaiból a Don Cristóbal és Donna Rosita tragikomédiája című bohózatot. Pirospozsgás hősök, szimpla történet, tuti mulatság és biztos siker. De annál azért sokkal költőibb, színesebb és finomabb mű, mint amilyennek a Bárka kínosan igyekvő és lehangolóan kietlen előadása mutatja.

Kaszás Gergő, a rendező bizonyára harsány vásári komédiát, afféle gátlás nélküli színészi örömjátékot képzelt el. Ehhez passzol Murányi Tünde és Valcz Gábor bájos képeskönyvdíszlete is, mely azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a Bárka sokféle lehetőséget rejtő tere eddig még egyszer sem hatott különösebben felszabadítóan a díszlettervezők fantáziájára. A Lorca-bemutató is a hagyományos, szemtől-szemben színházi helyzetben zajlik, miközben a széles, magasan emelkedő nézőtéren ülve szinte elenyészőnek látszik a kétdimenziós díszlet. Ez a produkció is keresgéli még ideális helyét a térben, s nemigen találja az ideális távolságot-közelséget a közönségtől. Márpedig ez utóbbinak nagy jelentősége van ott, ahol egy jó színészekből álló, bensőségesen együttműködő csapat dolgozik. (Vegyük például Scherer Pétert, aki jellegzetesen stúdiószínházba, avagy filmvászonra illő színész. Egy zseniális komikus mimikáját és gesztusait hozza – ngem Jack Lemmonra emlékeztet kicsit –,szemmel, szemöldökkel, apró rezdülésekkel brilírozik. Túl nagy távolságból nézve viszont meghal a játéka, s akkor van mit gyászolnunk.)

Papp János mesébe illően karakterisztikus jelmezei is azt szolgálják, hogy a játék nekiszabaduljon, s a jellemek elrajzoltságából fakasszon komikumot. Menne is ez, ha nem lenne oly hevenyészett és ötletszegény a játék. Az előadás nagyobb részt diákszínjátszóköri hangulatot idéz: s a nézők is pont úgy mosolyognak-nevetgélnek a bemutatón, mintha saját gyermekük lelkes szereplését szemlélnék büszkén és elnézőn.

Don Cristóbal szerepére Derzsi Jánost hívta meg a rendező, nem tudni, miért. Végtére is Derzsi szinte ki sem látszik a műhas mögül és az ótvaros, zöld paróka alól. Bárkivel behelyettesíthetőnek tűnik. Vasvári Emese sajátos mint "törékeny kis jégmadár", s korántsem humortalan. De lassan már el is felejti az ember, hogy valaha látszott a színésznő másmilyennek is, nem csak ilyen mulatságosan és/vagy idegesítően nyafogósnak-affektálósnak. Élvezetes Tóth József jámbor szerelmes Cocolichéje is, de a legtöbb jóérzést Széles László játéka kelti. Neki kitaláltak egy igazi westernhőst – a figura stílusának egyébként a darabhoz éppúgy semmi köze nincs, mint az előadáshoz –, s ő ezt a szikár cowboyt precíz szellemességgel, imponáló pontossággal és érzékelhető affinitással játssza el. Esetleg újraforgathatnák vele a Volt egyszer egy vadnyugatot.

Stuber Andrea