Daloló chicagói gyilkosok

Vérszegény musical Angyalföldön

Nem biztos, hogy a Chicago megtalálja a maga közönségét a József Attila Színházban. Kander-Ebb műve musical ugyan, de csöppet sem bájos és romantikus. Női börtönben játszódik; gyilkosok a szereplői. A bűnről és a média manipulatív hatásáról szól érdesen, már-már cinikusan. Az idősebb nézők számára alighanem túl durva és trágár darab. A fiataloknak pedig némiképp idegen a zenéje. A elutasítás mindjárt a főpróba estéjén érzékelhető, amikor is már a szünetben elkel húsz-harminc kabát a ruhatárból.

A Gárdos Péter rendezte angyalföldi Chicago az a fajta nem igazán jó előadás, amelyben rengeteg munka van. Nagy befektetés, kis megtérülés. Gárdos precíz szakszerűséggel vitte színre történetet, mely – főként Eörsi István új dalszövegeinek jóvoltából – a korábbi változatnál élesebben és vulgárisabban szólal meg, de átütőnek nem bizonyul. Székely László díszlete ridegen kongó, fémes és betonszerű, Nagy György koreográfiája színesen igényes.

A színészi teljesítmények igen változatosak. Csarnóy Zsuzsát (Roxie Hart) öröm nézni, mert tud énekelni, tud táncolni, s színésznőnek is mondható. Ott van viszont mellette ürömnek Ulmann Mónika (Velma Kelly), akit szinte levetni látszik magáról a színpad. Szabó Éva (Mary Sunshine) úgy dalol, mint ki levelező tagozaton tanult énekelni, viszont amikor Galambos Erzsi (Morton mama) nyitja dalra a száját, akkor ott kétségkívül hang van kieresztve. A férfiszakaszból Mihályi Győző könnyed eleganciájú Billy Flynnje dicsérhető, míg Józsa Imre (Amos Hart) fáradtan hozza a kisember-sablont. 

Szelektíve tehát nézhető az előadás.

Stuber Andrea