A Macskáktól a Kabaréig

New York, New York

                Pénz, profizmus, siker

New York az a hely, ahol mindenki talál magának jóféle színházi élményt, legfeljebb sokat kell keresgélnie. A legnagyobb lutrit – és a legszélesebb választékot – az off-off Broadway-produkciók jelentik, melyek témájukat, műfajukat és nívójukat tekintve igen változatosak. A mutatványok itt a legszánalmasabb dilettantizmustól a legizgalmasabb kísérletekig terjednek. Az off-off Broadway-ről tovább lépve – az üzleti színház felé persze, mert más irány innen már nincs –, az off-Broadway-re érkezünk, ahol megbízhatóbb szakmai színvonalat és jóval magasabb jegyárakat találunk.

A csúcs azonban a "nagy" Broadway. Ott a produkciók garantáltan profik, látványosak és általában bombabiztosak. Sikerüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szériáknak nehezükre esik véget érni. A már-már szakállasnak mondható Macskák 16 esztendeje fut, A Nyomorultak tizenegy éves, és Az Operaház fantomját sem unta el a közönség egy évtized alatt. Nyilván hasonlóan hosszú életű lesz az 1991-es születésű Miss Saigon-előadás – melynek impozáns effektusa, hogy a színpadra leszáll egy valódi katonai helikopter –, a pompázatos jelmezekkel ékesített A szépség és a szörnyeteg (1994-), vagy a Rent című, modernizált Bohémélet. S egészen bizonyos, hogy a tavalyi és idei produkciók közül is akad, amelyik szintén felhőtlen "öregkorra" számíthat. Megjósolható, hogy ezek közé tartozik majd az ötszörös Tony-díjas Titanic – mely épp oly kurrens most, mint a film –, vagy a szintén többszörösen kitüntetett Chicago. Ami ez utóbbit, Walter Bobbie Chicago-rendezését illeti, az a maga (itt) szokatlan egyszerűségével nyűgözi le a nézőt. (Engem.) A produkció színvilága fekete, díszlet szinte nincs is, hiszen a zenekar tölti be a színpadot, egy széles tribünön ülve és muzsikálva. De ami mégis van – az ezerféleképpen megvilágított tribün, a korlátja, lépcsője –, az mind játszik. Méghozzá mutatósan, ötletesen, hatásosan. És hát a szereplők mindegyike énekművész, táncművész és színművész egyszemélyben. Mindent tudnak. A legkitűnőbb köztük talán a Welma Kellyt játszó magas, inas, ösztövér Nancy Hess, aki történetesen éppen beugrott a szerepet egyébként birtokló Bebe Neuwrith helyett. A messziről jött nézőn pedig kiüt a sárga irigység, ha belegondol, hogy itt még a helyettesítéshez is ilyen erők állnak rendelkezésre.

A legfrissebb musicalújdonság a Kabaré, melynek bemutatójához átépítettek egy szép nagy színházat. A zsöllye és az emeleti széksorok helyére éjszakai mulató berendezése került, hogy Sam Mendes rendező a darab legfőbb színhelyét képező Kit Kat Clubban játszathassa el a történetet. A Sally Bowles-féle lokálban érezhetik magukat a nézők, 1934-ben, Berlinben. Ahol a totális morális válság, romlás és lecsúszás már olyannyira általános, hogy a bár műsorára is kiterjed. Ennek megfelelően a táncosnők, a ruhák, a harisnyák is szakadtak és ócskák. Ami rendezői koncepcióként érdekes, ámde annak fényében bizarr, hogy a bárasztalok körül szorongó nézők koponyánként 75 dollárt perkáltak le a mutatványért. Vigasz gyanánt Natasha Richardson – Vanessa Redgrave és Tony Richardson lánya – játssza Sallyt, egész jól. A Konferansziéként fellépő angol Alan Cumming pedig felejthetetlen figura.

Ha nagyon muszáj, bemutatnak a Broadway-n prózai darabot is. Főként olyankor, amikor egy-egy ismert filmszínész a deszkákra vágyik. Ilyenkor a sztár fellépte, "életnagyságbani" láthatása biztosítja a produkció iránti érdeklődést. (Néhány hónapig. Zenétlen művekből nem futja hosszú szériára.) Jelenleg Yasmina Reza Művészete szerepel műsoron Alan Aldával, Victor Garberrel és Alfred Molinával. És látható az Anna Frank naplójának főhősnőjeként Natalie Portman, a Leon, a profi című film emlékezetes gyerekszereplője. Még mindig kislány, de már nem olyan varázslatosan természetes, mint amilyen Luc Besson remek mozijában volt. Mondhatni, egy csöppet sem természetes. Pontos, kiszámított és profi. Végtére is a Broadway-n játszik.

Stuber Andrea