Amerikai kutyakomédia

A. R. Gurney: Sylvia (Vígszínház)

Fordító: Szőllősy Judit. Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Jánoskuti Márta. Rendező: Marton László.

Szereplők: Eszenyi Enikő, Halász Judit, Lukács Sándor, Tahi Tóth László.

Ez a Gurney nevű amerikai darabíró kitalált valamit, ami szellemes, jópofa és ráadásul igaz is. Nevezetesen, hogy az emberiség két részre osztható: azokra, akiknek van köze a kutyákhoz és azokra, akiknek nincs. Hogy ez mennyire igaz, arról Pesten is bárki meggyőződhet, aki lemegy az utcára egy helyes kutyakölyökkel. (Magam ezt a Frédi Cica nevű, bűbájos angol vizslával tapasztaltam meg.) Az utcán azonnal kiderül, hogy a szembejövők két kategóriába sorolhatók. Az egyik típus az, amelyik tudomást sem vesz az ebről, a másik viszont mosolyogva megcsodálja, kérdezget róla és némi gátlástalansággal meg is simogatja-gyömöszköli. A helyzet ahhoz hasonló, mint amikor kihívóan szép és aranyos kisbabát sétáltatunk, akit az ismeretlen emberek egy része ugyancsak megszeretget szóval vagy tettel. Ezekről az érzelmi reflexekről a színházak nyilván tudnak egyet s mást, hiszen már régen felfedezték, hogy gyerekek és kutyák színre hozatala mindig biztos siker.

Gurney a Sylvia című komédiában ennél tovább ment – kutyát tett meg címszereplőül. Olyan állatot, aki a maga legvalósabb kutyaérdekeitől vezérelve is emberi módon gondolkodik, érez, helyezkedik, önz, szeret és nem szeret. Természetesen embernek kell játszania. Láthattunk már ilyesmit színházban, de a szerző annyiban kétségkívül eredeti, hogy a kutyások és a kutyák ismeretében megpróbálja a lehetséges határig elmosni a különbségeket ember és kutya viszonylatában. Így válhat majdnem reális szerelmi háromszöggé a trió, melyet a férj, a feleség és a férj kutyája alkot.

Az ötlet pazar vígjátéki lehetőségeket rejt magában. Hogy Gurney mégsem aknázta ki eléggé, annak talán az az oka, hogy sajnálatos átszellemültséggel belemélyedt az alapgondolatba, s rájött, hogy annak révén ő nagy eszméket is sugallhat életről, szerelemről, házasságról. Én speciel beértem volna több jó bemondással.

Az Amerikában bombasztikus sikert aratott műre a Vígszínház csapott le, s a Szent István körúton mutatta be Marton László korrekt, tisztes rendezésében, Horesnyi Balázs ügyes-szép díszletében, Jánoskuti Márta elegáns és leleményes jelmezeivel és négy jó színésszel. Nemigen van min fennakadni, az előadás rendben van, a közönség bizonyára szeretni fogja.

De azért lehetnek – rajtam kívül – mások is, akik úgy érzik, hogy ebben a szép, nagy színházban most csak valami igen kicsikét kaptak. Hogy Lukács Sándor kifogástalan ugyan, de elalélni nem lehet tőle. Hogy Halász Judit alakítása is kellemes, de el fogjuk felejteni. Hogy Eszenyi Enikő mesterien használja ki a ziccert, amit a címszerep kínál, de azért bájosan affektált lányok és kutyalányok megformálása helyett talán már szívesebben látjuk őt érett nők, asszonyok szerepében.

Viszont Tahi Tóth László halmazati élményt nyújt. Két férfit és egy nőt játszik el, a figurák pontos ismeretével, finom színészi eszközökkel és laposan ejtett poénokkal. A három alakítás közül minimum kettő remek. A magam részéről két és fél adag Tahi Tóthot ettem nagykanállal.

Stuber Andrea