Csillog és zörög

Madách Imre: Az ember tragédiája (Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza)

Díszlet: Szlávik István mv. Jelmez: Bozóky Mara. Zeneszerző: Tóth Péter mv. Koreográfus: Majoros István. Rendezö: Schlanger András.

Ha valaki ma elolvassa Az ember tragédiáját, annak az a kínos érzése támadhat, hogy visszaugrottunk úgy száznegyven évet. Hiszen a londoni szín – a szabadversenyes kapitalizmus kora – most éppúgy a jelent ábrázolja, mint Madách idejében.

Ebből a gondolatból indult ki Schlanger András, a miskolci Tragédia-bemutató rendezője. Nála Londonnal kezdődik az előadás, ahol a piactéri forgatagban egy balonkabátos, cigarettázó, Ádám-gyanús fiatalember (Kuna Károly, a tőle megszokott intenzív egzaltáltsággal) bóklászik a tömegben. Végignézi, amint emelkedett hangú vásári komédiások kamaraopera formájában előadják a mennyei színt. Majd bábjátékosok állítják fel paravánjukat, s bájosan eljátsszák a 2. színt. (Ami igazán frappáns ötlet. S a londoni szín szövegében be is konferálják ezt a műsorszámot.) A következő képben – a Paradicsomon kívül – Ádámot az otthonában találjuk. Jellegzetesen értelmiségi otthon ez, a bérből és fizetésből élő értelmiségié. (De lehet, hogy Ádám a korral haladva már megalakította a maga kényszervállalkozását. INFER-NO Kulturális, Történelmi Szolgáltató és Kiútkereső Bt.)

Ádám társaságában ott az újdonsült barát, a Lucifert játszó bábszínész (Földi László, okos szemvillanásokkal, kaján mosolyokkal). Valamint a kissé elgyötört élettárs, Éva (Major Melinda, szép aggodalommal, érzékenységgel). Lucifer bódítószerrel kínálja a zaklatott házigazdát. S ahogy jön a kábulat, nyílik az időalagút. Ádám elindul álomútján a rég múlt korok felé. A maga nemes, szép eszméivel beleél kicsit az ókori Egyiptomba, Athénba, Rómába, a középkori Konstantinápolyba és így tovább. S e különös, érzékletes történelemóra-sorozat alatt megtanulja és megtapasztalja, hogy mindig minden rosszul sült el. Az ideákból és az ideálokból soha nem az lett, aminek lennie kellett volna. Meg-megújuló lelkesültségéből Ádám csak a párizsi forradalmi szín után őrizhet meg valamennyit. De a londoni színre és a teljes kiábrándultságra ébred. A jövőbe nem látott (szerencsére?), a falanszter és az eszkimókép nem jelent meg előtte. A múltból azonban levonja a konzekvenciát. Évával ellentétben, nem szegül szembe a londoni szín végét elborító öngyilkossági hullámmal. Elmondja saját szövegét az utolsó színből – és leugrik a mélybe.

A Föld szellemének szavai a műtőasztalon érik Ádámot. Az altatás önkívületében és a klinikai halál állapotában éli meg az Űr-színt. S ha már az orvosok újraélesztették, hát mégis élni akar. Ráadásul Éva közli vele, hogy terhes. Most megfogták. Áll bénultan a színpad közepén a nő mellett, és akkor még bizarr hangok azt áriázzák fölötte, hogy "küzdj és bízva bízzál!" Hát tessék.

Schlanger érdekes rendezése formailag színes, változatos és stílusgazdag. Az opera, a báb és a mozgásszínház elemeit egyaránt ügyesen használja. Némelyik jelenet – főként a római és a párizsi szín – kifejezetten erőteljes és hatásos. A tartalom – a koncepció – természetesen vitatható, de Schlangernak kétségkívül megvan a maga saját, egyéni Tragédia-képe. Az az övé. Senki el nem veheti tőle.

Stuber Andrea