Színházak, ha találkoznak

A XV. Országos Színházi Találkozó legdrámaibb pillanata talán az volt, amikor ketten felszálltak a debreceni villamosra jegy nélkül, mert úgy tudták, hogy az ingükre tűzött narancssárga fesztiváljelvény oda is érvényes. És jött az ellenőr, aki nem tudta úgy. De lám, a cívis város szívesen és elnézően fogadta a színházi seregszemlézőket, még az ellenőr is. Nem büntetett, csak leutasított. A vendégek kiszálltak, a helybéliek viszont beszálltak a rendezvénysorozatba: jókedvűen bámészkodtak a Csokonai Színháznál felállított színpad előtt ("Ide lábam ne tova" néptáncműsorok) és az alkalmi bazársornál (bőr- és nádmindenféle), s nem utolsó sorban jegyvásárlással igazolták érdeklődésüket a színházi évad (szubjektíve) legjobb előadásai iránt.

A szemle kifejezetten fesztivál jelleget öltött. Egyrészt a városban bárhol bele lehetett botlani, másrészt képtelenség volt mindent végignézni. Sokféle helyszínen, sokféle időpontban voltak láthatók a versengő és versenyen kívüli produkciók. Néha változott a program, olykor ütközött egyik a másikkal, máskor pedig a sorozatnéző úgy érezte, hogy muszáj tartania egy lyukas órát.

A vetélkedés előválogatója Nánay István volt, aki elképesztően sokat látott színikritikus. Idén 160 produkciót nézett végig, s a versenyprogramba általa beiktatott 17 előadás láttán arról is alkothatunk némi fogalmat, hogy milyen lehetett a többi. Igen közepes évadot tudhatunk magunk mögött, ha a debreceni mustrán a legjobbak szerepeltek. Voltak persze köztük már-már kitűnő teljesítmények is, de a bemutatók zöme mégis csak a megbízható színvonal, esetleg egy-egy feltűnő részérték vagy valami halvány eredetiség alapján kerülhetett a válogatásba. Már-már kitűnő teljesítménynek gondolom például a Radnóti Színház Albee-ját (Nem félünk a farkastól) Gothár Péter rendezésében, Csomós Mari, Bálint András és Csankó Zoltán remeklésével, vagy a Kiss Csaba által szét-, össze- és visszarendezett Macbethet, vagy a Kamra Parti Nagy-bemutatóját (Mauzóleum). A tisztes kategóriába sorolom mondjuk Fodor Tamás Ionescóját (A székek) Iglódival és Törőcsikkel, vagy a pécsi Tótékot. (Az utóbbin jól látszik, hogy valaha, ősszel, amikor műsoron volt, remek kis előadás lehetett.) A részértékesek közé helyezem a kolozsvári Bulgakovot (Képmutatók cselszövése), az Új színházi Vérnászt. A halvány eredetiség bizonyult a leginkább szerteágazónak: a miskolci Amalfi hercegnőtől kezdve a veszprémi Ünnepi színjátékokon át a kecskeméti Leonce és Lénáig és Ruszt József frappáns Othello-paródiá­jáig terjedt. (Itt jegyzem meg, nem láttam a debreceniek ve­gyes benyomásokat keltő Operettjét és a békéscsabaiak jóhírű A nép ellensége-előadását.)

Hogy az öttagú szakmai zsűri miként ítél, az néhány napos gondolkodási idő után, az eredményhirdetésnél derül majd ki. Én a saját nevemben annyit mondhatok, hogy versenyen kívül éreztem magam a legjobban: a Szkéné Színház Bábelnáján. Amikor is megtáltosodott az ügyes szerzemény (Tasnádi István), a szellemes rendezés (Árkosi Árpád) és a három színész (Scherer Péter, Tóth József, Tamási Zoltán) Fergeteges este volt, hamisítatlan fesztiválszaggal.

Stuber Andrea