LXXII. Hamlet

Shakespeare: Hamlet (Új Színház)

Fordító: Mészöly Dezső. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Szakács Györgyi. Zene: Melis László. Rendező: Ács János.

Szereplők: László Zsolt, Cserhalmi György, Takács Katalin, Sinkó László, Széles László, Tóth Ildikó, Schneider Zoltán, Mihályfi Balázs, Horváth Virgil, Holl István.

Az Új Színház Hamlet-bemutatójához készült műsorfüzet közli hetvenegy magyar színész és egy olimpiai bajnok birkózó nevét. Azokét a színészekét, akik 1794-től napjainkig eljátszották a dán királyfi szerepét. A felsoroltak egyikének neve összetévesztődött a birkózóéval, de így is szép a lista. Felidézi a felidézhetőket. Jómagam a névsor utolsó hetedének nyolc Hamletjét láttam. Emlékszem Máté Gábor durcásságára, Kulka mélabújára, Kőszegi Ákos izgágaságára. Beugrik Sziki Károly elkámpicsorodott arca, Szervét Tibortól az "Ó, kárhozat...", Gálffitól (tévés Hamlet) a "Kardomra kell, kardomra kell!". S ez a belső kép és hangözön mindenesetre jelzi, hogy Hamletnek mindig marad valami nyoma.

A legújabb Hamlet, László Zsolt alighanem az első jelenésének arckifejezését hagyja rám. Amikor a királyi udvar a friss gyászt feledve nászt ünnepel, s ő gondterhelten félrehúzódik egy sötét zugba. Maga elé néz, befelé fordul, s ott bent mintha már a későbbi nagymonológ dilemmáját látná. Különben az a hely, ahová Hamlet elbújik, igen rafinált zug. Egyszerű, fekete oldalkulisszának látszik, de mögötte ülőalkalmatosságot rejtegetnek, amelybe a játszók könnyedén beledőlnek. Így aztán a szereplők – Menczel Róbert díszlettervező ügyes ötlete révén – olykor mintha belefolynának a sötét semmibe.

Ott üldögél összeszorított térdekkel Claudius is néha, akit Cserhalmi György formál meg súlyosan, zavart bűntudatában helyenként elementárisan. Magára marad a vérgőzben, mert felesége gyakorlatilag szakít vele. Takács Katalin Gertrudja ugyanis hallgat a fia szavára, s miután a testvérgyilkosság vádjáról tudomást szerez, elhidegül Claudiustól.

Valószínűleg tud a király bűnéről Polonius is, akit Sinkó László játszik. Tévedhetetlen poénjai láttán hajlamos lennék azt hinni, hogy élvezetes profizmusát és briliáns technikáját veti be csupán. (Ahogyan például elsüti, hogy őt Julius Caesarként Brutus ölte meg, az egyszerre szemérmetlen és zseniális.) De tévednék. Mert Sinkó komikusi hatásossága mögül elősejlik egy meglepően jó szemű, veszélyes, politikus Polonius képe.

Színészi alakításokról írok, mert azok vittek magukkal - hol erre, hol arra, de mégis valamerre –, miközben Ács János rendezői akaratján nemigen igazodtam el. Annyi biztos, hogy a hatalmas, omló-forgó leplekkel szép képeket komponált. Az is tény, hogy új fordítást vitt színre – Mészöly Dezső munkáját –, s aztán hol azt a szöveget mondatta a színészekkel, hol mást. A Hecuba-monológ közben attól tartottam, hogy itt is a színházról akarnak kinyilatkoztatni valamit, de ez a gyanúm eloszlott, amikor kihagyták Hamlet szakmai kiselőadását a színjátszásról. Ezután viszont pazarul színházi Egérfogó-jelenet következett. Olyan teátrális igénnyel, hogy annak még Claudius és Gertrud hökkent ábrázata is áldozatul esett. (Merthogy Cserhalmi és Takács ez idő tájt háttal ült a nézőknek.) És hát hiányolom Fortinbrast, akinek ezúttal nyoma veszett a színen. Ha ő nem mondja el, honnan tudjuk, hogy a kardvívónak ügyes Hamletből jeles király lett volna, ha megéri?

Stuber Andrea