Spárgák zsinórban

Eisemann-Zágon-Somogyi: Fekete Péter (székesfehérvári Vörösmarty Színház)

Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Torday Hajnal. Koreográ­fus: Sebestyén Csaba. Rendező: Iglódi István.

Szereplők: Méhes László, Mihályi Győző, Auksz Éva, Détár Enikő, Széles Tamás, Dengyel Iván, Csernus Mariann, Mi­hály Pál, Botár Endre, Kispál Anita.

A nyári színházban mindig van valami kedves és izgalmas esetlegesség. Belenyávoghat az előadásba macska, brekeghet béka, eshet eső, fúhat szél. Vagyis a természet hozzáteheti a magáét a színház csodájához, miszerint úgyis bármi megtörténhet. A székesfehérvári Fekete Péter kellemes premierjén a szél nyújtott bájos kis epizódalakítást. Idő előtt szétlibbentvén a függönyt, tetten érte munka közben a kellékeseket. S a közönség olyan örömmel kuncogott a láttukon, mintha egyenesen a kulisszák mögé pillanthatott volna be.

A függöny mögött egyébként Szlávik István közepesen elegáns díszlete állt, látványban meglehetősen függetle­nedve a környezettől. Ami azt jelzi, hogy ez az előadás ideiglenesen székel a Pelikán udvarban; ősztől nyilván be­épül a Vörösmarty Színház műsorába. Előbemutatóról van szó tehát, aminek hátránya, hogy a produkciónak szinte semmi köze az udvar kínálta térhez. Előnye viszont, hogy nyilvánvalóan alaposabban, több munkával készült, mint a néhány estére érvényes nyári bemutatók.

A Pelikán udvart már jó néhány éve Iglódi István "lakja" nyaranta, s alkalmi társulatát most néhány új taggal bővítette, elsősorban a Nemzeti Színház soraiból. De azért az előadást részint egy liftre és egy lépcsőre alapozta, részint pedig olyan, fiatalabb és fiatal színészekre, akik énekben és táncban jól megfelelnek az operettjátszás követelményeinek. Iglódi a címszerepet "rokonára", Méhes Lászlóra bízta – kettejük színészi alkata közt van némi rokonság –, aki most kedvvel vehet elégtételt. A Vígszínházban ugyanis nem a Fekete Péter megformálása jutott neki annak idején, csak egy kisebb feladat. (Amelyet itt most Széles Tamás teljesít ügyesen, s eleinte úgy is fest, mintha egyenesen Méhest játszaná.) Szubrettként Auksz Éva mutatkozik, aki főként avval vonja magára a figyelmemet, hogy látnivalóan igen képzetten mozog, de mintha nem is annyira táncolna, mint inkább műkorcsolyázna. Az előadás rutinos és kifogástalan bonvi­vánja Mihályi Győző, aki a harmadik felvonásban még erőtel­jes és lendületes is. (Érdekes, hogy jóllehet a harmadik fel­vonás a darab leggyengébb része, itt mégis az megy a leg­frappánsabban. Talán mert most ebbe a felvonásba csöp­pent a legtöbb rendezői, koreográfusi és színészi invenció.)

A női főszerepet a szép, tehetséges és alig használt Détár Enikő játssza. Kelt is bennem némi szomorúságot. Mert ha ez a jobb sorsra érdemes színésznő többet lenne méltó szerepben színpadon, akkor biztosan nem kellene minden drámai erejét olyan bugyuta szövegű dalocskák éneklésébe sűrítenie, mint a Szerelemhez nem kell szépség.

A fiatal, edzett és felkészült színésznői gárda kondícióját mi sem jelzi jobban, mint hogy hárman is képesek levágódni spárgába. A spárga tudniillik olyan elem a színpadi tánc végén, amelyet okvetlenül be szokott mutatni az, aki tudja. Én meg mindig biggyeszteni szoktam rá, hogy na és. Kivéve, ha az a spárga egy színészileg, énekesileg és táncosilag is frenetikus alakítás non plus ultrája, mint például Molnár Piroskáé volt a Hyppolitban. Szóval van úgy néha, hogy egy spárga több, mint három.

Stuber Andrea