A homály órái

Katona József: Bánk bán '96. (Budapesti Kamaraszínház)

Díszlet: Kis Kovács Gergely. Jelmez: Schäffer Judit. Rendező: Ruszt József.

Szereplők: Haas Vander Péter, Egri Kati, Kamarás Iván, Gálffi László mv., Egri Márta, Tyll Attila, Jakab Csaba, Avar István, Nagy Enikő, Pindroch Csaba fh., Újvári Zoltán.

Bánk bán '96 – így szól a Budapesti Kamaraszínház legújabb bemutatójának címe. Ami jelen esetben annyit tesz, hogy a Bánk bánt adják és most 1996 van. Az évszámról pedig az jutott eszébe Ruszt Józsefnek, hogy bizonyára idén is lesz Operabál meg Vállalkozói Szféra estélye. Miért ne helyezhetné hát a rendezés a mai, polgárosodó Magyarország társasági életébe, báli közegébe a Gertrudis királyné udvarában zajló fényes dáridókat? (És tényleg: miért ne. Ha ebből bármi is következik. Voltaképp akár egy bankban is játszódhatna a mű. Ez úgy ötlött fel bennem, hogy beírtam a számítógépbe a fájl címét és pontosan úgy fest, hogy bankban)

De maradjunk az estélynél: a színen szmokingos, csokornyakkendős urak mászkálnak, trafikálnak, hörpölik a pezsgőt, vetődnek a hidegtálra. Melinda keringőzés közben rutinos szépasszonyként kokettál Ottóval, Petur bán morgolódva rágcsálja a szendvicset. A néző meg felcsigázva figyel, abban a reményben, hogy Katona remekművének új, eredeti, naprakész értelmezéséhez lesz szerencséje. Aztán bejön stilizált díszmagyarban maga a nagyúr, kinek szerepében Gálffi László a legtisztább pátoszt és a legőszintébb szenvedélyeket igyekszik kisüvíteni magából. Egri Kati ennél differenciáltabban működik Gertrudisként: finom iróniát vegyít abba a Tőkés Anna-féle tragikai modorba, melynek jegyében kontraaltban beszél, alattvalóival szemben megvetően sistereg, pattogtatja a szavakat és felnyársaló pillantásokat vet. Egri Márta Melindája helyenként groteszkbe oltott drámai szende. Pindroch Csaba mint Biberach viszont olyan hangokat hallat a természetesség jegyében, mintha most szalajsztották volna a Rákóczi útról. (Nem is feltétlenül a főiskoláról, lehet, hogy valami amatőr színjátszókörből.) Szóval meglehetős bizonytalanság terjeng a levegőben: kinek mit kell komolyan vennie és mennyire. Mintha Ruszt hol a darabot rendezné, hol annak paródiáját, de az sincs egészen kizárva, hogy blöfföt.

Ebben a nehezen magyarázható eklektikában Kamarás Iván alakítása a legfrappánsabb. Ottója megmarad az első, báli kép keretei között, s végig azt játssza, hogy játszik. Bármi történjék is, ő nem veszíti el hidegvérét és irigylésreméltó pozíciójának látszatát. Tekintete ide-oda cikázik, le nem veszi szemét a parti vendégeiről, s közben mosolyog, mint egy filmsztár, optimistán, mint egy politikus.

Egyébiránt az előadás során Melindát annak rendje s módja szerint tőrbe csalják, Bánk hezitál, a békétlenkedők békétlenkednek, Újvári Zoltán svejkes beütésű Tiborca elmondja panaszát, a nagyúr ledöfi Gertrudist és így tovább. S hogy mi végre? Az is kiderül a végén, amikor a fekete szmokingos urak összegyűlnek Gertrudis ravatalánál. A fiktív sírhelyet körülállják Endre király "szerette magyarji"; zömmel spanyolok, németek és egyebek. A gyászhuszárok a Hazám, hazám hangjaira földet hánynak a  deszkákra, s minden szereplő letesz egy szál virágot. Amiből kiviláglik, hogy Ruszt József voltaképp azt a versrészletet vitte színre, miszerint a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül. Csak az sokkal rövidebb, mint az előadás.

Stuber Andrea