Stuber Andrea

Szakmai legtovábbképzés

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Játékszín

színikritika

Népszava 1992. III.31.

 

Szakmai legtovábbképzés

 

          Négy év nagy idő. Öt év pedig még nagyobb. Nem fokozom tovább, hiszen csak arra gondolok, hogy a főiskola négy esztendeje alatt az osztályvezető rendezőtanárok és színinövendékeik alaposan meg- és kiismerhetik egymást. Míg a leendő színészek együtt ülnek az iskolapadban és együtt állnak az iskolaszínpadon, kiderülhet róluk minden, ami fontos. Megtapasztalhatják, melyikük milyen és milyennek képzeli magát, hogyan dolgozik és hogyan gondolkodik, mi áll jól neki a színpadon és mi nem. S ha a tanulmányi időszakot megfejelik még egy évvel – mint Horvai István és Kapás Dezső tavaly végzett osztálya –, akkor abban már benne van az egymást választás gesztusa. Ilyenformán a Játékszíni Stúdiónak nevezett különítmény idei két produkciója, a Magyar három nővér és A Karamazov testvérek módfelett céltudatos programnak tekinthető.

          Korántsem az oly gyakori műsorpolitikai taktikázás hívta létre e bemutatókat – az aztán igazán nem, hiszen elég széles körben nincs is ma igazán divatja az orosz irodalomnak –, s korántsem jellemzi az oly gyakori, ad hoc jellegű szereposztás. Elvégre ennyi együtt töltött év után az alkotók pontosan tudhatják, hogy alkata és/vagy lelke szerint ki Irina és ki Natasa a Három nővérben, s ki Aljosa és ki Iván A Karamazov testvérekben. A megfeleltetés biztosan nem véletlen és nyilván nem felszínes. S ez színházi előadásnak ritkán válik kárára.

          Kapás Dezsőt régóta nem hagyja nyugodni A Karamazov testvérek. (Vagy Kapás Dezső régóta nem hagyja nyugodni A Karamazov testvéreket.) Most veselkedett neki harmadszor, hogy színpadra alkalmazza és rendezze Dosztojevszkij regényét. Egyszer már bevetette ez ügyben egy főiskolai osztályát, s úgy képzelem, az az öt-hat évvel ezelőtti vizsgaelőadás némiképp olthatta Kapás Karamazov-szomját. Én legalábbis közel ideális megoldásként emlékszem Megyeri Zoltán Aljosájára és Szarvas József Dimitrijére. De Kapás újra nekirugaszkodott. Szerintem nem kis mértékben azért, mert most meg Iván Karamazovja van neki, Alföldi Róbert személyében.

          Alföldi Ivánjába bele lett oltva Raszkolnyikov. Ez a nyúlánk, széllelbélelt fiatalember izgága filozófus, nyughatatlan kutató. Csupa vibrálás, érzékenység, idegesség. Alföldi Ivánjában van egy csipetnyi feminin affektáltság és több csipetnyi nemes arrogancia. Pimaszul egyszerű és bonyolultan gazdag. Élettelien életidegen. A lehető legnagyobb természetességgel kelti a lehető legteátrálisabb hatást. Alföldiért vagy bolondulni fogunk, vagy meg kell majd bolondulni tőle. Középút nem lesz.

          Ifjabb Jászai László robusztus, erőteljes Dimitrij. Megnyugtatóan egyszerű, józan eszű, hétköznapi figura. Eszik, iszik, ölel, szeret és nem szeret. Dimitrij nyersesége mögül a férfiasságot, szenvedélyessége mögül az életörömöt hívja elő a színész. Szakács Tibor hangja itt-ott megbicsaklik, de az arca a helyén van. Vonásai őrzik Aljosa tisztaságát, tekintetében felcsillanni látszik a jó lélek fénye. Ungvári István igen érdekes, titokzatos Szmergyakov. Nincs egy hangos szava sem. Mélyre ásta sérelmeit, megaláztatásait, kínjait. Kitárulkozva is visszafogott. Érzelmeit, gondolatait rejti, s szinte halott szemekkel játssza végig saját, öngyilkossággal végződő történetét.

          A Játékszín előadása szép és érzékletes. A Dosztojevszkij-művet persze nem adhatja vissza, legfeljebb a hőseit. Nagy regény helyett színházat kínál. A vevők úgyis ugyanazok erre is, arra is.

Stuber Andrea