Laticel és libatoll

          Volt a Nemzeti Színház idei Brecht-bemutatójában, a Csiszár Imre által színre vitt A kaukázusi krétakörben egy árulkodó jelenet. Amikor a Grusét játszó Kubik Anna több méter magasban általment egy rozoga kötélhídon. Kellően veszélyesnek látszott a vállalkozás, valóban az is volt. A színésznő csimpaszkodott, kapaszkodott. Még azt is eljátszotta, hogy mindjárt leesik, de mégse. A közönség reagálása – tudniillik taps tört ki, amikor Gruse átért a túloldalra – pontosan jelezte, mi az, amit látunk. Cirkusz. Legyen. Végtére is ki állítaná, hogy egy színházi előadásban nem lehet helye akrobatikus mutatványnak? No de színház-e még az, ami már csak cirkusz?

* * *  

          A Várszínház Karmelita udvarában bemutatott Csongor és Tünde kapcsán joggal juthat eszünkbe a fenti kérdés. Vörösmarty műve e nyári produkcióban inkább hat attrakciónak, mintsem drámának. Itt nem a szavak fontosak, csak a trükkök. Vannak süllyesztők – az egész színpad lyukakkal aláaknázott –, van dróton rángatott hattyú, dörgő zenei effektus, sülthússzagú füst, ködgomolygás, lángnyelv. Koltay Gábor is megirigyelhetné. Van gyermekkórus, csúszda, Csongor-monológ fejjel lefelé lógva. Csillognak hatalmas, fényes leplek, s a színészek merész fejesugrással vetik magukat a színpadi likakba. (Lelki szemünk szinte látja a laticellel bélelt színpadi szuterént.) Mindeközben drámai értelemben nem történik szinte semmi. Pedig Csiszárnak volt elképzelése a filozofikus mese mai mibenlétéről, ezt legalább a nyilatkozataiból tudhatjuk. Ám az előadás létrehozásában láthatóan mindenkit az kötött le – rendezőt, színészeket s a bámulatosan dolgozó műszaki gárdát –, hogy a gyakorlati lebonyolítás zökkenőmentes legyen. S elnézve mindazt, amivel Csiszár telehordta a produkciót, ez sem csekély teljesítmény. De hibátlan se. A rendező nemigen kalkulálta bele a játékba a szabad teret. Ahol a hang öntudatosan arra terjed, amerre akar, s korántsem mindig a nézők felé indul. Tehát amikor a színészek háttal állva mondják a szöveget, akkor garantáltan nem értünk egy szót sem. Nem számolt Csiszár a széllel sem. Az óriási lepleket a legkisebb fuvallat is önálló életre kelti, s ez olykor kaján mulatságot szerez a nézőknek. Például amikor Csongor egy hatalmas vonuló vászon rejtekében kíván bejutni a színpad közepére, hogy ott váratlanul bukkanjon elibénk. De mert a textília közben fel-fellebbent, szemtanúi lehetünk dicstelen beosonásának. Nem kevésbé szórakoztató, amikor a Fejedelem kilométeres uszálya betakarja az egész hármas utat, s a közönség mintegy hangjáték gyanánt élvezheti a három vándor bölcs intelmeit.

          Ami a színészeket illeti, nem érheti szemrehányás őket. Hiszen Mihályi Győző Csongorként avval kénytelen foglalatoskodni, hogy a legszorultabb helyzetben is szavaérthető legyen. Vagy hogy a színpadi díszletfa odvába fészkelődjék, ott hajtandó álomra a fejét. Alszik is szegény, zsugorszaltó pózban, fél lábon állva. Nem csoda, ha ez a Csongor beleőszül a hányattatásokba. Ráckevei Anna Tündéje sem tehet sokkal többet, mint hogy esztétikusan bevonja-kiterjeszti libatollakkal ékesített tündérszárnyait. Tímár Éva Mirigyként rutinosan ordítozik, néha még pingponglabdát is illeszt a szemére, úgy meregeti ádázul. Az ördögfiak szerepében Szirtes Gábor, Nemcsák Károly és Hunyadkürti István fetreng, hentereg és bukfencezik. Az előadás természetéből egyenesen következik, hogy csupán Bánsági Ildikónak és a Balgát játszó Cseke Péternek adatik meg a jellemformálás, s egyben a színészi siker lehetősége. Főként Bánsági él vele: Ilmája kedves, tenyeres-talpas, Tünde fölött anyáskodó menyecske.

* * *

Ha Csiszár a Csongor és Tünde-előadás nyomdokain halad, esetleg átveheti a végelgyengülő Körszínház örökét. Hiszen – akár a Kazimir-féle nyári cirkusz fénykorában – itt is van pucér nő, látványosság, piri a parádé, viri a varázslat. Emberi hang egy szál se.

Stuber Andrea