Stuber Andrea: Szmoking és szamár

Az én XX. századom

riport

Film Színház Muzsika 1988. III. 5.

 

Szmoking és szamár

 

(KIS MAGYAR BÁBEL)

Éjszaka van, a világ elcsendesedett, de az Iparművészeti Múzeum bezzeg hangos. Aulájában a párizsi világkiállítás zajlik éppen. Színes forgatag, rengeteg ember, a legkülönbözőbb nációk. Fehér szmokingos néger úr vág át a termen, egy japán fiú zacskóból előhúzza vacsoráját. A cár tisztjei ultiznak, egy dáma muffjából kis üveg citromlé kerül elő. Könyvek hevernek a lépcsőkön, a csadoros hölgynek hetekre elég kötnivalója van. Egyelőre el kell ütni az időt valahogy. Türelmesek, természetesek valamennyien. Rutinos statisztéria.

Van velük dolog éppen elég — mondja Halasi Mária, az egyik sminkes. — Egyrészt sokan vannak. Másrészt a film, amit forgatunk, több történelmi korszakon ível át. Ami azt is jelenti, hogy a smink a koroknak megfelelően változik. Ez aztán izgalmas feladat! Kész sminktörténet. Könyvekből, fényképekről tanulmányoztuk a korabeli divatot, s az idősebb kolléganők sokat segítenek. Itt abbamarad a diskurzus, Halasi Mária szalad a dolgára, mint ahogy a stábból senki nem ül öt percig sem egyhelyben. A világosítók már elhelyezték a lámpákat, a kamera a helyén áll, a statisztákra felvarrták az utolsó díszes ékköveket, az asszisztensek elrendezték, ki honnan hová sétálgasson. Lassan elkezdődhet a felveendő jelenet próbája.

Enyedi Ildikó filmjét, Az én XX. századomat forgatják.

Itt, a párizsi világkiállítás csődületében fogja egymást meglátni a főhősnő és a főhős. A csinos, szőke lány (Dorothea Segda) a harmadik szintről bámészkodik lefelé. A másodikon egy elegáns úr (Oleg Jankovszkij) korzózik barátjával (Máté Gábor), s fel fog pillantani. Dorothea Segda egyébként nem egy, nem kettő, hanem három főszerepet játszik a filmben. Hiszen ő Dóra, valamint az ikertestvére: Lili, s kettejük édesanyját is alakítja. Amint mondja, az utóbbi szerepben érzi legjobban magát, legalábbis abból a szempontból, hogy anya mivoltában nem kell fűzőt viselnie. Nem is tudom, mit lehet összeszorítani a kecses, filigrán, nagyon fiatal lengyel színésznőn. Ismeretlen még, nem csupán nálunk, de egyelőre otthon is, mert csak idén diplomázik Krakkóban. Ám mindenki, akit kérdezek róla, ezzel minősíti: Andrzej Wajda dolgozik vele, Szonyát játssza a Bűn és bűnhődésben és Szását a PIatonovban; nagyon tehetséges kislány.

Dorothea mosolyog, szabódik. Először beszélget újságíróval. Nem tudom, hogy kerültem ide mondja —, ez az első filmem, és fantasztikus. Gyönyörű szerepek, gyönyörű ruhák meg frizurák, és mindenki csodálatos. Egyszerre dolgozom, szórakozom és pihenek. A rendezőnőnek a szeméből olvasni lehet, egyébként pedig csak segít, hogy nem értem a nyelvet. Ki tudok kapcsolni, hiszen nem fogom fel, nem hallom meg a sok-sok felesleges szöveget, ami ennyi ember együttlétével jár.

Amiről muszáj értesülnie, azt a szőke Alicia tolmácsolja neki. De elkél itt a magyarról magyarra fordítás is, hiszen a tömegben szinte elvész a rendező hangja. Enyedi Ildikó instrukcióit egy süvöltő férfihang visszhangozza. Újra és újra, mert ez a jelenet nem egykönnyen formálódik tökéletesre. Hol az első szinten fogynak el idejekorán a keresztül-kasul masírozó kiállításlátogatók, hol egy fezes török marad indokolatlanul sokáig a képben. Már jónak látszik minden, amikor valakinek feltűnik, hogy Jankovszkij kezéből hiányzik a sétabot, pedig a korábbi felvételeken nála volt. A rendező bosszankodik, a kellékes futkos, a sétapálca előkerül, és büszkén feszíthet: nélküle itt nem mennek semmire.

(KINEK A SZÁZADA?)

Enyedi Ildikó 1984-ben diplomázott a főiskolán, illetve hát... Diplomát éppenséggel nem kapott, mert alaki kifogások voltak a vizsgafilmjével szemben. Nevezetesen: az elfogadás után átírta még a forgatókönyvet. Ráadásul késve mentek el a meghívók a bemutatóra, így csak két tanár volt jelen a vetítésen. Enyedi Ildikónak tehát van egy fantomfilmje, melyet még a tanári kar többi tagja sem láthatott azóta se, bárhogy szerették volna megnézni.

A főiskola után a filmgyárba került asszisztensnek. Baráti alapon segédkezett Xantus János Hülyeség nem akadályának készítésében, s dolgozott a Nemzetközi Stúdió egy koprodukciójában, a Senki nem tér vissza című filmben. Tavalyig a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagjaként működött, írt egy forgatókönyvet, amit elfogadott a ZDF. Most az első filmjét forgatja. Helyszíne nem (illetve alig) Magyarország, témája nem a mai valóság, problémája nem társadalmi, sugallata nem a rossz közérzet és a költségvetése nem alacsony. Hihetetlen vállalkozás egy elsőfilmestől...

Minden jó tanács ellenére írtam a forgatókönyvet — mondja Enyedi Ildikó. — Lehetetlennek látszott megvalósítani ezt a drága, szép mesét, de talán éppen azért sikerülhetett, mert a „vak foltra” tettem. Elegük lehet az embereknek a letaglózó-leleplező filmekből, s abból, hogy mindig a negatívumokkal szembesülnek a moziban. Én úgy gondolom, a szépet, a harmonikusat kell felmutatni. A közönség úgyis tudja, hogy ahhoz képest a valóságban hogyan van. Megpróbálok pozitívan hatni a nézőre, mert az a véleményem, hogy nem a struktúrákat kell bombázni, hanem az egyes embereket inspirálni. Keressék, találják meg saját teljességüket, magukat, a helyüket. Akiből hiányzik a harmónia, az nem érzi kompetensnek magát a világ ügyeiben. Lili-Dóra a filmben azért tudja megváltoztatni a történelmet, mert ő teljes ember. Egyébként ez a két hősnő — akik a film végére eggyé válnak — úgy született meg bennem, hogy eltűnődtem a két agyfélteke funkcióin. Az egész arról jutott eszembe, hogy balkezes vagyok. Átszoktatott, majd visszaszokott balkezes. Ez az ikerpár olyan, mintha egyiküket a jobb agyfélteke, másikukat a bal irányítaná.

A film ügye annak rendje és módja szerint haladt. A novella elfogadása után megszületett a forgatókönyv (Bognár Éva dramaturg segítségével), a Hétfői Műhelynek s több stúdiónak tetszett. De mindenki azt mondta: lehetetlen, ötvenmillióba kerül. Végül a Budapest adott rá tizenkilenc milliót, s utóbb egy hamburgi cég beszállt a vállalkozásba.

Ez is véletlen, de nekem természetesnek tetszik — folytatja a rendező. — Nem észleltem a küzdelmeket. Végig megvolt az a normális érzésem, hogy az ember a munkájával előbbre jut. A hamburgi koprodukciós partner „vak tyúk is talál szemet” alapon adódott. Bevittem a forgatókönyvet a Hamburgi Filmházba, s több producernek tetszett. Akivel szerződtünk, 290 ezer márkát adott — így nyílt lehetőségünk Hamburgon kívül Kubában is forgatni. A partner csak azt kötötte ki, hogy a két főszereplő nyugat-európai legyen. Én azonban tudtam, hogy arrafelé nem találok alkalmas színészt a férfi főszerepre. A nyugati színészek akkor jók, ha akcióik vannak. Nekem viszont olyan férfi kellett, akinek a jelenléte is elég. Ebben a szovjet színészek a legnagyobbak, óriási súllyal képesek jelen lenni. Jankovszkij is ilyen. Lili-Dórát Franciaországban kerestem, aztán Lengyelországban találtam meg; nagyon hasonlít arra a lányra, akit magam előtt láttam. Szerencsére a partner cég is elfogadta őket, így nem volt akadálya a munkának. Jól megy, a nyelvi vacakságon hamar túlléptünk. Tíz szó is elég, ha azzal eltalálom őket. S mivel Máthé Tibor személyében remek operatőröm van, az eddigi anyag nemcsak olyan, amilyennek elképzeltem, de még jobb is!

(OKOS CSACSI)

A Julcsa névre (általában) hallgató szamár egyelőre kint legel a filmgyár kettes műtermének bejárata mellett. Bent — ahol egy frissen épült, fekete falú, tükrös labirintus ijesztget — Máthé Tibor operatőr tekereg a kamerával. Szubjektív kép lesz, ezt fogja látni Z. úr (Oleg Jankovszkij), amikor keresi e folyosókon Lilit vagy Dórát, illetve Lili-Dórát. Miután rögzítették a főhős elé táruló látványt, jöhet Julcsa és Z. úr találkozása. Az állatot a gazdája vezeti be, hoz magával egy vödör szamáreledelt is. A tulaj, Móna úr viccelődő ember. Már a külseje is "filmes": hátul gumi fogja össze ősz haját. Járatos itt. Nem Julcsa az egyetlen állata, amelyik a nyilvánosság előtt szerepel. S hogy jó üzlet-e, azt döntse el az olvasó. Ötven-hatvanezer forintot viszünk haza — árulja el Móna úr —, ennyi jár az idomításért. És ez a csacsi mindent tud.

Ma mindenesetre gazdag programja van a szamárnak. Több nehéz jelenetben kell kamera elé állnia. A tükrök teljesen megbolondítják; fittyet hány Móna úr instrukcióira, s folyton a saját képi mása felé indulna el. Pedig Oleg Jankovszkijhoz kell odabandukolnia. Móna úr hangos HÓHÓ-val irányítja, s a vödör ennivaló játssza a mézesmadzag szerepét. De mit számíthat bármi, mikor Julcsa szeme előtt sok-sok Julcsa folyik össze?! Nagy káosz lehet szegény fejében. Mire a jelenet szalagra kerül, jócskán fogy a műverejtékből. Jankovszkijnak ugyanis gyöngyözik majd a homloka a képen, ám a ráfújt spré túl gyorsan szárad. Nedvedzést kérünk! — szól ilyenkor valaki, s Halasi Mária máris szalad verejtékesíteni. Nélküle nehéz lenne izzadni a hideg műtermi hodályban. Dorothea Segda közben eltűnt. Az öltöztetők, fodrászok, sminkesek most átvarázsolják Liliből Dórává. Ki-ki kisurran egy cigarettára. Oleg Jankovszkij is komótosan átballag a labirintuson, leül. Feltűnően jól viseli, hogy a felvételek között — mint minden forgatásnál — sok az üresjárat, a tétlen várakozás.

Filmezni csak jó idegekkel lehet — mondja. — Belső nyugalomban, természetesnek véve azt, hogy rengeteg idő telik el semmittevéssel. Egyébként tetszik nekem ez a munka, azért is vállaltam el. Láttam, hogy itt nem kis dolog készül, mégiscsak az egész huszadik századról van szó! S bár sokat dolgozom otthon, egyeztettek, s most néhány hónapig ide-oda utazgatok. Az elején volt bennem némi szorongás, ezt már bevallhatom. Egyrészt mert nem forgattam még külföldi filmrendezővel (bár külföldön már igen, például Tarkovszkijjal a Nosztalgiát), másrészt mert amikor Ildikóval először találkoztam, el se akartam hinni, hogy ez a kislány csinálja majd a filmet. De kiderült, hogy nagyon határozott, és ez a fontos. Hogy milyen lesz ez a huszadik század, az majd elválik, de a rendező erősen tudja, hogy mit akar.

A rendező ma már nem akar többet, mint hogy Dóra kedvesen mosolyogjon a tükörképre, s kellemkedjék kicsit a megkövülten álló Z. úr előtt. Zene szól, a lány nevet, táncikál, majd kiröppen a képből. Egy sminkes várja kitárt karokkal, nehogy lendületében nekiszaladjon valaminek. Szuper! — mondja Enyedi Ildikó, s ezt mindenki érti. A duda kettőt szól, ma már nem fog tülkölni többet. Dorothea siet, őt várják Krakkóban. A többiek is szedelőzködnek, ideje hazamenni. Holnap sem lesz könnyű nap. Csak Julcsa ráérős, nyugodt, egykedvű. Evett.

Stuber Andrea