Stuber Andrea: Szmoking és szamár |
Az én XX. századom |
riport |
Film Színház Muzsika 1988. III. 5. |
Szmoking és szamár
(KIS MAGYAR BÁBEL)
Éjszaka van, a világ elcsendesedett, de az Iparművészeti Múzeum bezzeg hangos. Aulájában a párizsi világkiállítás zajlik éppen. Színes forgatag, rengeteg ember, a legkülönbözőbb nációk. Fehér szmokingos néger úr vág át a termen, egy japán fiú zacskóból előhúzza vacsoráját. A cár tisztjei ultiznak, egy dáma muffjából kis üveg citromlé kerül elő. Könyvek hevernek a lépcsőkön, a csadoros hölgynek hetekre elég kötnivalója van. Egyelőre el kell ütni az időt valahogy. Türelmesek, természetesek valamennyien. Rutinos statisztéria.
Van velük dolog éppen elég — mondja Halasi Mária, az egyik sminkes. — Egyrészt sokan vannak. Másrészt a film, amit forgatunk, több történelmi korszakon ível át. Ami azt is jelenti, hogy a smink a koroknak megfelelően változik. Ez aztán izgalmas feladat! Kész sminktörténet. Könyvekből, fényképekről tanulmányoztuk a korabeli divatot, s az idősebb kolléganők sokat segítenek. Itt abbamarad a diskurzus, Halasi Mária szalad a dolgára, mint ahogy a stábból senki nem ül öt percig sem egyhelyben. A világosítók már elhelyezték a lámpákat, a kamera a helyén áll, a statisztákra felvarrták az utolsó díszes ékköveket, az asszisztensek elrendezték, ki honnan hová sétálgasson. Lassan elkezdődhet a felveendő jelenet próbája.
Enyedi Ildikó filmjét, Az én XX. századomat forgatják.
Itt, a párizsi világkiállítás csődületében fogja egymást meglátni a főhősnő és a főhős. A csinos, szőke lány (Dorothea Segda) a harmadik szintről bámészkodik lefelé. A másodikon egy elegáns úr (Oleg Jankovszkij) korzózik barátjával (Máté Gábor), s fel fog pillantani. Dorothea Segda egyébként nem egy, nem kettő, hanem három főszerepet játszik a filmben. Hiszen ő Dóra, valamint az ikertestvére: Lili, s kettejük édesanyját is alakítja. Amint mondja, az utóbbi szerepben érzi legjobban magát, legalábbis abból a szempontból, hogy anya mivoltában nem kell fűzőt viselnie. Nem is tudom, mit lehet összeszorítani a kecses, filigrán, nagyon fiatal lengyel színésznőn. Ismeretlen még, nem csupán nálunk, de egyelőre otthon is, mert csak idén diplomázik Krakkóban. Ám mindenki, akit kérdezek róla, ezzel minősíti: Andrzej Wajda dolgozik vele, Szonyát játssza a Bűn és bűnhődésben és Szását a PIatonovban; nagyon tehetséges kislány.
Dorothea mosolyog, szabódik. Először beszélget újságíróval. Nem tudom, hogy kerültem ide — mondja —, ez az első filmem, és fantasztikus. Gyönyörű szerepek, gyönyörű ruhák meg frizurák, és mindenki csodálatos. Egyszerre dolgozom, szórakozom és pihenek. A rendezőnőnek a szeméből olvasni lehet, egyébként pedig csak segít, hogy nem értem a nyelvet. Ki tudok kapcsolni, hiszen nem fogom fel, nem hallom meg a sok-sok felesleges szöveget, ami ennyi ember együttlétével jár.
Amiről muszáj értesülnie, azt a szőke Alicia tolmácsolja neki. De elkél itt a magyarról magyarra fordítás is, hiszen a tömegben szinte elvész a rendező hangja. Enyedi Ildikó instrukcióit egy süvöltő férfihang visszhangozza. Újra és újra, mert ez a jelenet nem egykönnyen formálódik tökéletesre. Hol az első szinten fogynak el idejekorán a keresztül-kasul masírozó kiállításlátogatók, hol egy fezes török marad indokolatlanul sokáig a képben. Már jónak látszik minden, amikor valakinek feltűnik, hogy Jankovszkij kezéből hiányzik a sétabot, pedig a korábbi felvételeken nála volt. A rendező bosszankodik, a kellékes futkos, a sétapálca előkerül, és büszkén feszíthet: nélküle itt nem mennek semmire.
(KINEK A SZÁZADA?)
Enyedi Ildikó 1984-ben diplomázott a főiskolán, illetve hát... Diplomát éppenséggel nem kapott, mert alaki kifogások voltak a vizsgafilmjével szemben. Nevezetesen: az elfogadás után átírta még a forgatókönyvet. Ráadásul késve mentek el a meghívók a bemutatóra, így csak két tanár volt jelen a vetítésen. Enyedi Ildikónak tehát van egy fantomfilmje, melyet még a tanári kar többi tagja sem láthatott azóta se, bárhogy szerették volna megnézni.
A főiskola után a filmgyárba került asszisztensnek. Baráti alapon segédkezett Xantus János Hülyeség nem akadályának készítésében, s dolgozott a Nemzetközi Stúdió egy koprodukciójában, a Senki nem tér vissza című filmben. Tavalyig a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagjaként működött, írt egy forgatókönyvet, amit elfogadott a ZDF. Most az első filmjét forgatja. Helyszíne nem (illetve alig) Magyarország, témája nem a mai valóság, problémája nem társadalmi, sugallata nem a rossz közérzet és a költségvetése nem alacsony. Hihetetlen vállalkozás egy elsőfilmestől...
Minden jó tanács ellenére írtam a forgatókönyvet — mondja Enyedi Ildikó. — Lehetetlennek látszott megvalósítani ezt a drága, szép mesét, de talán éppen azért sikerülhetett, mert a „vak foltra” tettem. Elegük lehet az embereknek a letaglózó-leleplező filmekből, s abból, hogy mindig a negatívumokkal szembesülnek a moziban. Én úgy gondolom, a szépet, a harmonikusat kell felmutatni. A közönség úgyis tudja, hogy ahhoz képest a valóságban hogyan van. Megpróbálok pozitívan hatni a nézőre, mert az a véleményem, hogy nem a struktúrákat kell bombázni, hanem az egyes embereket inspirálni. Keressék, találják meg saját teljességüket, magukat, a helyüket. Akiből hiányzik a harmónia, az nem érzi kompetensnek magát a világ ügyeiben. Lili-Dóra a filmben azért tudja megváltoztatni a történelmet, mert ő teljes ember. Egyébként ez a két hősnő — akik a film végére eggyé válnak — úgy született meg bennem, hogy eltűnődtem a két agyfélteke funkcióin. Az egész arról jutott eszembe, hogy balkezes vagyok. Átszoktatott, majd visszaszokott balkezes. Ez az ikerpár olyan, mintha egyiküket a jobb agyfélteke, másikukat a bal irányítaná.
A film ügye annak rendje és módja szerint haladt. A novella elfogadása után megszületett a forgatókönyv (Bognár Éva dramaturg segítségével), a Hétfői Műhelynek s több stúdiónak tetszett. De mindenki azt mondta: lehetetlen, ötvenmillióba kerül. Végül a Budapest adott rá tizenkilenc milliót, s utóbb egy hamburgi cég beszállt a vállalkozásba.
Ez is véletlen, de nekem természetesnek tetszik — folytatja a rendező. — Nem észleltem a küzdelmeket. Végig megvolt az a normális érzésem, hogy az ember a munkájával előbbre jut. A hamburgi koprodukciós partner „vak tyúk is talál szemet” alapon adódott. Bevittem a forgatókönyvet a Hamburgi Filmházba, s több producernek tetszett. Akivel szerződtünk, 290 ezer márkát adott — így nyílt lehetőségünk Hamburgon kívül Kubában is forgatni. A partner csak azt kötötte ki, hogy a két főszereplő nyugat-európai legyen. Én azonban tudtam, hogy arrafelé nem találok alkalmas színészt a férfi főszerepre. A nyugati színészek akkor jók, ha akcióik vannak. Nekem viszont olyan férfi kellett, akinek a jelenléte is elég. Ebben a szovjet színészek a legnagyobbak, óriási súllyal képesek jelen lenni. Jankovszkij is ilyen. Lili-Dórát Franciaországban kerestem, aztán Lengyelországban találtam meg; nagyon hasonlít arra a lányra, akit magam előtt láttam. Szerencsére a partner cég is elfogadta őket, így nem volt akadálya a munkának. Jól megy, a nyelvi vacakságon hamar túlléptünk. Tíz szó is elég, ha azzal eltalálom őket. S mivel Máthé Tibor személyében remek operatőröm van, az eddigi anyag nemcsak olyan, amilyennek elképzeltem, de még jobb is!
(OKOS CSACSI)
A Julcsa névre (általában) hallgató szamár egyelőre kint legel a filmgyár kettes műtermének bejárata mellett. Bent — ahol egy frissen épült, fekete falú, tükrös labirintus ijesztget — Máthé Tibor operatőr tekereg a kamerával. Szubjektív kép lesz, ezt fogja látni Z. úr (Oleg Jankovszkij), amikor keresi e folyosókon Lilit vagy Dórát, illetve Lili-Dórát. Miután rögzítették a főhős elé táruló látványt, jöhet Julcsa és Z. úr találkozása. Az állatot a gazdája vezeti be, hoz magával egy vödör szamáreledelt is. A tulaj, Móna úr viccelődő ember. Már a külseje is "filmes": hátul gumi fogja össze ősz haját. Járatos itt. Nem Julcsa az egyetlen állata, amelyik a nyilvánosság előtt szerepel. S hogy jó üzlet-e, azt döntse el az olvasó. Ötven-hatvanezer forintot viszünk haza — árulja el Móna úr —, ennyi jár az idomításért. És ez a csacsi mindent tud.
Ma mindenesetre gazdag programja van a szamárnak. Több nehéz jelenetben kell kamera elé állnia. A tükrök teljesen megbolondítják; fittyet hány Móna úr instrukcióira, s folyton a saját képi mása felé indulna el. Pedig Oleg Jankovszkijhoz kell odabandukolnia. Móna úr hangos HÓHÓ-val irányítja, s a vödör ennivaló játssza a mézesmadzag szerepét. De mit számíthat bármi, mikor Julcsa szeme előtt sok-sok Julcsa folyik össze?! Nagy káosz lehet szegény fejében. Mire a jelenet szalagra kerül, jócskán fogy a műverejtékből. Jankovszkijnak ugyanis gyöngyözik majd a homloka a képen, ám a ráfújt spré túl gyorsan szárad. Nedvedzést kérünk! — szól ilyenkor valaki, s Halasi Mária máris szalad verejtékesíteni. Nélküle nehéz lenne izzadni a hideg műtermi hodályban. Dorothea Segda közben eltűnt. Az öltöztetők, fodrászok, sminkesek most átvarázsolják Liliből Dórává. Ki-ki kisurran egy cigarettára. Oleg Jankovszkij is komótosan átballag a labirintuson, leül. Feltűnően jól viseli, hogy a felvételek között — mint minden forgatásnál — sok az üresjárat, a tétlen várakozás.
Filmezni csak jó idegekkel lehet — mondja. — Belső nyugalomban, természetesnek véve azt, hogy rengeteg idő telik el semmittevéssel. Egyébként tetszik nekem ez a munka, azért is vállaltam el. Láttam, hogy itt nem kis dolog készül, mégiscsak az egész huszadik századról van szó! S bár sokat dolgozom otthon, egyeztettek, s most néhány hónapig ide-oda utazgatok. Az elején volt bennem némi szorongás, ezt már bevallhatom. Egyrészt mert nem forgattam még külföldi filmrendezővel (bár külföldön már igen, például Tarkovszkijjal a Nosztalgiát), másrészt mert amikor Ildikóval először találkoztam, el se akartam hinni, hogy ez a kislány csinálja majd a filmet. De kiderült, hogy nagyon határozott, és ez a fontos. Hogy milyen lesz ez a huszadik század, az majd elválik, de a rendező erősen tudja, hogy mit akar.
A rendező ma már nem akar többet, mint hogy Dóra kedvesen mosolyogjon a tükörképre, s kellemkedjék kicsit a megkövülten álló Z. úr előtt. Zene szól, a lány nevet, táncikál, majd kiröppen a képből. Egy sminkes várja kitárt karokkal, nehogy lendületében nekiszaladjon valaminek. Szuper! — mondja Enyedi Ildikó, s ezt mindenki érti. A duda kettőt szól, ma már nem fog tülkölni többet. Dorothea siet, őt várják Krakkóban. A többiek is szedelőzködnek, ideje hazamenni. Holnap sem lesz könnyű nap. Csak Julcsa ráérős, nyugodt, egykedvű. Evett.