Szomszédasszony

Adela Pejeva filmje

filmkritika

Film Színház Muzsika 1988.X.15.

 

Szomszédasszony

 

          A férfi és a nő áll a buszmegállóban. Toporognak a zuhogó esőben, egyszerre szánalmasan és irigylésre méltóan. Erősen bűntudatosan és nagyon szerelmesen. Titkos a találka, elhallgatandó a viszony – mindketten családosak, gyermekesek. Adela Peeva rendező pontos, érzelmileg követhető utat kövezett ki számukra, amelyen eljutottak egymáshoz. A nő férje nem durvább a hihetőnél, mégis egyre taszítóbbá válik számunkra is. A férfi szeme pedig egyszer csak kinyílt a szomszédasszony szépségére, finomságára és boldogtalanságára. Csendes természetességgel találtak egymásra. Érthető és átélhető a szerelmük, pedig a fülünk hallatára egyszer sem mondja egyik a másiknak, hogy “szeretlek”. Vakítóan tiszta és szívszorítóan hiteles az egész. Banális történet, közhelyszerű képlet. Mégis egyszeri eset, és elemi erővel jön le a vászonról.

         Szóval állnak a buszmegállóban. Haza kellene sietniük, kinek-kinek a saját otthonába. Lehangolóan és reménytelenül esik az eső, a férfi a fejük fölé tartja a kabátját, fázósan bújnak össze. Várják a buszt. Rossz, nyúlós, kínos percek, közben talán még nevetségesnek is érzik magukat. Végre jön a busz. De nem áll meg. A sofőr belehúz, alighanem röhög is egy jót, míg járművével az ázott párra fröcsköli egy tócsa vizét. Azok ketten ott maradnak lespriccelve, kellemetlen tanácstalanságban, talán kicsit szégyenkezve is. Szégyellik magukat a sofőr és az egész világ helyett. Mert a világ is így sározza be a szerelmüket. A világ, ez a világ, mely nem tévesztendő össze mondjuk a Hannah és nővérei világával. Ott a kapcsolatok, a szerelmek megszülethettek és élhettek, nem kellett végigfutniuk a körülmények akadálypályáját. Abban a filmben nem játszott szerepet a pénz, a lakás, a szomszédok felháborodása, a párttitkár véleménye. Ott az számított, a szereplők tudnak-e még annyira szeretni, hogy új életet kezdjenek. Itt mindenekelőtt az a meghatározó, hogy szabad-e nekik.

          Nem szabad. A világ arra rendezkedett be, hogy elfojtsa az efféle kitörési kísérleteket. Korlátokat állít, mert elítéli, majd menthetetlenül ellehetetleníti az új szerelmet. Amikor a Szomszédasszony című filmben az emberek megneszelik a titkos viszonyt, azonnal pletykálni és piszkálódni kezdenek. Jön a súgás-búgás, ülnek a találatok: a rosszindulatú célzások és megvető megjegyzések. Az anyós azt hangoztatja, hogy a férj úr és parancsoló, a kolléganő mindenkit a saját keresztje viselésére buzdít. A megcsalt feleség botrányt csinál a munkahelyen, a párttitkár pedig elbocsátással fenyegetőzik. A világ felsorakozott a rendbontókkal szemben.

          Szorító, szűk világ ez. Bolgár filmben egy bolgár falu, de lehetne akárhol Kelet-Európában. Szomorú kis falu ez: sivárság, koszlott udvarok, kopasz fák a csupasz őszi, téli képekben. A házfalon pedig büszke tábla hirdeti: tiszta falu, egészséges emberek. Előtte járnak-kelnek a fáradt-fásult, kiszikkadt életű férfiak és nők. Mennek a lepusztult konzervüzembe, ahol a málló falakon ékeskedik a felirat: Az új üzem a tudományos-technikai forradalom eredménye. Ebédszünetben a csapzott munkásnők kiülnek a kietlen “zöldbe”, kedvetlenül esznek, míg körülöttük a dicsőségtáblákon a saját mosolygós, kiglancolt fényképük virít. Mert hiszen van itt egy másik, a valóságnak ellentmondó transzparensvilág is. Az mennyivel nemesebb, nagyszerűbb, nagyszabásúbb! De az igazinak képi mása csupán, amit a munkásnők két harapás között elnézegetnek, elképzelnek legfeljebb a dicsőségtábla láttán. Aztán mennek vissza a saját, retusálatlan valóságukba. A koszos üzemcsarnokba, ahol a roskatag gépek között buzgólkodik-lustálkodik az egész falu. Itt dolgoznak, aszalódnak valamennyien: a férj, a feleség, a szerető, a szomszédok. Mindenki tud mindent a másikról. Itt eltitkolhatatlanok a titkok, köztudottak a magánügyek. Nincs hová elbújni, s amikor futni kellene, nincs hová menekülni. Mikor az egymásba szeretettek elhagyják a családjukat, egy sufniban húzódnak meg. De ha magukra zárják az ajtót, akkor a kulcslukon jön be az ellenséges közhangulat. Nem futhatja sokáig az erejükből. Rájuk fogja bizonyítani a világ, hogy a szerelmük hiába él, mégis életképtelen.

          A vége úgy jön, ahogy jönnie kell. Pillanatnyi ok nélkül, hangulatból, de törvényszerűen következik be a megadás, feladás. Egy zseniális jelenetben, melyben csúcsra jut a lenyűgöző Elvira Ivanova amúgy is fantasztikus alakítása. A szeretők a városba utaznának, ám a kocsi egyszer csak leáll az országúton. Meg kell tolni, mondja a férfi. A nő elmosolyodik, kiszáll, nekiveselkednek együtt. A lejtőre érve gyorsan beugranak az autóba, de az nem indul be. Újra próbálkoznak, megint eredménytelenül. Fokozatosan válnak zavarossá a nő arcvonásai. A harmadik kísérletnél az asszonyon már látszik a pánik és a kétségbeesés feszültsége, mindjárt robbanni fog. Ha az az átkozott autó most végre beindulna! De nem. Régi, ócska Skoda. A nő hirtelen zokogni kezd és ordítani. Nem bírja tovább. Úgyse sikerülhet. Ő visszamegy.

          Az utolsó képben lakodalmat látunk. Húzzák a zenészek, járja a táncot apró és nagy. Mulat az egész falu, együtt örül a boldog párral, amíg még van minek örülni. Az ifjú házasokat is ismerjük a konzervüzemből. Egyszer talán majd ők is ülnek egymás mellett üres arccal egy másik esküvőn. Éppen úgy, ahogy most a férfi ül a családja körében, míg a másik sarokban a nő gubbaszt a férje és a gyermeke mellett. Mindhalálig azt a rossz szerepet kötelesek játszani, hogy nem történt semmi.

          Pedig én ANNYIRA drukkoltam nekik! Hiába. Adela Peeva túl sokat tud az életről.

Stuber Andrea