“Csak még fáj?”

Éppen egy évtizede annak, hogy a Vígszínházban megszületett a Harmincéves vagyok előadása, mely egy fiatal nemzedék emlékeit, életérzését próbálta megfogalmazni. Azóta eltelt jó néhány év, újabb csapatok értek a krisztusi kor közelébe, s az emlékeik is tovább közelítettek a mához. Elérkeztünk a hatvanas évekhez. A filmesek idézték meg először: Kovácsi János Cha-cha-chája, Gothár Péter Megáll az idője és Gazdag Gyula Elveszett illúziókja. Most bevonult a színházba is. Schwajda György és Szikora János darabja, a Táncdalfesztivál ’66 kevésbé komoly, és nem olyan nagy formátumú memoár, mint hajdanában a Vígszínházé. De kedves, jóízű, szellemes. S talán nem csupán a jellemző külsőségek kiállítása, az ujjatlan lurexruhától a fecske úszónadrágig. Sok minden elfér két régi dal között. Túlhaladott gondok és álproblémák épp úgy, mint ma is létező hiányérzetek.

          Ez a korszak csendesen belefolyt jelenidőnkbe, nem választja el éles határ a mától, mégis sajátos volt s visszahozhatatlan. Volt íze, zamata, hangulata, és eseményei is akadtak, ha nem is világrengetőek. A hatvanas évek avatott megéneklőjével, Cseh Tamással szólva: lám csak, azért voltak nekünk élményeink...

          Rekviem egy évtizedért? Schwajdáék emlékeznek, és talán kicsit kinevetik magukat érte. Táncdalfesztivál! Amikor árgus szemekkel figyeltük dr. Várkonyi Tibort, az örökös titkárt, amint számolgatta a zsűri pontjait. Amikor már az első elődöntő után több szavazócédula árasztotta el a Televíziót, mint egy egész Ki Mit Tud? alatt. Amikor szinte egységfrontot alkotott a nemzet abban a kérdésben, hogy Zalatnay Sarolta ruhája túl rövid, Szörényi Levente haja viszont túl hosszú. A szolnoki színház színpadán megelevenednek a munkahelyi traccspartik korabeli hősei Bakacsi Bélától Simon Templarig. Lábas Zoltán illúziókeltő díszletei között, Békés Rozi igazi hatvanasévek-beli hangulatot árasztó jelmezeiben sürögnek-forognak, élik életüket a színészek. Felsorolni őket hosszadalmas, szelektálni pedig lehetetlen – nagyszerű csapatmunkát végeznek.

          A Táncdalfesztivál ‘66-ot Szikora János rendező jókedvében csinálhatta. Sziporkázó ez a nosztalgiakavalkád, tele friss humorral, fantáziával, fricskával. Az ötletek persze széles minőségi skálán mozognak, a briliánstól – mint a magas rangú vendég repülőtéri fogadása – az ízetlenig (a Tenkes kapitánya magánszáma). Van pillanat, amikor a parádé már-már alpáriságba csúszik, aztán jó érzékű váltás menti meg a helyzetet. És a játék megy tovább. Régivágású villamosok döcögnek el, tupírozott hajú lányok szaladnak át a tiloson, míg Zorán kis bárányfelhőként, az égből búgja a Mi fáj?-t.

          Kicsit groteszkül hatnak a daloló hősök, kicsit blődnek a szövegek, kicsit csodálkoznivalónak az akkori lelkesültségünk. Változtunk vajon, vagy csak most nincs táncdalfesztivál?

Stuber Andrea