|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. szeptember
Ma húszéves a Napli! (Hogy Janikovszky Éva és Sodró Liza szavával éljek. Bár nem az ő naplójukról van most szó, hanem az enyémről.) Húsz év, az már… kor. Sőt korszak. Már az is öt éve volt, hogy 15 éves lett! Őrület.* Szeptember 1-et írunk, de számos tekintetben még nyár van, úgyhogy nem ígérhetem a nyári üzemmód gyors leváltását. Nemcsak időjárási alapon tart – a házfelújítási munkálataink sem értek véget. Szeptemberben még mindent ki fogok meszelni. Megyek, mint a meszes, helyiségről helyiségre, hogy tiszta, fehér, mészszagú falak közé költözhessünk majd vissza. Közben azért be kell köszönni a színházba is, tegnap elkezdtem. A Karinthy Színház a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával koprodukcióban mutatta be Florian Zeller Az anya című darabját. Megörültem ennek az együttműködésnek. A négyszereplős darab címszerepét az egyik szereposztásban Nagy-Kálózy Eszter játssza, a másikban a vásárhelyi P. Béres Ildikó. A közös pont a Karinthyban már járatos Bokor Barna, ő mindkét verzióban benne van. A vásárhelyiek premierjét láttam. Fekete komédiának mondja a szerző (aki körbejárja a családot, az Apa, Anya után Fiú is van, lesz), de a műfaji megjelölés csak amolyan csábszó. Hogy egy negyvenes asszony, miután felnőttek a gyerekei, egyedül marad egy nagy házban, egy kiürült házasságban, magányosan egy dolgozó férj mellett, ez lehet dráma, vagy legalábbis melodráma. De talán nem ilyen művészkedő módon. Egy vámpíranya, aki „szerelmem”-nek nevezi a fiát – ebből is lehet dráma. Ám ennek a darabnak minden porcikája mű, mű, mű. Az összes szava közhely és sablon, ráadásul nincs belőle megfelelő mennyisége a szerzőnek, gondolom, ezért ismételteti meg újra a dialógusok többségét. Előttem ülő nézőpárok ilyenkor összenéztek, és szemrehányást láttam kettejük közül annak a szemében, akit a másik hozott ide. A színészek lelkiismeretes, dolgos erőfeszítését nagyra becsülöm. A Moszkvában élő fiatal, üzbég származású orosz rendező, Talgat Batalov a darabbal adekvát művészi módon vitte színre az opuszt. Kellemetlen előadásnak találtam. Nem jól, hasznosan, célszerűen kellemetlennek, hanem csak úgy. Az is rossz volt mindig, ha Bokor Barna kiment. Bár ez hozott annyi jót, hogy lehetett őt visszavárni. *Most, hogy kinyitottam a 2004. szeptemberi naplómat, látom, tele van akkor megjelent cikkeim már nem létező linkjével. Csak jelzem, hogy ezek a cikkek a Cikkek évenként 2004-ben megtalálhatók, olvashatók, ha valaki esetleg kíváncsi valamelyikre. (Elolvastam a naplómból a 2004. szeptembert. Több jel utal benne arra, hogy valóban régen volt. Sok évtizedes tervem különben, hogy ha nyugdíjas leszek, elolvasom ötvenévnyi papírnaplómat. Lassan kezdhetem is előszedni a füzeteket-köteteket. Van egy, amit annyira eldugtam egyszer, hogy azóta sem találtam meg.) A Sárszeg bemutatójának estéjén belépve a Sufniba úgy tűnt, hogy ez egy tornaterem öltözője vagy teremfocipályáé, ahol játszódni fogunk. Fekete és fehér minden, leszámítva a Novák lány (Kanyó Kata) zokniját, mert az piros, mint egy intő jel, mint egy tilos jelzés. Az Aranysárkány története ez, amit a mentorprogram keretében, Antal Bálint rendezésében és Törley-Havas Sárával közös átiratában játszanak a Katona fiataljai. (Hiányzó: egy fő, Lengyel Benjámin, felteszem, igazoltan.) Láttam már Aranysárkányt színházban, és meg is őriztem erősen Novák Antal tanár úrként Egyed Attilát. Hát most a katonások lecserélték bennem Rajkai Zoltánra. (Nem mennyiségtant és természettant tanít itt, hanem matekot és törit, így passzentosabb. És átértelmeztetik az öngyilkossága.) Sportos, közös, közösségi előadás. Levetette az eredeti Kosztolányi kicsit ódonnak ható közegét és stílusát, így aztán hiánytalanul ideillik közénk, hozzánk a mába, feltűnően kitett aktuálkonkrétumok nélkül is. Narrálják magukat a szereplők, ebből adódóan némiképp kívülről van játszva az egész, de közben meg fűtött is belülről. Ahogyan például Rajkai Zoltán ül a félsötétben a sarokban, telített lélekkel. Vagy ahogy Pásztor Dániel bukott diákjának majd’ szétdurran a feje a benne felgyűlt sértődöttségtől. A vége is Sárszeg. Nem tudod elég hamar elhagyni ahhoz, hogy ne vidd magaddal. Lett ez a viszonylag újkori hagyományunk, hogy Veszprémben, a viadukt melletti kis szállodában ünnepeljük a házassági évfordulónkat napokon át. Idén volt szerencsénk felhasználni ehhez kedves férjem hamarosan elmúló szépkártyáját, kifacsarva belőle az utolsó adagot, ami még rajta volt. A házasságunk krisztusi korba ért – már ha lehet ezt mondani egy házasságról. Annyi azért van benne, hogy mi is eléggé meg vagyunk feszítve most. A veszprémi két napban általában kirándulni szoktunk, hegyeket és kilátókat mászni, na ez jelenleg fel sem merült. Jószerével csak a szoba-wellness-étterem háromszögben mozogtunk, elégedetten pihegve. Elnézegetve az erkélyünkről a viaduktot örömmel fedeztem fel, hogy a veszprémi helyi tömegközlekedésben olyan buszok járnak, amelyeknek átlátszó az oldala, csak a teteje lila. Egy jót azonban nem mulasztottunk el: felkerestük a Kabóca Bábszínházat új otthonában, ahol Markó Robi igazgató büszkén körbevezetett bennünket. Élvezettel néztük, hallgattuk a jelent és a szépnek ígérkező jövőt, a gyerekboldogító terveiket. Az Európa Kulturális Fővárosa program jegyében készült a veszprémi Vár tövében ez a tágas, több épületes (részint felújítás, részint építés) kulturális rendezvényközpont. És mivel az ilyesmit az EU-pénz miatt öt évig fenntartani és üzemeltetni is kell – ez hazánkban, európai kulturális fővárosainkban problémaként szokott jelentkezni –, így beköltözhetett ide tavaly a Kabóca Bábszínház. Beruháztak, fejlesztettek, fejlődtek, dolgoztak. Az első évad múltán szép eredményekre jutottak: jelentősen megnövekedett előadásszám, jelentősen megnövekedett nézőszám és megnövekedett jegybevétel. Egyszóval van Veszprémben a Petőfi Színház és a Pannon Várszínház mellett egy olyan – egyébként felnőtteknek is játszó – színház, amely a Frédi kutyánk kedvenc szavainak kimondására, a „Menjünk, menjünk!”-re sarkall bennünket. Ezt ide akartam tenni a Sufni-beli Sárszeg-előadás után, amelyben elhangzott. Mert nem lehet nem idetenni. Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel Élni először itt e világon s élni utolszor. Látni a földet, látni csak egyszer és soha többé. Állni a fényben, inni meg enni, csókba fürödni. Nézni a kék nefelejcset a szélben, barna göröngyön. Érezni a gondolatok ragyogását barna fejemben. Menni a helyre, az éter elébe, völgybe leszállni. Lélekzeni, fölkiabálni rajongva az égre, a napra. Aztán egyszerre vad zuhanással összeomolni. 1929 (Apukám születési éve) Naplói szempontból kicsit sem volt gazdaságos, hogy szombaton öt előadást néztem. A Budapest Bábszínházban kezdtem A szomjas trollon. Ez egy pöpec kis produkció Varró Daniból. Mindenki beletett mindent, ami csak belefért. Cseri Hanna rendezte és Teszárek Csaba játssza egyedül. (Akinek mondtam egyszer Kecskeméten a bábtalálkozón, hogy Almádinak való klasszikus feje van.) A Kolibri szezonnyitó fesztiválján folytattam a Jókai téren, ahol először Piláriékat láttam, a pécsi MárkusZínház Laci királyfiját, aztán Fabók Mancsi Vitéz László és Vas Juliskáját (ami már megvolt nekem), majd Pályi János Vitéz Lászlóját. Ezt persze a Spirire írom. Este a Városmajor – ahol Benkő Nóra igazgató az előadás-sorozat utolsó estéjén sem mulasztotta el, hogy kezdésként színpadra lépjen és felsorolja az összes előadást, ami lezajlott, és amit a kedves nézők már hiába is akarnának megnézni itt –, a miskolciak vendégszereplése a Gyévuskával. Azt én most már nem is tudom pontosan, hogy Miskolcon láttam ezt az előadást, vagy online, felvételről, de két jó okom is volt arra, hogy megnézzem újra. Az egyik Farkas Sándor, ahogyan ő Mikó honvédként az egyik dal alatt a fejét mozgatta ritmikusan jobbra-balra. A másik pedig az, ahogyan Görög László játssza Heinz Ármin munkaszolgálatost. Azt hiszem, soha senki nem tudta még ezt a figurát ilyen súlyosan, ilyen mélyen, ilyen gazdagon, ilyen drámaian alakítani, mint ő. (Ehhez, felteszem, kellhetett a rendező, Ascher Tamás is.) Nem mehetek ki ebből a bejegyzésből úgy, hogy Czakó Juliannáról ne ejtsek jó szót. Pont annyira stilizálta a beesett szemű, morfinista Zsuzsikát, hogy megérzékítse az ezredes lányának egyéni és közszenvedését, kivetettségét a kilátástalan világba. Szépen csinálta. 80. születésnapja volt tegnap Pogány Juditnak. Az Örkény Színházban tartották, telt házzal. Gondolkodtam most kicsit azon, hogy milyennek is írjam le ezt az ünnepi estet. Elsőre a tökéletes, a csodálatos és a szeretetteli jelzők jutottak eszembe. (A tökéletes alatt azt értem, hogy hibátlanul teljesítették ezt a spéci műfaji feladatot, Mácsai Pál konferálásával, akinek jól állt a dolog.) Minden józan szemérmesség ellenére dúskáltunk megható, torokszorító pillanatokban. Én tulajdonképpen nem ismerem Pogány Juditot közelebbről, éppen csak, vagyis hát a nézőtérről ismerem, mint egy néző (vagy egy polgármester). De azok a történetek, amiket a színpadra lépők elmeséltek róla, világossá tették, amit egyébként is sejteni lehet: hogy milyen fontos, rendkívüli, példás vagy inkább példátlan személyisége ő a színháznak, a színházi életnek, az életnek. Most így hirtelen nem is tudom, mi volt a legszebb. Ahogy a Rubens-előadás csapata felvonult teljes létszámban? Vagy Lázár Kati a Jordán Adél karján, amint énekelt Pogány Juditnak? Vagy ahogy előtte Pogány Judit a Kornis Mihály emlegette nyolcéves kislányhangján azt mondta Lázár Katinak: szeretném meghallgatni az énekedet. Vagy ahogy Molnár Piroska elmondta Giza Ilusnak írt levelét a Macskajátékból? Vagy ahogy Kerekes Éva belefogott abba a dialógusba a Liliomból, amit negyven éve együtt játszottak Kaposváron? (Pogány Judit Julikaként, a kaposvári gimnazista Kerekes Éva pedig a lányaként.) Vagy Csákányi Eszter és Szirtes Ági Elnöknők bakiparádéja? Vagy az Örkény színházi dolgozók különböző csapatainak kedvessége? Vagy Tóth Barnabás filmmontázsa az Eldorádóból és az Újratervezésből? Hegedűs D. Géza is igen impozánsan szerepelt, elénekelvén a kedvenc Presser-számomat (amiből a szignált választottam a legutóbbi rádióműsoromhoz). (Megjegyzem, borzalmas ott állni a színpadon, a reflektorok fényében, egy arctalan, sűrű, ülő embertömeg előtt.) Ahogy a köszöntések menetében Pogány Judit arca mind megrendültebb lett, egyre jobban emlékeztetett az anyukámra. Ráadásul. Felemelő este volt. Felemelt bennünket Pogány Judithoz. Alapjában véve a meszelésbe és hasonlókba vagyok mélyedve még mindig (bár tegnapelőtt Luna kutyát szitteltem, tegnap pedig befejeztem az esedékes Mozgó-cikket, hhhh), de már sűrűsödnek a színházak (mint ahogy a mész, idővel). Igyekezni fogok alkalmazkodni a naplóban a változó arányokhoz. A Jurányiban jártam tegnap este a Mély levegő (Orlai és FÜGE) premierjén. Pálos Hanna – kedvelem – önállósodván egyszemélyes produkcióként bemutatta Halász Rita Mély levegő című regényének színpadi változatát. Nincs azért egyedül, Csizmás András nagybőgőn közreműködik. Nem ismertem, nem olvastam a művet, a regényt. Ez ilyenkor direkt előnyös. Egyszerű történet. Jobbról nézve egyedinek, balról nézve tucatnak hat. Nincs benne semmi valószínűtlen. Az előadás kezdetén két dolog aggasztott kicsit. Az egyik, hogy a színpad közepén egy fehér lepedősávon elhelyezett asztalkán rengeteg tárgy volt felhalmozva. Azonnal úgy gondoltam, hogy szerintem nem lenne szüksége a színésznőnek ezekkel pepecselni. (És később aztán valóban körülbelül feleslegesnek találtam ezt a babramunkáját.) A másik, hogy amikor Pálos Hanna beviharzott az elején, vele lebbenő ballonkabátban, és beszélni kezdve leült egy székre, akkor az ölébe tett kezei közül a ballal rendre kicsi, határozatlan mozdulatokat tett. Mint aki még nem biztos abban, hogy ezt hogyan. Vagy vissza kell fognia magát. Jól mondja pedig, az esendően lányos hangján. Különösen szépen felépített a monológjának az a része, amikor egyszercsak kitör belőle a lázadás a szülei ellen. Finom verbális-stiláris hangolással különbözteti meg, karakterizálja a figurákat, anyát, apát, gyerekeket, a kicsit, a nagyot. De az mindennek a teteje, csúcsa, főnyereménye, hogy tudja visszafelé a Boci, boci tarkát, dallamostul. A KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” című előadását még nyáron mutatta be a MáSzínház. Akkor nem sikerült megnéznem, csak most, tegnap. Szokásom szerint nem sokat tudtam róla előre (utólag annyit: családtörténeti és valós életútinterjúk felhasználásával írta Róbert Júlia és a rendező Bakonyvári Krisztina), de hogy Egri Márta, Urbanovits Krisztina és Nagyabonyi Emese játsszák, ez nekem pont elég volt ahhoz, hogy menni akarjak. Tevős-vevős előadás ez is, a három nő – nagyanya, anya és lánygyermek – műfüvön kertészkednek, palántáznak, ültetnek, locsolnak. Benevezvén valami balkonvirág-szépségversenyre vagy ilyesmire, mindegy. Nyilván el kell foglalniuk magukat, mert helyzeteik, érdemi interakcióik nincsenek. Monologizálnak egymás mellett, ami még nehezebb színészi feladat – így képzelem –, mint az egyszemélyes, mert illeszkedni kell, vigyázni, hogy össze ne akadjanak a szövegeik. Beszélnek, mesélnek magukról, az életükről, a családjukról. Hihető egyébként a rokoni köt-el-ék közöttük: a vörös hajszín és a szeplősség könnyedén benne lehet a vérvonalukban. Mindabból, amit bő másfél órában téve-véve elmondanak magukról, a felmenőikről és a leszármazottaikról, sok mindent megérthetünk vagy összegezhetünk. Főképpen azt, ahogy nőgenerációról nőgenerációra változtak a felfogások, az ambíciók, a betöltendő vagy betölteni kívánt női szerepek. Négy oldalról ültünk nézők, túlnyomórészt nők. Figyeltem, ahogy az arcok olykor mosolyba révedtek. Az ember lánya elhelyezi saját magát abban vagy amellett, amit lát a színpadon. Ez is színház – a színház ez is. Két Spiri-cikk a sifonérből, egy nyári meg egy évadnyitó. Egy kedves vendég vendégeként jártam tegnap a Centrál Színházban a Játék a kastélyban bemutatóján. Ahol kicsit túlbecsültem a premierközönség outfitjét, valamint a járatosságukat Molnár Ferenc darabjában. Abból gondolom az utóbbit, hogy Turai felvonásvég-gyakorlatánál mindhárom alkalommal tapsolni kezdtek a nézők a Függöny! felszólításra. Különben még fel sem ment a függöny a játék kezdetéhez, és én máris hálát éreztem a díszletet tervező Bagossy Levente iránt, amiért oly sok ínséges Játék a kastélyban után most látok egy fényűző, már-már barokkos pompájú olasz kastélyt. (Mivel a cirádás díszletfal kiterjed a színpadon túlra is, mellé és fölé.) Szemlegeltetős a színpadkép. Puskás Tamás rendezte az előadást. Meghúzták, jó kézzel, nemigen reklamálhatok kihagyott poént. Szünettel együtt alig tart ki kilenc óra utánig az előadás, és ez elsősorban a ritmusnak köszönhető: pörgetik rendesen, szakértelemmel poentírozva. Schmied Zoltán kifejezően hősszerelmesi merev tartással-járással valódi ziccerszerepet csinál Almádiból, neki volt a legnagyobb sikere. A fiatal zeneszerzőt alakító Puskás Samu jó benyomást tett rám: feltűnően kellemes orgánum, jó kiállás, enyhe titokzatosság látványos naivitás helyett. Balla Eszter adja Annie-t, nincs énnekem ővele semmi bajom (sőt), de képtelen vagyok megérteni, hogy ha kora-középkorú színésznőnek szánták ezt a szerepet, akkor miért nem Balsai Mónira bízták. Turai és Gál Alföldi Róbert és László Zsolt. (De szívesen látnám fordítva is.) Fehér hajú, elegáns pótatya a két éltes angyal. Jól csinálja a két színész, tudják ők ezt, hogyan kell. Alföldi Róbert kicsit sok talán, hangerőben, poénkitevésben, legalábbis nem éri be kevéssel. Működik. Ez az előadás rendben van. Arra nem gondoltak az alkotók – latolgatom magamban némán –, hogy nincs-e ezeknek a figuráknak valahol, valamikor, valamelyest… mélysége. Ha van, ha nincs, nem keresték, nem találták. Tegnap este színház helyett Liszt Ferihegyre indultam, ahonnan Gombkötő Gabriella* pilóta elvitt Marosvásárhelyre. Az egyórás út alatt ugyan egy percet sem tudott behozni az egyórás késésből, de keresztülvitt bennünket a légi hepehupákon, és szépen tette le a gépet, tapsot kapott érte. Azután másfél óra autózás, és megérkeztünk Székelyudvarhelyre, ahol a XV. dráMA kortárs színházi találkozó kezdődik ma. Írtam nemrégiben a holnap történendő kritikusdíj-átadó kapcsán, hogy még soha nem hagytam ki ezt az eseményt, most először. Ámbár lehet, hogy tévedtem, mert a Facebook felhozott egy emléket, miszerint megosztottam Gabnai Kati bejegyzését a kritikusdíj-átadóról, amin nem voltam ott. De úgy tekintettem, hogy ő engem is képviselt, ezekkel a szavaival is: „Még annyi mindent elsorolni kéne, mit átéltem, tanultam, megfigyeltem, s a sokszoros találkozásokat s az egyetlen-egyszer történteket. Minden virágszál említésre vár, minden marék por megjegyzésre méltó, s az elmondásba egyszerre csak egy fér és még az egynek is csak törmeléke…. Weöres versét idézem a színikritikusok céhe díjátadójának másnapján. Szkárossy Zsuzsa képén a Céh harmada látszik. A többiek épp lapzártáznak, korrigálnak, interjúznak vagy családi kötelezettséget teljesítenek. Személyenként évente 90, 120, 180, olykor 220 előadást nézünk meg, de ez senkinek nem állása. Megpróbáljuk rögzíteni, kinek-kinek mit jelent érzelmileg és gondolatilag egy produkció az adott időben, s miért is jelenti éppen azt nekünk, s talán másoknak is. S közben tudjuk, MINDEN VIRÁGSZÁL EMLÍTÉSRE VÁR… Köszönjük a nézhetés lehetőségét.” *Kikerestem a Facebookon. Nagyon szép, fiatal nő. Tíz éve posztolt fényképet az első budapesti landolásáról. Most nagyon körültekintően kell gazdálkodnom a szavaimmal, mert ma a színháznak, a fesztiválnak is írok blogot, az első nap eseményeiről. Úgyhogy beosztással kell élnem. (Mondjuk én ideteszem, te meg most odaállsz.) Külön és előre örültem annak a programpontnak, hogy a dráMA fesztivál megnyitóján kiállítás nyílik Bagossy Levente díszletmakettjeiből. Láttam már ilyen kiállítását. Ezt a mostanit egy hétig lehet majd gusztálni az előcsarnokban. Azt fogom tenni. Húsz, doboz méretű díszletmakett, a művészi pepecselés lenyűgöző csodái. A megnyitón Levente tizenévesnek tűnő lánya, Bagossy Lenke fuvolázott. Az akusztikus mellett vizuális élményt is jelentett a fellépése. Szép volt a lány, fekete öltözékben, kezében a csillogó, nyúlánk hangszerrel. Két kolozsvári színészhallgató (most kezdték a mesterit, ha jól értem) Balázs Ádám és Sárosi Áron megmaradt vizsgaelőadása a szöveg nélküli It’s easier if. Bohócszámnak indul, aztán tekereg, végül eljut valahová, odaér. Megleptek engem ezek a fiúk. Meglepetést szereztek. (Nem „okoztak”, mert az a meglepetés negatív tartománya.) Elhozták a marosvásárhelyiek Az igazság gyertyáit. Itt volt a helye. Benyomták valahogy erre a kis színpadra a félfalu-vázlat díszletet, a több tucatnyi szereplőt. Harmadszor láttam most tőlük Székely Csaba darabját. Ugyanolyan magabiztosan működik, mint elsőre. Egyszer régen, céhelnök koromban részt vettünk a színházak éjszakáján, Markó Robi rendezte a programot. Egyebek közt felolvastak a színészek vallomásokat arról, hogy ki miért és hogyan lett kritikus. Eszembe szokott jutni, amit Lillám (Proics) írt: „Azért lettem kritikus, hogy senkinek ne kelljen magyarázkodnom, miért megyek folyton színházba, és miért nézem meg némelyik előadást többször is.” (Az ő sorait, emlékszem, Bozó Andrea mondta, lányos kedéllyel.) Holnap majd ideteszem a fesztiválos blogot. (És most odébbállok.) Ez volt tehát a tegnapi blogolásom a dráMA kortárs színházi találkozó FB-oldalán. Ez pedig a kritikusdíjasok listája. Kifejezetten örültem. Majdnem teljesen megegyezik a favoritjammal. (Még nem közölte a szinhaz.net a szavazatokat, gondolom, kisvártatva megteszik.) Ide a távolba is elérnek a jelek, amik arra utalnak, hogy a díjátadót rendező Loupe Társulás jól találta ki és jól csinálta. Gratulálok minden díjazottnak és a díjátadón dolgozónak! Tegnap az ötórai tea keretében Dálnoky Réka Mimi Brănescuval beszélgetett, aki a később, este látott bukaresti előadás írója-rendezője (és férfi). Ha párhuzamot keresnék, talán egy Szente Vajk – remélem, nem sértettem meg evvel egyik felet sem –, színész, író (sikeres tévésorozatok pl.), rendező. Délután a Veszélyes kanyar című előadás szerepelt műsoron, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió színésznője, Szilágyi Míra produkciója, Faragó Zénó rendezésében. Ernyey Béla Curva pericolosa és Havas Henrik Kurvaélet című kötetei nyomán készült az anyag, nem éreztem különösebben vaskosnak, markánsnak és meggyőzőnek, meg az sem tudnám megfejteni, hogy vajon mi vonzotta ebben a színésznőt. Mindenesetre a hősnő modellkedéssel kezdte prostituáltkarrierjét, és az eleje igazán jól állt Szilágyi Mírának: modellalkatának, izgalmas, érdes hangjának. Volt benne spiritusz, de valahogy elfüstölt a semmibe. (Meg kellett most néznem, mi is az a spiritusz voltaképp, és tud-e égni.) A román előadás (Ultimii /Utolsó/) a bukaresti Metropolis Színházból érkezett. (Csekkoltam képileg, csinos teátrum). Nem volt könnyű estém, mert szószínház, angolul vetítették ki, és csak úgy kapkodták egymás után a 3-4 soros szövegeket. Néha elfáradtam és elhagytam a fonalat, de azért értettem, mi folyik itt. Négy ember, egy család a lepukkant házuk udvarán, realista díszletben, szőnyeg nélkül, de szőnyeg alá söpört problémákkal. A felügyelendő, idős apa, két felnőtt fiú és az egyikük felesége. Sokat nevetett a közönség, komédiának indult a dolog, azután eldrámult. A végén a tapsnál meghatódtak a színészek, mert magyar szokás szerint vastapsot kaptak, és azt a román színészek nem ismerik. Az előadás utáni beszélgetésen részt vett egy osztálynyi vidám, érdeklődő, elfogulatlan, értelmesen véleményt nyilvánító tizenkettedikes román diák. Igen. Jé, egy cikk! Ha Köllő Kata kollegina nem szedett volna magának juhtúrós puliszkát a reggelinél, észre sem vettem volna, hogy az is van! Beértem volna a jó kis vinettás császárzsömlémmel. Egyébként már kinéztem magamnak a boltban azt a gömböc burduftúrót, ami haza fogok vinni innen a puliszka-konyhaművészetemhez. A tegnapi ötórai teán Dálnoky Réka* dramaturg Kárpáti Péterrel beszélgetett, aki a drámaírást tanuló vásárhelyi akadémista növendékeivel jött a fesztiválra. Utóbb megismerkedhettünk a diákokkal is, amennyiben felolvasószínházi formában előadták munkájukat. A feladathoz, amit a tanáruktól kaptak, három kikötés tartozott: az írandó jelenet élő rádiós beszélgetés formáját öltse, a szereplők régebbről ismerjék egymást, és legyen a dologban valami brutális fordulat. Ezek között a keretek között gyakorlatoztak és adtak elő hét jelenetet. Gyakorlatozzanak is szépen. Este a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum szerepelt a Rusznyák Gábor írta és rendezte Derengés című darabbal. Kicsit meglepőnek találtam a művet egy kortárs drámafesztiválon, de annyiban tényleg kortárs, hogy most készült. Egy kortárs alkotó zsánerdarabja, Londonban, valaha játszódó, pszichothriller műfaji megjelöléssel – mint láttam utóbb, amikor megnéztem, mi is volt ez. Az izgalom, a borzongás, a meglepetés részemről kimaradt az élményből, miután hamar rájöttem, hogy ez a Gázláng című film története. (Amint azt a színlap is jelzi, annak alapján íródott.) Színházi (ujj)gyakorlat, mondjuk. A fiatal lányt, az alkalmazottat játszó Elek Ágotát találtam üdítőnek. Van benne valami Stefanovics Angélá-s huncut elevenség. * Ezt oly könnyedén írtam ide, mintha össze lehetne téveszteni Dálnoky Rékát és Albert Máriát, pedig nem. Albert Mari beszélgetett Kárpáti Péterrel. Hazaértem Udvarhelyről. Tartozom még egy fesztiválnappal, de nem tudok írni, mert van valami nagyon nehéz. Talán holnap majd megpróbálom megint, de ha sikerül, akkor is csak elhallgatni fogok. Láttam szombaton az Aranyszamár Színház Hófehérke-bemutatóját az Eötvös10-ben. Hát kissé bizarr. Majd ezt kifejtem a megfelelő helyen. Bennem egyébként kicsit összefolynak ezek a klasszikus mesék, és ahogy az előadás kezdődött, Hófehérkével, Mostohával, Királyfival, valahogy a Csipkerózsika-történetre számítottam, ezért aztán eléggé meglepődtem, amikor felbukkantak a törpék. A Nixon Kínában című kortárs amerikai operát a rossz emlékezetű koronajárvány számunkra szép emlékezetű karanténja alatt láttam a Metropolitan Operából közvetítve, és igen élveztem. Tehát biztos voltam abban, hogy ha most nálunk bemutatják – Almási-Tóth András rendezésében az Eiffel műhelyházban –, akkor én minden körülmények között ott leszek az Operában. Úgy is lett, tegnap volt a premier, megtisztelve éreztem magam a jelenlétemtől. A nagy előcsarnokban játsszák, ahol a mozdony és a vasúti kocsi áll, azok előtt terpeszkedik a színpad, pontosabban öt külön pódium, túloldalán pedig a hosszan elnyúló nézőtéri tribün. Nixon nagy jelentőségű kínai látogatása 1972-ben történt. Sokért nem adtam volna, ha a Nixon házaspár ebben az előadásban a kéznél lévő, előcsarnoki vonattal érkezik meg – kiszállnak a vagonból –, de hát nem, felvétel van róla, amin látjuk is, hogy repülővel jöttek. Szép, díszes, látványos, keleties fogadtatásban részesültek. (A vonat egy jelenetben voltaképp nézőtérként szolgált, az amerikai vendégek – Kissinger is velük –, az ablakokból nézték a műsort.) Szemerédy Károly énekli-játssza Nixont, kifejezetten rendben lévőn, van hozzá amerikaias mosolya. A felesége Kolonits Klára szőkén, érzékenyen, és a jelmeztervező Márton Richárd által gyönyörűen, elegánsan slankítva. A kazahsztáni születésű Azat Malik jól bepasszol Csou En-lajnak, Nyári Zoltán pedig szépen elbíbelődik Mao Ce-tung karakteres ábrázolásával. (Volt, hogy szó szerint ezt énekelte Nixonnak: Megfeszítenek minket az uzsora keresztjén. Hm.) A második rész alatt rettenetes fáradtság tört rám. Ha több erőm lett volna, talán a végén, távozáskor lenyúlom Mrs. Nixon ridiküljét, amit ott felejtett a székem előtti széken. Kivetítettek némi ismeretterjesztő szöveget, ezek egyikében véletlenül azt írták, hogy sztánili örökség. Ennyi erővel sztánili ökörség is lehetne. A veszprémi Petőfi Színházban elég rég nem jártam, ezért megragadtam az alkalmat, hogy Pesten megnézzem őket, ha már itt vannak. Vagyis Budán. A Karinthy Színházban adták elő kétszer egymás után A hatodik szék című előadásukat. Semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy Topolcsányi Laura írta, aki a Turay Ida Színháznak is háziszerzője, és még emlékszem rá mint Nyuszira egy húsz évvel ezelőtti veszprémi Micimackóból. A darabban – amelyből Tasnádi Csaba rendezett előadást – öt egykori gimnáziumi osztálytárs gyűlik össze. Most ötvenévesek, és immár 32 éve mindig ugyanezen a napon, ugyanitt találkoznak, egy rég meghalt osztálytársukról emlékezve meg. Azt hamar felfogtam, hogy itt nyilván a bullying lett kiadva vagy kivéve témának pedagógiai céllal, ennek megfelelően didaktikus az egész csinálmány. A vége felől nézve pedig ab ovo hiteltelen. Ugyan miért emlékezgetnének együtt bűntudatos vagy bűntudatlan szertartásossággal azok, akik aljas indokból öngyilkosságba kergettek valakit? Zömmel iskolás csoport ült a nézőtéren. A játék másfél órája és a taps után felment a fény, színpadra lépett Kellerné Egresi Zsuzsanna, a Petőfi Színház igazgatóhelyettes kreatív menedzsere. Mint mentálhigiénés szakember, mondta, mielőtt nehéz szívvel távoznánk, fel lesz ez itt most dolgozva. Előkaptam a telefonomat, hogy gyorsan bejegyezzem, amit mond, mire rám szólt a közelemben ülő jegyszedő – aki egyébként mintha direkt avval a céllal ült volna be az előadásra, hogy köhögjön –, nem szabad mobiltelefont használni. Gyorsan felálltam és kijöttem, hiszen nem állt szándékomban részt venni a feldolgozó foglalkozáson, van nekem enélkül is mit feldolgozni. Nem bántam meg különösebben a színházlátogatást, Palásthy Beát és Módri Györgyit szívesen láttam viszont annyi év után. Cservenák Vilmoshoz pedig szállt egy részvétteli sóhajom, mert nem tudom elképzelni, hogy magától váltott volna, avval az elszánással, hogy a Miskolci Nemzeti Színház helyett inkább a veszprémi Petőfi Színház tagja szeretne lenni. Gondoltam, gábormiklósilag érinthet a King Lear Show a Nemzetiben, meg kell néznem. Nem árt igyekezni – ezt is gondoltam –, mert Valerij Fokin rendezte, aki kettőt már rendezett a Nemzetiben, és nem tudom, hogy az a kettő együtt megért-e mondjuk nyolc vagy tíz előadást. Ez a produkció most úgy nagyszínpadi, hogy a nagyszínpadon ülünk mi nézők is. Sok középiskolás diák. Utóbb vettem észre, hogy majdnem ott ülök, jobbra, a színpadnyílás mögött, ahol lezuhantak. Mert jobb oldalon állt a Capulet-ház fala. Tévé-show-t egyébként, azt hiszem, sosem láttam, leszámítva a Czukor Show-t, de az színház volt, nem is akármilyen. Ez a King Lear Show mint tévéműsor indulhatott volna sokkal látványosabban is, mint ahogy ez az előadás kezdődött. Ahogy néztem, pénz alighanem volt rá. (Istenem, egy kétperces jelenetre feljött a színpadra egy olyan, komplett mosdóhelyiség, mint amilyet mi most összehoztunk mint fő eredményt a dunaszéplaki házban.) „Azért van szükség a show-műsor formájára, mert vonzó csomagolásba akartuk helyezni a darab komoly üzenetét” – olvasom a rendező nyilatkozatát. Magát a darabot Fokin fia írta, énszerintem eléggé átabotában. Itt-ott használnak benne eredeti Shakespeare-t is, azt jól fel lehet ismerni már csak abból is, hogy nincs benne bazmeg, picsa és hasonlók. A konstrukció az, hogy Lear (Schnell Ádám) egy médiamogul, aki nyugdíjba vonulása alkalmából az elnöki posztot valamelyik lányára bízni készül. Goneril (Söptei Andrea) stratégiai igazgató vagy ilyesmi, ígér mindenféle fejlesztést, világjobbítást. Regan (Tóth Auguszta) a filmek és egyéb szórakoztatóságok, show-k, kvízek műsorigazgatója. Ő is szépen ígérget. Cordelia (Polyák Anita e.h.) viszont fellázad, hogy ő nem fog hazugságokat terjeszteni, klímaválságot eltagadni, hanem leleplezni kívánja a politikusokat meg a gazdagokat. És ő a hírigazgató. (Remélem, ezt a premiert is megnézte az Origo főszerkesztője.) Részemről ezt az egészet – a politikával, a filozófiával, a médiával, a Truman-show-szerűséggel, a Keresztes Attila rózsaszín nyulával – eléggé felületes, üres divatholminak találtam. Sőt meglehetős zagyvaságnak. Hajléktalan alszik egy gurulós dobozban a színen. A doboz oldalára oda van festve a Nemzeti Színház ismert betűtípusával, megkopva az, hogy Nem Színház. A Médea gyermekei című, svéd, ifjúsági forma darabot láttam már egyszer, úgy húsz éve a Kolibri Színházban. Gondolhatni is lehet, hogy svéd a darab – úgy tudom, a skandinávok kezdték ezt, családi problémákat dolgozni fel kiskorú színházi közönségnek. Az a régi előadás nem hagyott különösebben mély nyomot bennem. (Az akkori nézőkben – akik közül számosan megházasodhattak és el is válhattak azóta –, meglehet, igen.) Azt mindenesetre határozottan érzem, hogy Németh Nikolett, aki most a Budaörsi Latinovits Színház számára átdolgozta az eredetit, jó munkát végzett. Ami a keze alól kikerült, az egyszerű, tiszta, természetes helyzeteket teremtő szöveg. Ugyanez az erénye Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésének is. Szép, szomorú, megértető, láttató előadás született ebből az érzékeny anyagból, amely egy házaspárnak a váláshoz vezető útját mutatja meg, a kisgyerekeik szemszögéből. Az emeletes ágy tetején rózsaszín kockás pizsamában a kilencéves nagylány, Koós Boglárka, alatta az ötéves kisfiú, Juhász Vince. Mellettük egy nagynéni segéderő Szőts Orsi személyében. Aztán az épp csak megjelenő, elhagyó apa, Chován Gábor, és a drámai anya kékben: Pető Kata. Érdekes, hogy Pető Kata egy éven belül másodszor játssza el Médeiát, előszörre is hasonló című, bár egészen más műben, a Jurányiban, Hegymegi Máté rendezésében. (Itt van.) Különösen vonzott engem az előadást nézve Sokorai Attila díszlete: a gyerekszoba világosszürke textil szobafala, amelyre fehérrel felfestettek mindenféle bútort, egyebet, egy otthon hasznos és haszontalan tárgyait. A plafon alá rajzolt cső mögé beszorult egy rajzolt papírrepülő. Az ajtó mellett, fölött bekeretezve csecsemőkéz-lenyomat (vagy csecsemő-kézlenyomatnak írandó vajon?) és csecsemőláb-lenyomat, az sokszor magához húzta a szememet, talán mert nálunk is lóg ilyen a falon. Az első mondatok mindig fontosak. Regénynél pláne. Ha az ember túl sokáig él, fölkínálja a lehetőséget, hogy mások gondolják el a halálát. Ha viszont időnek előtte éri a végzet, a sajnálkozásból belenyugvás lesz, azt pedig végül fölemészti a közöny. Az az igazság, hogy idejében bevégezni csaknem lehetetlen. Élő és halott is folyamatos korrekcióra szorul. (Darvasi László: Neandervölgyiek) Az volt a tervem, hogy este elmegyek a Jurányiba, Kulka János Halál Velencébenjére. De aztán végül másképp alakult. Ha megnéztem volna a bemutatót tegnap, lehetséges, hogy akkor is ezt írnám ma, amit már úgyis akartam írni: Az utóbbi hetekben tulajdonképpen azért járok színházba, hogy lekösse a gondolataimat. Több-kevesebb sikerrel. De felmerült bennem, hogy hát én írok is arról, amit látok, ha máshol nem, akkor ebben a kockás füzetben. (Ellentétben avval a gonddal, ami foglalkoztat, mert arról okkal nem írok.) Mivel a lelkiállapotom nyilván befolyásolja, hogyan nézek és fogadok be a színházban, ezért elképzelhető, hogy talán nem mindig méltányos, amit előadásokról írok itt. Ez most ilyen, ezért bocsánatot kérek, ha és akiket. Bevésem ide a nevét csupa nagybetűvel DR. KARSAI DÁNIEL Ez az ember tett értünk. Emlékéből fakadjon áldás. (Bár lehetséges, hogy ezt csak a zsidóknál mondják.) Még az elejefelé, küldtem üzenetet a Facebookon: Kedves Dániel! Engedje meg, hogy ezúton beálljak egy nagyobb tömegbe: kifejezni Önnek legmélyebb tiszteletemet és köszönetemet azért, amit tesz, és nem kevésbé azért, ahogyan teszi. Értve ez alatt nemcsak az elszántságát és a határozottságát, hanem a hangvételét, a stílusát is. Ha ez az ország, ez a társadalom (velem együtt) még az én életemben esetleg jobbá válik, abban Önnek része lesz. És akik látták ezt, nem fogják elfelejteni. (Azóta kicsit talán durvult a hangja, amit meg lehet érteni.) Ezt írtam a színdarabja 6színbeli bemutatójáról a nyári Mozgó Világban. Más. A szálloda távolabbi sarkától nyitottam meg a hajrát, amikor a villamos beért a Vigadó téri megállóba. Meg is várt a vezető, pedig már nem szállt le-fel senki. Amikor a lépcsőhöz értem, akkor csukta be az ajtót az orrom előtt. Most nem azért, de ilyen Chicagóban nem történik. Esküszöm. A Budapest Jazz Klubba tartottam egyébként, ahol a Pesti Művész Színházba beolvadt Fogi Gyermekszínház adta elő A kis hableány című zenését. Hát ne tudjátok meg… De meg fogjátok tudni a Spiri cikkéből. Őszintén szólva azt hittem, hogy ezt a nívótlanságot és igénytelenséget már a mezítlábas üzleti gyerekszínház is meghaladta, de úgy látszik, nem. Amikor a zenés taps végén a lila homárjelmezbe öltözött idős ember megszólította a nézőket, hogy jöjjenek máskor is, mert ők itt kéthetente fel fognak lépni, akkor legszívesebben én is felléptem volna a színpadra, hogy kiáltvány intézzek a felnőtt nézőkhöz. Annyi jó gyerekelőadás fut a városban, miért hordanák ide a gyerekeiket? Ne tegyék! Este az ÖrkényKözben az 1,5 ezrelék című részvételi színház. Nem tudom, miért ez a címe. De rákerestem, és már tudom. Ha a véralkoholszint meghaladja az 1,5 ezreléket, azt nevezzük részegségnek. Az előadás a piálásról, az alkoholfüggésről szól, és én olyannyira mértéktartó vagyok, hogy átgazdálkodom holnapra. Megírtam a székelyudvarhelyi kortárs színházi találkozót a Fideliónak és a Hófehérkét a Spirinek, úgyhogy megnyugodtam a munkaképességem felől. Tehát az 1,5 ezrelék az ÖrkényKözben. Nyolcan vannak a szereplő résztvevők (több nő, mint férfi), az alkotói folyamat vezetői pedig Haragonics Sára, Kabdebon Dominik, Kovács Adél és Milovits Hanna. Már elég sok éve barátkozom a közösségi színház műfajával, üdvözlöm és olykor élvezem is mint olyan színházat, amely mind a csinálóinak, mind a nézőinek hasznára, javára szolgál. Csak máig nem bírtam teljesen levetni azt a belső igényemet, hogy a színháztól művészi, esztétikai élményt is várok. De ne, azt itt inkább ne adjon! – gondolom olyankor, amikor a szereplőkből merő jószándékból színészi ambíciók sikerülnek ki és félre. Ez a neheze a dolognak. A problémán alapuló részvételi színháznak az a természetes és kívánatos velejárója, hogy a néző közben elgondolkodik, mi a helyzet ővele az adott ügyben. Evvel én most gyorsan végeztem. A családomban hál’istennek nem játszott az alkohol. De láttam közelről olyat, ahol igen, tehát tudom, milyen rettenetes teher a gyereken a részeges szülő. Nekem magamnak soha eszembe nem jutott bármi elől is alkoholba menekülni, abban keresni megnyugvást, oldódást vagy megoldást. Mindig csak alkalmi, élvezeti ivó voltam, gyűszűnyi adagokban. Ha valamiért avval büntetne a törvény, hogy meg kell innom két üveg sört, az halálos ítélettel érne fel. (A kortyérzet! – ezt a, felteszem, szakszót használta a sörgyárban dolgozó fiatalember, aki számomra a produkció legtermészetesebben és legfrappánsabban előadó szereplője volt.) Jut eszembe, fiatalon biztosan ittam divatból is – például unikumot, ami pedig milyen rossz ízű! –, és egyszer, emlékszem, az újságíró-iskolán egy nem túl ígéretes vizsga előtt a kéznél lévő MÚOSZ presszóban bedobtam egy felest, hogy megoldja a nyelvemet. De azóta alig valami pia. Az utóbbi években jobbára a péntek esti kis házi koktélomról is lemondtam, az altatótabletta javára. Az előadás bő másfél óra, és kábé egy óra után nekem már sok volt az élmény, valahogy úgy, mintha kicsit többet ittam volna a kelleténél. Nincs ilyen nap ebben a hónapban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
