|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. október
Hopp, már meg is jelent ez az udvarhelyi fesztiválról, örültem. Amikor becsuktam a szeptemberi naplóm „kéziratát”, láttam, hogy volt egy jegyzetem még nyáron, egy bejegyzéstervem, amit elmulasztottam megfésülni és kitenni. Hogy ugyanis a Friss Hús 2024 szemléből nemcsak a Nyertes Zsuzsá-s kisfilmet láttam, hanem többet. Roszik Fruzsina Tavasz című munkája is erős hatást gyakorolt rám. Antal Olga a főszereplője, akit kábé veszprémi fiatal színésznő kora óta nem láttam (a Funtek–Hirtling–Mácsai–Kerekes Laci-féle Kerényi-osztályból). Rögtön megismertem, még alva, az első képben. Érdekes – gondoltam –, hogy profilból Tóth Ildikóra emlékeztet. Aztán felkelt az ágyából, bement a munkahelyére, egy bútoráruházba, és az első vevő, akit megszólított, épp Tóth Ildikó volt. Eljött ebbe a filmbe egy egymondatos szerepre. Nem beszélt különben senki az Antal Olga játszotta megfáradt, magányos, felső-középkorú (ez Majzik Edó kifejezése) asszonyhoz. Csak bevitte tálcán a kaját a fiának, meg a férjének (aki tényleg az, Fazekas István), aztán visszahúzódott a helyére a konyhába, oda volt beszorítva az ágya is. Mígnem egyszer egy jótét fodrásznő (Takács Nóradia) lilára színezte a haját. Szép és szomorú film, avval az örömmel, hogy fiatal filmesek ismerik tehát Antal Olgát, és egy időre visszahozták nekem. Darvasi László regénye, a Neandervölgyiek annyira hosszú, hogy nem bírom egyvégtében végigolvasni, az már világos. Úgyhogy közbe kell iktatni másokat. Kicsit sem nehéz aztán visszatérni a Darvasi-regényhez, mert lényegében a mondatait élvezem, azokban gyönyörködöm. Most a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című, Vajda Katalin írta kötetet olvasom. És bár erről a könyvről és a főhőséről is szépeket és szomorúakat lehet gondolni, mindenekelőtt azt írom ide, ami a legjobban meglepett. Hogy ugyanis mennyire nem értek egyet semmivel abból, amit Benedek Miklós „kritika” és „kritikusok” címszó alatt mond. És még csak nem is feltétlenül arra a közkeletű elképzelésre gondolok, hogy a kritikusok összebeszélnek és elhatározzák, hogy egységesen fognak „nem szeretni”, a. m. gyalázni valakit. (Benedek Miklós egyik sérelme kapcsán pedig eszembe jutott, hogy én rögtön a pályám legelején megfizettem a tanulópénzt azért a tudásért, hogy kritikus lehetőleg ne barátozzon színházi alkotókkal, pláne ne realizáljon/konkretizáljon egyéb, feltámadt érzelmeket, mert ez esetleg nehézséget fog okozni a munkájában, és a vége mindenképpen kudarc és csalódás lesz.) Ha végigolvastam a könyvet, vagy lesz még hozzáfűznivalóm, vagy nem. Késő esténként egy ügyvédes sorozatot nézek a Netflixen, valami jellegzetesen bombasztikusan semmilyen magyar címe van. (Eredetileg: The Lincoln Lawyer.) Szeretem a tárgyalótermi filmeket egyébként. De a filmek ma már olyan hosszúak, 2-2,5 félórások, hogy egyikbe sem kezdek bele 10-kor, 11-kor, viszont egy 45-55 perces rész még belefér olvasás előtt, után, közben (vagy helyett). Ebben, amit nézek most, az az érdekes, hogy szokatlan részletességgel mutatja meg a védőügyvéd munkáját, a stratégiáját, a taktikáját, a trükkjeit, a fogásait. Majdnem egy teljes részt elvitt az esküdtek kiválasztása, és ennek kapcsán eszembe jutott, ami eddig még nem: Annamarinkat (aki már úgy öt éve amerikai állampolgár), bármikor besorsolhatják és behívhatják esküdtnek bármilyen perbe! Okosan és körültekintően dolgozna ott is, tudom. Egyébként Máténk is módfelett alkalmas lenne a feladatra; megfontolt, tudatos – nem egy szeleverdi fiú. De ő magyar állampolgár, úgyhogy sosem fog dönteni senki bűnösségéről. Megjegyzem, egyszer régen, még évtizedekkel ezelőtt jelentkeztem ülnöknek, valami kerületi felhívásra, de nem reflektáltak rám. Csak az állnokság maradt. Kicsit tartottam az Örkény Színház stúdióbemutatójától: 18 éven felülieknek ajánlott, meztelenséges, verbális és fizikai erőszakos Romantika. Biztosan nem a bennem élő prűd nőszemélyre bazíroznak – gondoltam. De lemondani nem bírtam az előadásról, mert a Bovarynéja óta rabja vagyok Kiss-Végh Emőke egyedi, piszkáns tehetségének. (Lehet, eddig nem volt ilyen szó, hogy piszkáns, de mostantól igen, a pikánshoz és a szekánthoz is van köze, az értelmezési mezeje pedig határos a tenyérbemászóéval.) És akkor még a színészeket nem is említettem mint vonzerőt: Nagy Zsolttól Zsigmond Emőkén át Patkós Mártonig és tovább. A legeslegeleje igazán különleges, a nézői antré. Nem részletezem, de érdemes korán odamenni az Örkény Stúdióba. Aztán jön Kiss-Végh Emőke pol-beates pasas külsővel, majd a hat színész, aki szerepe szerint valami különleges szórakozásra fizetett be. Nem egészen arra számítottak, ami itt előállt, és ami avval is fenyegetett, hogy mi magunk is részei vagyunk vagy leszünk, kivilágított nézők. Mondjuk a preparált fölit azonnal kiszúrtam. Mással nem is nagyon büszkélkedhetem. Kínosnak éreztem az estét, ahogy kell. Kritikát írni nem mernék róla, de ha mégis, alighanem szóvá tenném a monológok nagyravágyó ambícióit. Kerekes Éva szólóját megkapónak találtam. Az ő színészi vénája… nem is tudom… mindent képes behálózni, mint egy komplett érrendszer. Továbbá megvettem, emelt áron, Novkov Máté pompás standupját.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
