|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2024. október
Hopp, már meg is jelent ez az udvarhelyi fesztiválról, örültem. Amikor becsuktam a szeptemberi naplóm „kéziratát”, láttam, hogy volt egy jegyzetem még nyáron, egy bejegyzéstervem, amit elmulasztottam megfésülni és kitenni. Hogy ugyanis a Friss Hús 2024 szemléből nemcsak a Nyertes Zsuzsá-s kisfilmet láttam, hanem többet. Roszik Fruzsina Tavasz című munkája is erős hatást gyakorolt rám. Antal Olga a főszereplője, akit kábé veszprémi fiatal színésznő kora óta nem láttam (a Funtek–Hirtling–Mácsai–Kerekes Laci-féle Kerényi-osztályból). Rögtön megismertem, még alva, az első képben. Érdekes – gondoltam –, hogy profilból Tóth Ildikóra emlékeztet. Aztán felkelt az ágyából, bement a munkahelyére, egy bútoráruházba, és az első vevő, akit megszólított, épp Tóth Ildikó volt. Eljött ebbe a filmbe egy egymondatos szerepre. Nem beszélt különben senki az Antal Olga játszotta megfáradt, magányos, felső-középkorú (ez Majzik Edó kifejezése) asszonyhoz. Csak bevitte tálcán a kaját a fiának, meg a férjének (aki tényleg az, Fazekas István), aztán visszahúzódott a helyére a konyhába, oda volt beszorítva az ágya is. Mígnem egyszer egy jótét fodrásznő (Takács Nóradia) lilára színezte a haját. Szép és szomorú film, avval az örömmel, hogy fiatal filmesek ismerik tehát Antal Olgát, és egy időre visszahozták nekem. Darvasi László regénye, a Neandervölgyiek annyira hosszú, hogy nem bírom egyvégtében végigolvasni, az már világos. Úgyhogy közbe kell iktatni másokat. Kicsit sem nehéz aztán visszatérni a Darvasi-regényhez, mert lényegében a mondatait élvezem, azokban gyönyörködöm. Most a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című, Vajda Katalin írta kötetet olvasom. És bár erről a könyvről és a főhőséről is szépeket és szomorúakat lehet gondolni, mindenekelőtt azt írom ide, ami a legjobban meglepett. Hogy ugyanis mennyire nem értek egyet semmivel abból, amit Benedek Miklós „kritika” és „kritikusok” címszó alatt mond. És még csak nem is feltétlenül arra a közkeletű elképzelésre gondolok, hogy a kritikusok összebeszélnek és elhatározzák, hogy egységesen fognak „nem szeretni”, a. m. gyalázni valakit. (Benedek Miklós egyik sérelme kapcsán pedig eszembe jutott, hogy én rögtön a pályám legelején megfizettem a tanulópénzt azért a tudásért, hogy kritikus lehetőleg ne barátozzon színházi alkotókkal, pláne ne realizáljon/konkretizáljon egyéb, feltámadt érzelmeket, mert ez esetleg nehézséget fog okozni a munkájában, és a vége mindenképpen kudarc és csalódás lesz.) Ha végigolvastam a könyvet, vagy lesz még hozzáfűznivalóm, vagy nem. Késő esténként egy ügyvédes sorozatot nézek a Netflixen, valami jellegzetesen bombasztikusan semmilyen magyar címe van. (Eredetileg: The Lincoln Lawyer.) Szeretem a tárgyalótermi filmeket egyébként. De a filmek ma már olyan hosszúak, 2-2,5 félórások, hogy egyikbe sem kezdek bele 10-kor, 11-kor, viszont egy 45-55 perces rész még belefér olvasás előtt, után, közben (vagy helyett). Ebben, amit nézek most, az az érdekes, hogy szokatlan részletességgel mutatja meg a védőügyvéd munkáját, a stratégiáját, a taktikáját, a trükkjeit, a fogásait. Majdnem egy teljes részt elvitt az esküdtek kiválasztása, és ennek kapcsán eszembe jutott, ami eddig még nem: Annamarinkat (aki már úgy öt éve amerikai állampolgár), bármikor besorsolhatják és behívhatják esküdtnek bármilyen perbe! Okosan és körültekintően dolgozna ott is, tudom. Egyébként Máténk is módfelett alkalmas lenne a feladatra; megfontolt, tudatos – nem egy szeleverdi fiú. De ő magyar állampolgár, úgyhogy sosem fog dönteni senki bűnösségéről. Megjegyzem, egyszer régen, még évtizedekkel ezelőtt jelentkeztem ülnöknek, valami kerületi felhívásra, de nem reflektáltak rám. Csak az állnokság maradt. Kicsit tartottam az Örkény Színház stúdióbemutatójától: 18 éven felülieknek ajánlott, meztelenséges, verbális és fizikai erőszakos Romantika. Biztosan nem a bennem élő prűd nőszemélyre bazíroznak – gondoltam. De lemondani nem bírtam az előadásról, mert a Bovarynéja óta rabja vagyok Kiss-Végh Emőke egyedi, piszkáns tehetségének. (Lehet, eddig nem volt ilyen szó, hogy piszkáns, de mostantól igen, a pikánshoz és a szekánthoz is van köze, az értelmezési mezeje pedig határos a tenyérbemászóéval.) És akkor még a színészeket nem is említettem mint vonzerőt: Nagy Zsolttól Zsigmond Emőkén át Patkós Mártonig és tovább. A legeslegeleje igazán különleges, a nézői antré. Nem részletezem, de érdemes korán odamenni az Örkény Stúdióba. Aztán jön Kiss-Végh Emőke pol-beates pasas külsővel, majd a hat színész, aki szerepe szerint valami különleges szórakozásra fizetett be. Nem egészen arra számítottak, ami itt előállt, és ami avval is fenyegetett, hogy mi magunk is részei vagyunk vagy leszünk, kivilágított nézők. Mondjuk a preparált fölit azonnal kiszúrtam. Mással nem is nagyon büszkélkedhetem. Kínosnak éreztem az estét, ahogy kell. Kritikát írni nem mernék róla, de ha mégis, alighanem szóvá tenném a monológok nagyravágyó ambícióit. Kerekes Éva szólóját megkapónak találtam. Az ő színészi vénája… nem is tudom… mindent képes behálózni, mint egy komplett érrendszer. Továbbá megvettem, emelt áron, Novkov Máté pompás standupját. Azért is szeretek a Budapest Bábszínházba menni, mert mindig kedvesen fogadnak. És az mindennek a pozitív teteje, hogy olyan szakember felügyeli ott a nézőteret Szűcs Judit személyében, aki két perc alatt szerez nekem egy távolos szemüveget, amikor felé sikoltom, hogy otthon felejtettem az enyémet! A Hamupipőke kezdése előtt a közönség végezte a maga magas zajszintű csivitelését – másodikosok ültek körülöttem, és szünetben szívesen készítettem volna felmérést, hogy vajon hánynak van közülük gonosz mostohája* –, és mögöttem egy kislány azt mondta a szomszédjának: Utálom a bábszínházat! A színházat szeretem, abban legalább élő emberek vannak. Erre persze rögtön hátra fordultam, és rövid kiselőadást tartottam neki az újabb kori bábszínházról. Mondtam, úgy sejtem, hogy ezt az előadást is látható élő emberek fogják játszani. Na, úgy is lett. Énszerintem ez a produkció minden elemében remek: a mesefeldolgozás Gimesi Dórától, a szereplők és a helyzetek érvényes megközelítése, a szöveg, a látványos képi világ, a rendezés, a színészek. Tudom, hogy Kuthy Ágnes rendező szereti az árnyjátékot, és most aztán meg is mutatta, hogy az árnyszínház milyen gazdag lehetőség, mennyi nem várt ötlettel képesek „kiszínezni” a fekete-fehéret. Meghatónak találtam, hogy a Bábszínház társulatának korosabb színészei a főszereplőknek odaadóan aládolgoznak, legyen bár a feladatuk buxustologatás vagy árnyjáték. Különösen jól sikerült megoldás például az, hogy egyáltalán nem tudtuk meg, honnan lett Hamupipőkének báli ruhája. Egyszer csak megjelent Csarkó Bettina fehér tüllben, gyönyörűen, mint egy szőke hattyú. Vagy az, hogy L. Nagy Attila inkognitós Hercegével voltaképp képzeletben táncoltak a bálon, lehunyt szemmel, zenére. Vagy hogy az események egy pontján meg is mutatták a közönségnek az árnyjátékot mint technikát, a szükséges eszközökkel együtt. Megelégedésemre szolgál a Budapest Bábszínház művészi színvonala, amelyet ez a klasszikusmese-előadás is fémjelez. Lehet, szerzek gyereket, hogy még egyszer megnézhessem. * Érzékeny vagyok, ugye, a gonosz mostoha mesei elemre. Azon tűnődtem tegnap délután a Vígszínházban a Liliomfi előadásán, hogy ifj. Vidnyánszky Attila 2015-ben, 22 évesen rendezte meg ezt a darabot Budaörsön, valósággal berobbanva a színházi életbe. Alkotott az egyívású kollégáival egy vitális előadást, amely arról szólt, hogy színházat akarnak csinálni. Most ismét Szigligeti komédiáját vitte színre, a Vígszínházban, felnagyítva, hatalmas, színpadzsúfoló díszlettel – amelynek elenyésző részét használják –, változatos korú, erős színészgárdával, és körülbelül ugyanavval a közlendővel: a színházcsinálás akaratával és szükségességével. Az eltelt majd’ egy évtized alatt ez a fényes tehetségű fiatalember, ifj. Vidnyánszky Attila számos szerepet eljátszott, számos előadást rendezett. Megismertem azt az akciódús, energikus, poéngazdag színházat, amit favorizál, és közben a munkái semmit nem árultak el arról, hogy mit gondol a világról. Nem megyek most bele ebbe a Liliomfiba, mert alighanem ezt küldöm majd a Mozgónak ebben a hónapban. Siker volt tegnap, bár meg kell mondanom, hogy a zene és a határozott tapsrendvezénylés nem is adott sanszot arra, hogy ne addig tapsoljunk, ameddig akarják. A legjobban talán Rudolf Pétert értékeltem a fád, már-már drámaian sötétnek ható humorával Szilvai professzorként. Valamint Ötvös Andrást, aki Szellemfi szerepében megkapott és ki is használt minden lehetőséget arra, hogy a humorát, a kedélyét, a lendületét, az energiáit kitegye a nagyszínpadra. Keresztes Tamás mellett elment Petőfi szerepe, elment Liliomfi szerepe, de az utóbbi most visszafordult érte valahogy, félig-meddig okadatoltan. Este a Belvárosi Színházban A legenda háza című előadás. Kedvetlenül prolongálom holnapig. Tehát A legenda háza a Belvárosi Színházban, Orlainál. Friss darab, sikeres brit írónő műve, sikeres londoni bemutató Kristin Scott Thomas főszereplésével, nálunk Hernádi Judit játssza, Szabó Máté a rendező. Sűrűn néztem fel sóhajtva a plafonra (szeretem a Belvárosi Színház plafonját az Orion űrhajójával). Legszívesebben kiáltványt intéznék a kortárs angolszász drámaírókhoz: Ne! Ne így! Azért írjanak színdarabot, mert ötletük, gondolatuk, mondanivalójuk van! Ne azért, hogy idősebb színésznőnek főszerepet, hosszan színpadon tölthető időt biztosítsanak! Úgy értem, tényleg ötletük, gondolatuk, mondanivalójuk legyen, ne csak divatos témák – mint például: metoo, vagy öntudatra ébredő feleség lázadása – felületes felvetésével foglalkozzanak. Énszerintem ez meglehetősen harmatos anyag. A színrevivők érdeméül azt tudom be, hogy – a hírek szerint – jelentősen meghúzták a darabot. Talán még így sem eléggé. A „legenda”, a koros színésznő életkonfliktusa erőltetett, a házának semmi atmoszférája, a helyzetek sablonosak, a figurák üresnek hatnak, nincs mélységük, dimenziójuk. László Lili kedvesen, korrekten előadja az egyszerű asszonykát, akinek nem túl meggyőző filmszakmai ambíciói vannak. Schruff Milánt én még mindig fel nem nőtt fiúk szerepében hiszem el inkább, mintsem komoly filmrendező férjnek. Hernádi Judit a rég visszavonult, eltűnt színésznő első, ismerkedő jelenetében igen figyelemreméltó. Begubózott, gyanakvó, várakozó, szkeptikus, udvarias, kíméletlen, a saját kíváncsiságával birkózó. Szóval komplikált, mint egy személyiség. Aztán később ezek a lehetőségek mintha kifutnának alóla, és maradnak önmagukban a színésznő ironikus/önironikus, hernádis eszközei. Úgyhogy végül is messze a legmegíratlanabb szerepet játszó Járó Zsuzsa a leginkább izgalmas figura. Neki van valami titka, az a vastagon körbe sminkelt szeméből is látszik, ég, fáj, süt belőle. Tegnap a Galilei élete az Örkényben, áttolva holnapra. Talán írtam már, ahogy megy az idő, ahogy öregszem, ahogy egyre milyenebb a világ, elkezdtem megkedvelni Bertolt Brechtet. És épp a Galilei élete az, amelynek elgondolása, szerkezete, megformáltsága, okos mondatai a legtöbb gyönyörűséget szerzik számomra. Polgár Csaba rendezte meg ezt a darabot most az Örkény nagyszínpadán. Nem mintha ez lenne az első munkája ott, mégis halványan érződik, hogy talán egyfajta székfoglaló, vagy irányadó, vagy útjelző előadás ez. Egyébként úgy fest, mintha egy adriai beach-re vinne ez az út: homok, sziklák, strandruhák. Izsák Lili tervező, lefogadom, nagy örömmel tobzódott a jelmezek nyári színeiben és szemeket összeugrasztó mintáiban. Galileit elsőre Borsi-Balogh Máté játssza sárga napszemüvegben, napocskás játszóruhában, vagyis sortnadrágban (biztos nem így hívják ma, bermudának talán?), kigombolt ingben, amely ellibeg kétoldalra a hasa mellett. Igazi hedonista asztronómus. Aztán egy ponton találkozik az idősebb, tapasztaltabb Galileivel, Csuja Imrével*. Mint afféle tükörképpel. Átengedi neki a terepet, levonul, váltanak. Az biztos, hogy Csuja Imre hasa autentikusabb: simán elmenne földgömbnek. (Esetleg strandlabdának.) Mindkét színész jólesően jól beszél: tisztán, pontosan és érzékletesen. És Takács Nóra Dia még az, aki egyszerűen csodálatosan mond el bizonyos mondatokat. Vannak rokonszenves színinövendékek, szervesen bevont műszak, van zene is, tombolás is, ötletek, villanások, viharzások. De a lényege az egésznek mégis az ész, a gondolkodás fényűzése és ereje. Mondja Galilei a darabban, hogy hisz az értelemben. Ez az előadás is ilyen, hisz az értelemben. *Vajon lenne-e itt Galilei Bajomi Nagy György is, ha lenne még, és az lenne, aki volt? Ma elutazom, miniévados turnéra Erdélybe. Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön fogok előadásokat nézni. Épp említette egy kolléga, hogy milyen sűrűn járok Erdélybe. Igen, tényleg, az utóbbi években, talán a 2015-ös kisvárdai fesztiválogatásom óta, a színházak megtisztelő meghívásainak köszönhetően része lett az életemnek Erdély, az erdélyi színházak, az erdélyi színházcsinálók (a magam tartózkodó módján persze), és örülök ennek. A betörő uraknak üzenem, hogy a lakás nem üres, a fiúk nem a bányában dolgoznak, hanem itthon vannak, vigyáznak a házra és egymásra. Hírrel leszek, lájtos módon, cikkírásokra is tekintettel léve. Meghalt szeptember végén egy vajdasági színésznő, Pesitz Mónika. Feltehetőleg nem ismerik a kedves olvasók, és a kedves nézők közül sem sokan. Ez külön fájdalom. Úgy húsz éve tanultam meg a nevét, amikor a Hernyák György rendezte szabadkai Murlin Murlo-előadásban Olgát játszotta, oldalán a testvérét, Irinát megformáló Vicei Natáliával. Két nővér, mindörökre. Pesitz Mónika barna hajú, barna szemű színésznő volt – a barna szemben eleve ott rejtőzik valami szomorúság. Emlékszem, hogy Tasnádi István A tapasztalt asszony című darabjában a sok fergeteges jelenet között milyen érzékenységgel, hogyan mondott el egy valós, keserves asszonyi monológot. Láttam Pesitz Mónikát nyugtalanítóan boldogtalan Sarlotta Ivanovnának a Cseresznyéskertben, és forradalmárnak a Bolondok tánca-előadás cserepesnövényhegyei közt. Fellépett pesti vendégjátékon a szabadkai Mi történt Baby Jane-nel? főszereplőjeként, elvitte (elhozta) a vállán az előadást, egy alkoholista asszony drámáját. Pályája húsz-huszonöt éve alatt nem játszott el nagyon sok nagy szerepet. Alighanem kevesebb színészi feladatot kapott – különben jelmezeket is tervezett –, mint amennyit kellett volna és érdemes lett volna kapnia. Pedig munkakész volt mindig, az utóbbi, kemoterápiával töltött éveiben is dolgozott. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának viszontagságosnak mondható sorsa, az egymás után következő igazgatók változatos minősége nem feltétlenül kedvez annak, hogy a színészek fejlődjenek, vagy egyáltalán: végezhessék a dolgukat. Azért írom ezt most, hogy megörökítsem. Pesitz Mónika, élt 48 évet. Most már a palicsi temetőben nyugszik. Jó színésznő volt. Akik látták, ismerték, nem fogják elfelejteni. De tudjanak róla a többiek is! Kellemes idő volt tegnap Gyergyószentmiklóson, szép napos, sétálnivaló idő. Az ember megáll a főtéren – ott található a szálloda, neves helybéli ház volt valaha –, körülnéz, és eszébe jut, merre van az élelmiszerbolt, merre az evőhely. Hárman jöttünk együtt kollégák a Figurafesztre, múzeumba meg kirándulni is készül(t)ünk itt, túl a színházi estéinken. Levest ettünk ebédre egy étteremben, hárman háromfélét (én pacallevest természetesen), 20 mukiba került mindegyik. Este aztán a Figura Stúdióban – amely még mindig kint működik az öntödében, megszerették a színháziak azt a helyet, a belsejét, azt sem bánják, hogy dolgozik mellettük az öntöde, ha néha kicsit zajos is – ránéztünk a jegypénztárban az árakra, és láttuk, hogy a teljes árú jegy 1 leves. (20 lei kábé 1600 forint). Rögtön nekiálltunk megvizsgálni, hogy a magyarországi színházak előadásai vajon hány levesesek, eleve 2000-2500 forintos magyarországi levesárral számolva. Többlevesesek. Az eltört korsót láttuk Botos Bálint rendezésében, Moşu Norbert László főszereplésével, stúdió méretben, egy pozdorjaborítású dobozt körbe ülve, lenézve bele. Kaptunk nyár elején felvételt, kritikusok, erről a gyergyói Kleistről, és a felvételből világosan kiderült, hogy ez igen erős előadás. Már csak azért is szerettem volna élőben látni. Nem ért csalódás. Sőt. Azt az ember az ágyán fekve, laptoppal a hasán nem sejtheti, hogy amikor élőben lesz nézője az előadásnak, akkor a végén, amikor megvilágítják, a színészek pedig kinéznek rá, hirtelen felelősséget és szégyent fog érezni, hogy némán tűri, ami folyik körülötte az életben, és a színpadon művészileg leképezve; amit a kisebb és nagyobb hatalommal rendelkezők művelnek a kiszolgáltatott emberekkel. Utána beszélgetős közönségtalálkozó, majd gulyásleves-vacsora. Hallom a kollégáktól, hogy medveriasztás volt az éjjel. Kaptak a hatóságoktól telefonüzenetet, hogy a Tűzoltó utcában medve kószál, ne tessék szelfizni akarni vele. Az én mobilomra nem jött semmi. Lehet, bizonyos életkor fölött már nem küldenek. „Hadd vigye!” – ahogy az egykori Eperjes Károly mondta halhatatlanul A hetvenkedő katonában úgy negyven évvel ezelőtt. Tegnap A mizantrópot láttuk, pontosabban annak modern brit átiratát, amelyben Célimčne-t Jennifernek hívják és filmsztár, Alceste drámaíró, Oronte pedig kritikus, aki a drámaírással és Jenniferrel és Alceste-tel kacérkodik. Visky Andrej rendezte – és írta át a testvérével együtt –, Faragó Zénó játssza a címszerepet, Szilágyi Míra a barátnőt. Volt a szerény küllemű, minimál sztárlakásban egy gömbakvárium, benne egy aranyhal. Utóbb megtudhattuk, hogy Lajos az aranyhal neve, és ez már nem az első színpadi szerepe. Tekintettel a tekintendőkre, röviden összegzem: nem igazán győzött meg engem sem az anyag, sem az előadás. De Faragó Zénóról mindig megállapítom magamban, hogy érdekes férfiszínész, jól aláhúzható bármilyen szerepben, és mindig sajnálom kicsit, hogy nem fordít elég figyelmet a tisztább, jobban artikulált színpadi beszédre. Ez volt egy Hófehérke. A Figura jelenlegi játszóhelye az Öntödében a néhányadik emeleten található. (Még úgy három év, míg visszaköltözhetnek a felújított épületükbe.) Miközben mászik fel oda az ember, nézegethet előadásplakátokat. Negyven év bemutatóit őrzik a falakon. Végigmustrálván szerény elégedettség fogott el, hogy milyen viszonylag sokat láttam közülük. (Mivel kérdeztek is az emlékeimről, utóbb utánanéztem, és kiderült, hogy nekem az Egy hónap falun volt az első, Bocsárdi László rendezte Figura-produkció, 1992-ből, de én annál később találkoztam vele. Kapásból a Három nővért emlegettem, ám akadt még számos előadásuk, amit jó emlékezetemben őrzök, Murlin Murlótól Füstön át Az arab éjszakáig és tovább.) Tegnap Mrożek Ház a határonja szerepelt műsoron Keresztes Attila rendezésében. Egészen biztos vagyok abban, hogy én valaha valahol már láttam ezt színpadon, de nem találom semmi nyomát. (A Figura bemutatta harmincvalahány éve, de nem, azt nem láttam.) Hatvanas évekbeli abszurd, azóta elvesztette az abszurditását. Ehhez a Mrożekhez az após szerepére meghívták kedves vendégnek Vásárhelyről Bartha László Zsoltot. (Akit mindig örömmel látok.) Mintha az Emma életének értelme című Radu Afrim-előadásból kasztingolták volna. Nem tudom, mondtam-e már, hogy azért ejtek kevés szót most itt az előadásokról, mert a Revizornak vállaltam cikkírást az egész miniévadról. Az előadás utáni közönségtalálkozó után nem vártuk meg a hazafuvart Papp Timivel, hanem lesétáltuk a szállodáig azt a húsz percet vagy mennyit. Útközben elmentünk egy tejautomata mellett. Ott áll a járdán egy fémborítású szerkezet, beteheted az üvegedet, és 5 mukiért bármikor ad neked 1 liter tejet. Úgy képzelem, hogy két, apró termetű tehén lehet odabent, az egyik feji a másikat, és amikor elfáradt, cserélnek. Sikerült hétvégén családi szkájptalálkozót összehoznunk Budapest-Gyergyószentmiklós-Portland háromszögben. Tegnapról két információt kaptam két kedves olvasótól. Az egyik, hogy Taub János rendezett Ház a határont az akkoriban Művész nevű Thália Színházban. (Igen, pont a Thália régi stúdióját tippeltem az előadás helyszínének.) A másik, hogy a tejautomatát a gyergyóiak vastehénnek nevezik, találóan. Felkerestük a Tarisznyás Márton Múzeumot, ahol fölöttébb élvezetes tárlatvezetésben volt részünk. Ez a második legkisebb múzeum a vidéken, de igen sikeresnek mondható. A Magyar Géniusz program keretében, annak anyagi jóvoltából létrehozták tavaly a Fölemelt fővel – Trianoni férfiak Gyergyóból című kiállítást, amely jelöltje lett Az év kiállítása díjnak. (És evvel bemutattak Csíkszeredának, mert előszeretettel froclizzák egymást, bár lehet, hogy nem ez a pontos kifejezés – a bemutat meg a frocliz – a két város viszonylatában.) Az örmény betelepedést választották alaptémául, és az örmény eredetű, helyi Vákár család életét, munkásságát dolgozták fel szak- és élményszerűen. Vendégeskedik itt jelenleg egy Benczúr Gyula-kiállítás is, amíg a tulajdonos nyíregyházi múzeum zárva tart. Nem a legnagyobb, legjelentősebb műveit mutatják be a Munkácsyval egy évben született, életében is respektált festőnagyságnak, de ismertetik a fejlődését, a pályaívét. Nézegettem a rajzát egy vadászatról, amit nyolcévesen készített. Bár azt nem tudtam eldönteni, hogy nyulat vagy őzet készül elejteni a vadász (nagy volt a füle, mármint az állatnak), de a rajztehetség nyilvánvalónak tűnt. Van aztán még egy ásványkiállítás is, amit én kihagytam. A vendégkönyvet nézegettem helyette. Bejegyezte valaki, hogy „Tetszett, csak a kőzetkiállítást fel kellene dobni valamivel.” Este az Albu István rendezte nem akármilyen Liliommal zárult a miniévad, és minden okom megvan arra, hogy azt holnapra hagyjam. A gyergyói Liliom díszlete maga a körhinta-szerkezet; a forgószínpad külső sávjában külön fut körbe a vonatsín, a belső forgót pedig harmadolták három különböző helyszín érdekében. Az egyik a halál utáni másik rendőri kerület, és ott egy négytagú rockbanda helyezkedik el a színen. Albu István rendező ugyanis Tankcsapda-számokat tett az egyébként teljesen rendesen eljátszott Liliom jelenetei közé, a címszereplő Faragó Zénó énekel. Na most ez olyasmi, amitől én mint Molnár-fan, simán kiakadhatnék, de csak néztem, néztem, és nem indult be a kiakadóm. Egyszerűen elfogadtatta magát az előadás. Most ebbe itt nem fogok jobban belemenni, mivel tegnap már meg is írtam ügyesen a cikket a miniévadról. (Ez persze nem jelenti azt, hogy rögtön le is adom, mert mindig kell aludni rá párat, és újra meg újra elolvasni. Meg azt sem jelenti, hogy ha leadom, hamar megjelenik.) Egy dolog még sosem jutott eszembe a darabról, csak most. Hogy hol van a Liliom eltemetve? Hol a sírja? Ha Julika azt mondta a kislányának, hogy az apukája Amerikába ment, ott halt meg kórházban, akkor érthető, hogy temetői látogatás nem jön szóba. De mégiscsak kell lennie valahol egy fakeresztnek Závoczki Endre névvel akkor is, ha Lujza nem tud róla, és ha az özvegy nem írattatta rá, hogy te csak most aludjál, Liliom. Most elhagyom Gyergyószentmiklóst, a magas lépcsőfokok városát. Csíkszeredában Papp Timivel az első utunk a Csíki Székely Múzeumba vezetett. (Ahol tavaly augusztusban a Nagy István-kiállítást láttam.) Gondoltuk, biztosan találunk olyan kiállítást, amelyet szívesen megnézünk. Gazdag múzeum, több mint százezer tárggyal rendelkezik, és rögtön tudtam, hogy engem a Csíkszereda város története állandó kiállítás érdekel. Pöpec módon összerakott anyag, teljes képet ad a városról a kezdeteitől, korszakokon át, a Ceauşescu-érával bezárólag. Jólesően emberközpontú. Épp elég szöveg és sok tárgy, ami hangulatosan visszaadja az életet, és sok személyes tapasztalat, leírás, visszaemlékezés, amit fejhallgatón lehet meghallgatni. Két előadást volt módunk megnézni a Csíki Játékszínben. Mindkettő lehangolt és megviselt némiképp, ám ennek egyáltalán nem a szakmai minőség az oka, mert arra tulajdonképpen nincs panaszom, ezek a produkciók rendesen meg vannak csinálva. Történetesen mindkettőt Alejandro Durán rendezte, aki kolumbiai fiatalember, a rendező alapszakot otthon végezte, majd Bukarestben szerzett mesterdiplomát. Ezután kezdett romániai román színházakban és a csíki magyarban dolgozni. A Szar ügy című George F. Walker-darab 18-19 éves fiatalokról szól, három szereplő, egy lány és egy fiú, akik együtt járnak (a lány épp terhes lett), valamint a lány legjobb barátnője. Konfliktusos, nyers tónusú, drámai alaphelyzetű anyag. Voltaképp azt mutatja meg a középiskolás közönségnek, hogy nem tudsz kilépni a családi mintából. Amibe menekülnél előle, az is ugyanolyan lesz. Alkoholista apák, lelépett apák, egyedül maradt, frusztrált, lestrapált anyák – ilyen közegből jönnek épp csak felnőtt hőseink. A nézőközönség zöme kamaszfiúkból állt. Az előadást követő, rokonszenves pszichológussal zajló feldolgozó beszélgetésen csak lányok maradtak ott, és egyetlen fiú. Tóth Jess, Borsos Tamás és Tatár Zsuzsa játszottak, majd beszélgettek ügyesen. Este egy kortárs mexikói darab szerepelt műsoron, az Ami megmaradt belőlünk. Alejandro Ricańo és Sara Pinet írták. Egy árván maradt nagyobb lánygyermek és a kutyája története. Olykor veszélyesen közel jár a melodrámához meg a nyálassághoz, de az utolsó pillanatban mindig sikerül elkerülnie. Végül jó kézzel megírt, gömbölyű kis darabnak bizonyult, amely hat a közönségre. Rám különösen erősen, személyes okból, Frédi kutyailag érintve. Kányádi Anna és Kozma Attila adják elő, több szerepet megformálva. A csíki társulat legjobb erői. Kozma Attila a kutyaalakításhoz mindössze egy lehajtott fülű usánkát használt fel. Végtelenül pontosan, derűs, várakozó, bizalommal teli kutya-arckifejezéssel (vagy kutyaarc-kifejezéssel) játszotta Totót. Lámpaoltásra értünk Sepsiszentgyörgyre, ahol a tavalyi kedves szobám várt a panzióban. A tegnapi bejegyzésnél hoogy megeredt a nyelvem. A gyergyói miniévadot követő nézésekből csak egy előadás-kritika-megbízatásom van, tehát írhatok ide, amit akarok, csak úgy. (Csak úgy, mert bár a naplómat sokan egyfajta szakmai, kritikai orgánumnak tekintik, evvel én kis mértékben értek egyet.) Nem említettem tegnap, de a Csíki Játékszín nagyon gazdag programmal és jelentős közönséggel rendelkező színház. Csak gyerek/diákbérletből 14 fut, több mint négyezer fiatalkorú bérletes néző jár hozzájuk nemcsak a városból, hanem a szűkebb-tágabb környékről. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház miniévada a Kurázsi és gyerekeivel kezdődött, Hegymegi Máté rendezésében a stúdióban. Feketeség, füst, egy sárga 1310-es Dacia mint Kurázsi kocsija, balról Veress Albert dobol és narrál, jobbról Szűcs Botond billentyűzik. Pál Ferenczi Gyöngyi játssza Kurázsit – amióta ő vezeti a színházat, úgy tűnik, több főszerepet játszik, mint korábban – pasztellarany színű zakóban, fekete nadrágban, zsebre dugott kézzel. Van egy szó szerint megvesztegető nevetése a figurához, ez az alakítás lényeges, többrétegű alapeleme. Elég sokáig teljesen hidegen hagyott engem az előadás – meglehet persze, hogy pont ez a dolga. Jött egy jelenet Lengyelországban, amikor Kurázsi, a Szakács és a Pap pálinkáztak, hát az hirtelen úgy hatott, mintha most írták volna bele a darabba (pedig nem), tekintettel az oroszok okkupációjára Ukrajnában. A fülem erős támasztéka a Szakácsot játszó Kolcsár József orgánuma, hangja, kristálytiszta beszéde volt. A második rész már inkább vitt magával, megemelkedett, ezt elsősorban Korodi Jankának tudom be, az ő néma Kattrinja gyermeki mosolyának, védtelenségének, érzelmi szélsőségeinek. Hát igen, én egy szikár, brechtiánus előadásban is azt szeretem, ha látom a színészen, hogy a figurája mit gondol, mit érez. Például Kónya-Ütő Bence Eilifje az előadás elején. Megállítja két katona az autójukat. Ő kidugja a fejét az ablakon, mert egy pillanatot sem akar elmulasztani abból, hogy szemügyre veheti Varsányi Szabolcs Őrmesterét. Kifigyeli, milyen egy katona, hogyan csinálja a katonázást. Le nem veszi a szemét róla, míg köröznek körülöttük. A második körre már alaposan kinézte magának, ekkor azt látom a tekintetében, hogy saját magát látja most, amint épp legyőzi ezt a katonát. Lehet, hogy a háború egy fertőző férfibetegség. Felkerestük Papp Timivel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. Nagy múltú intézmény, 1875-ben özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emília alapította. Az 1900-as párizsi világkiállításon már számos tárggyal voltak jelen. Szép épületcsoportjuk az 1910-es évekre épült fel, Kós Károly tervezésében. Nemrég renoválták, és azóta még csak az anyaguk töredéke költözött vissza a házba, így legalább nem kellett a bőség zavarával küzdenünk. Mondjuk a modernizálás olyan fokán állnak, amit én már nem is értek: a múzeum történetének bemutatásánál nincsenek a tárgyak mellett a szokásos többnyelvű cédulák, hanem csak digitális kód, amit le kell(ene) olvasni a tájékozódáshoz. Viszont az itteni géniuszos kiállításra, ahol a város szülöttéről, Gábor Áronról és más 1848-as hősökről van szó, csuda dolgokat találtak ki. Ütközetet nézhettünk megfilmesített ólomkatonákkal, fúrhatunk ágyúcsövet, nyomtathatunk, játszhatunk tetűfuttatót a katonákkal. (Kártyázniuk tilos volt, ezért avval ütötték el az időt, hogy rajzoltak egy kört, a körcikkeket leosztották egymás közt, fogadtak, pénzt tettek föl, majd egy tetűt raktak a kör közepére, és akinek a területére elsőnek bemászkált a tetű, az nyert. Na, ebbe lehetett elektronikusan beszállni.) Fotót is készítenek a látogatóról, aztán a fejét felhasználva átigazítják a vendéget lovas huszárnak. Most nem azért, de a Timi képe igen jó sikerült. Különböző visszaemlékezéseket is hallgathatunk, és kifüleltük rögtön, hogy ezeknek a Tamási Áron Színház színészei adtak hangot. Este A vihar Bodó Viktor rendezésében, a nagyszínpadon ülve. (Erről fogok kritikát írni.) Pazar viharral indul a játék, és míg körülöttem sokan végig nagyokat kacagtak a tipikusan Bodó-féle poéngazdag színpadi kavalkádon, én legfeljebb el-elmosolyodtam ugyan, de arra gondoltam, hogy évi 200-250 előadást látok. Sok köztük a téttelen, érdektelen, felejthető. Hát hogyne szeretném Bodó Viktor színházát, ami soha nem unalmas, és mindig akadnak olyan színészek, akik látható élvezettel vetik bele magukat az ilyenbe. Prosperót eredetileg Mátray Lászlóval hirdették, ismeretlen okból Pálffy Tiborrá változott. Az az érzésem, hogy mindenekelőtt Korodi Janka Arieléről szól az előadás, és ez a legkevésbé sincs ellenemre. A napokban megint kimaradtam egy medveriasztásból. Ami nem is csoda, mármint a medveriasztás, mert úgy 7-8 ezer medve él errefelé a hegyes vidéken, és ez kábé kétszer annyi, mint amennyi a terület méretéhez passzolna. (Sok medve kukázik az utak mentén, a városokba is betérve. Az itteni medveanyák ma már nem is annyira vadászni tanítják a bocsokat, mint szemétben kutakodni.) Ahogy az a szentgyörgyi miniévadon lenni szokott, most is szenteltünk egy estét a M Studio táncszínház szereplésének. Az eredeti programban még mintha más előadást írtak volna, de a Pappa mia című produkciót láttuk, Fehér Ferenc rendezését. Három férfi és egy lány, sportos, fiatalos öltözékben. (Most olvasom a színlapon: „Dj Megusta, Puppuccino, Amucino és Pepe, a hírhedt négyes, már iskolás koruk óta együtt vannak, együtt játszanak, együtt bandáznak és elválaszthatatlanok.” Ez csupa olyan információ, a neveket is beleértve, ami nem derült ki számomra az előadásból, mivel nem beszéltek a szereplők: Balázs Judith, Deák Zoltán, Szekrényes László és Veres Nagy Attila.) Annyi biztos, hogy pompásan úsztak a földön, a medencének kijelölt hosszakon, háton és gyorson. („Aqua!”) És hogy a végén készültek kirúgni ránk egy focilabdát. Egyébként a Cimborák Bábszínház is csatlakozott a miniévadhoz, csak nem volt szerencsém, mert amit tegnap játszottak, az egybeesett a táncszínházzal. Most pedig elindulok haza. Lejelentkezem. Hazaértem. Nincs mondandóm-írandóm mára. Nem jutottam el a naplómmal tegnap a Facebookig, igaz, hogy a naplómban sem jutottam semeddig. Ideje volt, hogy hazaérjek a munkáskezemmel, mert a Dunakanyarban – ahol szeptember óta már csak magunk dolgozunk – befejezte kedves férjem a villanyszerelést a konyhában. Tehát kész a konyha, mentem tisztogatni és visszaköltöztetni az eszcájgot a konyhaszekrénybe. Váratlan öröm ért, ugyanis a tetőtérbe vezető lépcsőház… inkább csak leendő lépcsőház, mert amin fel lehet menni, azt inkább tyúklétrának mondanám, mint lépcsőnek, viszont most kapott korlátot. És a három fala közül eddig még csak két és felet volt érkezésem lemeszelni. No de oda akarok kilyukadni, hogy ez a lépcsőházféleség a munkálatok során szert tett egy tetőablakra, és azon a nap egy szép, nagy, háromszög alakút sütött a meszelt falra tegnap. Az ily módon megvilágosodott folyosón ahányszor végigmentem, mindig azt hittem, hogy valahol valaki égve hagyta a villanyt! És nevetgéltem, hogy de nem ez a helyzet! Este a Radnóti Színház Bolondok tánca-bemutatóján nemigen tudtam eldönteni, hogy velem van baj vagy a produkcióval. Semmit nem érzékeltem abból a könnyed, szeles, felszabadult bolondosságból, ami ezt a darabot a szabadkaiak előadásában olyan szeretnivalóvá tette. (Azt is Sebestyén Aba rendezte, és hasonlóan ahhoz, ahogy most.) Nekem most szinte csak az akarás, az erősködés jött le a színpadról. Dacára annak, hogy sok jó színész vonul fel. Tóth Ildikó bájosan és fölényes színészi eleganciával adja a csalfa feleséget. Porogi Ádámnak jól áll a sunyi, pikírt, enyhén hisztérikus beütésű titkár. A szolgálólányt játszó Kozma Veronika e. h.-nak minden pillanata tökéletes. És László Zsolt sem rossz. A premierközönség élvezte és szerette a dolgot, úgy tűnt a tapsnál. Jó’van, nem kell törődni velem. Egyfelől ad hoc módon, majdnem véletlenül kerültem tegnap a Novák Ferenc Tatát búcsúztató délutánra-estre az Erkel Színházba. Másrészt viszont régi tervem volt, mert amikor szeptemberben beszéltem Novák Eszterrel, említette, hogy lesz ilyen, és mondta, hogy jöjjek el. Meg is ígértem, csak aztán elsodort az élet, és azt sem tudtam, hol lesz, mikor. Aztán mégis oda vitt az utam. Távoli tisztelője voltam Novák Tatának, talán ha egyszer találkoztam vele, legfeljebb. Másrészt viszont Eszter számomra meghatározóan beszélt és viselkedett Radnai Annamari temetésekor, ezért is rögtön azt gondoltam, hogy ha halál van, akkor nekem ott kell lennem Eszter mellett vagy közelében. Az Erkel színházi program biztosan jóval hosszabb lett, mint ahogy tervezték (ez mindig így van). És szerintem abszolút annak kellett volna a befejezésnek lennie, annak a performance művészetnek, amikor a hófehér hajú Goda Gábor szélhangot tekert ki egy hengeres mángorlóból, és ez a hanggal megidézett szél elfújt egy egész fányi falevelet, amely a fehér háttérvásznon libegett-zizegett. Volt aztán a végefelé olyan is, amikor a nézőtérről rengetegen felmentek a színpadra székit táncolni. Azt hittem egy pillanatra, hogy mindenki felmegy, aki akar. Én persze nem, és aztán utólag sajnálnám, hogy nem, mert a székit megtanultam én is a moszkvai magyar táncházban negyvenhány évvel ezelőtt. De aztán a legvége is tökéletesen sikerült. Pontosan érezte a közönség, mikor kell felállni, csendben lenni, nem tapsolni. Számosan mesélték el ezen az alkalmon az emlékeiket, egyenként, külön és együtt, számos fényképet és filmbejátszást láthattunk. A színpadra lépők megrajzolták egy nagy formátumú művészember portréját. Kifejező képet kaphattunk róla mindannyian, akár ismertük személyesen, akár nem. Mindösszesen az történt, amit a család már a halálhír kapcsán megfogalmazott, kért: Ünnepeljük életét! Ez a szép terv valósult meg tegnap 1800 ember részvételével. Kicsit meglepett a budaörsi Kasimir és Karoline eleje: bejött Takács Kati fehér nadrágkosztümben, a Malév címkéjét még őrző keskeny, gurulós kajakocsit tolva, és a továbbiakban egyrészt a büfés szerepét töltötte be (bankkártyás fizetésre berendezkedve), másrészt picit talán didaktikus módon, társadalmi-filozófiai keretbe ágyazta kommentárjaival a történetet. Tudtam, hogy ez a szerep nincs Ödön von Horváthnál, de nem vitatom el a jogot az alkotóktól – Hegymegi Máté rendezőtől és Zsigó Anna dramaturgtól –, hogy a darabot tőle nem idegen kontextusba helyezzék, és evvel egyidejűleg a címét is joggal Karoline és Kasimirra módosítsák. Van a színpadot és az egész estét betöltő, mászókának is első osztályú zeppelinváz. Zenekar, két könnyűvérű énekesnővel (Szőts Orsi és Koós Boglárka). Meg is képződött előttem a közönségszakadék: az előadás azokat a fiatal nézőket hívja és vonzza, akiknek a Listen to Your Heart című számról nem a Fidesz jut eszébe. Jönnek a színpadi fesztiválra csajozni akaró, színes öltönyös, kopaszodó-pocakosodó jómódú urak (Mertz Tibor Rauchja, Ilyés Róbert Speerje) és bóklászó fiatalok. Van kék meg zöld jégkrém és kerekesszék-cabrio. Egyre több elhajított szemét. Sas Zoltán remek, majomszerű Franza, Bohoczki Sára ugyan miben bízó Ernája. Hartai Petra édesen hányaveti Karolinéja és Fröhlich Kristóf befeszült Kasimirja. Boldogság, gyere haza! – éneklik a lányok, akárcsak a kecskeméti Három nővér hősei. (De be is köszönt Csehov, a Kosztya Trepljov kétszáz év múlva esedékes semmijével.) Túl nyomasztóan hatunk egymásra – mondja itt Karoline Kasimirnak. Meglehet, ugyanez a helyzet az előadás és a publikum viszonylatában is. De nem kifogásolom ezt. Semmi kivetnivalót nem találok ebben a kétségbeejtő helyzetet vádlón felmutató, hűvös, szikár produkcióban. Azt játsszák el Budaörsön, amiről a darab szól, amit Ödön von Horváth elénk tárt. Nincs remény. Csak egyre rosszabb lesz. A szereplők drámája az, hogy nem ismerik fel a teljes kilátástalanságot, ellentétben velünk, akik nézzük őket. Hiába tartózkodott a konyhafelszerelés kartondobozokban, azon belül a törékenyek papírba csomagolva, minden egyes darabot ellepett egy finom réteg bontási por. Úgyhogy tegnap egész nap mosogattam a Dunakanyarban, hogy visszapakolhassak a szekrényekbe. (Eredetileg új, plafonig beépített konyhaszekrényre gondoltunk, de ez az elképzelésünk azonnal semmivé lett, amikor tekintetünk az árakra tévedt az első konyhabútorboltban, amelybe betértünk. Nem baj, szeretem azt az egyszerű, öregecske konyhabútort, amit a szomszédunktól örököltünk, amikor újat vett. Kopott létére sem mutat rosszul az összelegózott színes csempefalam előtt.) Míg jöttünk a vonaton hazafelé, ki-ki a híreket nézegette a mobiltelefonján. – Mi az, hogy brüsszeli bábkormány? – Nem tudom, de hátha lehet róla írni a Spirituszra. Meglepetésbuliba csöppentünk tegnap este a MU Színházban, Szántusz Noémi A zsúr című, koncertszínházi társasjáték megnevezésű produkcióján. A nézőnek is meglepetésbuli, nemcsak az ünnepeltnek, pláne mindjárt fel is kell köszönteni a főhősnőt. A szereplők (Kemény Rozi és Mózes Zoltán) – akikről az előcsarnokbeli támadásukkor még nem tudom, hogy ők a születésnapos szülei – lelkesek, instruálnak, kezünkbe nyomják az átadandó papírtasakokat, tipikus semmitmondó, megúszós ajándékokkal. A lányuk, Cicuka (Szántusz Noémi) fáradt, kedvetlen, magába zárkózott, talán kiégett. Agyondolgozza magát a semmiért, ami ma akár életpályának is tekinthető független színházi alkotói vonalon. Viszonylag ügyesen átlendül a kínos ajándékátvételen, amit a nézők igazi, őszinte kedvességgel abszolválnak. A nézőtérre érve a Happy birthday papírsapkánk színe-mintája alapján sorolódtunk csoportokba. Három elsőéves SZFE-s drámainstruktor-hallgatóval és egy nyugdíjas angoltanárral kerültem egy csapatba. Szerencsémre velem volt Ági, a stuttgarti unokanővérem is, aki sokkal társaságibb lény nálam, ő még meg is vonatoztatta a nézőket az előadás mozgásos szakaszában, amikor én már önkritikusan feladtam, hogy úgy tegyek, mintha akár a kommunikációs helyzetet, akár a közös játékokat valóságosnak, érdeminek vagy érdekfeszítőnek találnám. Hanem az eleje. Ahogy Cicuka megjelent, elfújta a képviselőfánkon a 30-as gyertyát és aztán rágyújtott egy vallomásos nihilista dalra. Az megkapott. Abból szagot fogtam, tehetségszagot. Ráadásul – bár az előadás politikafüggetlen és nem penget ellenzéki húrokat – eszembe jutott sajnos, saját felelősségre az a gondolat, hogy aki ma 30 éves, az kiskorúsága óta a jelenlegi miniszterelnök fennhatósága alatt, az ő Magyarországán él, abban nőtt fel, nem is ismer itthon mást. Vagy amit ismer, az egy alternatív valóság. Akárhogy is, ez pusztán gondolatnak vagy érzésnek is elég rémes. Sajnálom most, hogy nem láttam A nagy kacsashow című előadást, a lagzit, amikor Szántusz Noémi feleségül ment a gyerekkori kacsás bilijéhez. Ahogy megláttam a Kamrában az Itt élet című előadás színpadképét, rögtön azt gondoltam, hogy ezt a díszletet mi simán kiállíthattuk volna az odakinti, raktár jellegű, félkész nappalinkban tárolt, ránk maradt bútorkészletből. (És vissza sem kértük volna.) Igen, ez nem olyan színház, mint a katonás fiatal rendezőké, Tarnóczi Jakabé vagy Székely Krisztáé. Ez olyan, amilyet Máté Gábor (vagy Ascher Tamás) tud csinálni. És a magamfajta nézőknek is jár olykor egy-egy ilyen, kvázi dedikált színházi este. Fogalmam sincs, hogy a fiatal nézők mit szólnak ehhez, a történethez, a hősökhöz, az előadáshoz, a játékstílushoz (amelyen különben tetten érhető a fiataloktól való tanulás is persze), a kollaborálásról, a nosztalgiáról (az elmúlt fiatalság iránt), az érzékletesen megmutatott korszak történeti-történelmi folyományairól. Engem szinte minden érintett itt, még az is, ami nem (mint például a főhős családi közege, a budai, nagypolgári, keresztény, kisgazdaszavazó, revizionista orvosfamília). Ráadásul én már önmagában azért is végtelen hálát éreztem volna, hogy a második részben egyszer csak bejött szerkesztőségi titkárnőként Pálmai Anna, az Elnöknők Grétéjének alakjában. Ezt a szerepet az ő édesanyja, Szirtes Ági játszotta évtizedekig, és az a nő már akkor is a nagynénémre hasonlított. És gyönyörködtem Elek Ferenc úrinő nagymamájának nemcsak a finom kézmozdulatában, amivel legyintett az olajban sütött rántotthúsra, hanem a lábszára és a bokája kecsességében is. Vagy ott van Rajkai Zoltán mint echte korabeli figura, másfelől Boldizsár Iván szerepében. Amikor felmerült az, hogy a Gloviczki Bernát játszotta ifjú hősünket édesanyja, a csupa elsimító mosoly Ónodi Eszter beszerzi dolgozni egy laphoz, ahol Boldizsár Iván a főnök, akkor azt hittem, a Színház újsághoz fog kerülni, de nem.) Sorolhatnám még tovább, ám mennem kell meszelni a Dunakanyarba. Ott őrizzük egyébként az ugyanolyan gombfocipályánkat, mint amilyen az előadásban szerepel. Igen, a gombfocival fogom folytatni holnap. Tulajdonképpen jobb’ szeretnék égimeszelő lenni, mint földi, de ez van. Ez a legkevesebb vagy legtöbb, amit mondhattam A kis hableányról. Attól tartok, elfelejtettem, mit akartam írni a gombfociról. Talán valamit a technikáról. Apukámnak még igazi gombokból egymásra ragasztott, oldalt lereszelt játékosai voltak. Aztán a bátyám már készen kapható, fröccsöntött műanyag csapatokkal játszott. A mi gombfocipályánk a ’90-es évek elejéről való, amikor Máté kisfiú volt, és a cserfes Annamari közvetítette (két „elgáncsolóverseny” között) a meccseket. Egyszer például azt harsogta, hogy a játékos kilőtte a mezőbe a labdát. (Mert igen kreatívan használt minden szót, amit hallott.) Úgy láttam az Itt élet előadásán, hogy Kocsis Gergő apuka olyanképpen kezelte a játékosait, „ahogy kell”: a hüvelykujját és a mutatóujját összeszorítva ugrasztotta meg a gombot. Míg Gloviczki Bernát gyermek egyszerűen megpöckölte a mutatóujjával. Azért figyeltem fel erre (ha jól láttam egyáltalán, hiszen Kocsis Gergő zömmel háttal volt nekem ekkor), mert kedves férjem és Máté pont ugyanígy, ugyanevvel a különbséggel csinálták. Jó, ez elég szűk körben érdekes megjegyzés részemről. El kell olvasnom a regényt, az is biztos. Ami az előadást illeti, arról úgysem tudnám szebben megfogalmazni az érzéseimet, mint ahogy Gabnai kollegina írta a Facebookon: Szíven ütött a szelíd humor, a mélázó keserűség, meg az a megbocsátásra kész, fáradt emberszeretet, ami az egész, Máté Gábor által rendezett előadásból áradt. Meg az, hogy mennyire érzik a játszók, hogy azért életről s halálról van itt szó, mindvégig. S volt számomra ebben a korabeli slágereket mind hangzásban, mind értelmezésben fentebb szintre emelő játékban még valami, ami egyszerre tűnt hihetetlennek és örömtelinek, ez pedig az „ÚJ KIEGYEZÉS” szükségességének óvatos, de tisztán artikulált fölvetése. A tévé alatti polcon hever egy dosszié, még anyukám állította össze, a családfakutatásai alapján. Kinyitottam, ránéztem a Stuber-vonalra. Nem emlékeztem erre a felmenői adatra, hogy volt egy szépanyám – Stuber nagyapánk dédanyja –, akit Bencsik Katalinnak hívtak. Szép névű szépanya. Beillene bármelyik Fejes-novellába. Szerettem volna megnézni a Szarvasnak gyermeke című Vinnai András-darabot, amikor a Táp Színház bemutatta 2021-ben. Aztán később is szerettem volna megnézni, de sosem jött össze. És akkor most, tegnap láttam, amikor már talán nem is Táp színházi produkcióként jegyzik a Jurányiban, és a szereposztás sem egészen az, mint a kezdetén, de Szabó Zoltánnak Szabó Zoltán rendezte. Zsúfolt házzal ment a kamarában. Ha lenne csillár, azon is lógtak volna a nézők, és rendkívül jól szórakoztak. Amikor ez a helyzet, akkor én általában el szoktam maradni a többiektől a rendkívül jól szórakozásban, de most nem. Mivel rendkívül jól szórakoztam ezen a félközelmúltba tett történeten, amelynek hősei tiszták, piszkosak, esendőek és sárkányfogvetemények, de mind megérik a pénzüket. Nem foglalnám dráma-, színház- vagy stílustörténeti kontextusba a darabot és az előadását – amint azt tették kedves, szakavatott kritikuskollégáim a bemutató idején –, egyszerűen azt mondanám, hogy ez egy feltűnően virgonc, lendületes, szabálytalan, jó humorú blődli, amiből árad a független színház legszebb és legértékesebb sajátja: a szabadság. A produkció jól sikerültségét a csapatmunka összhangja és egyenletes színvonala is jelzi. Mindenki egyformán jó – na jó, Friedenthal Zoltán talán egy hajszállal jobb mindenkinél. (Milyen csodálatos például abban a jelenetben, amikor igazi filantrópként kerül Moličre mizantrópjának helyzetébe, és véleményt kell mondania a Tóth Máté figurája által írt dalról!) Kiolvastam, hogy Nándit eredetileg Jászberényi Gábor játszotta, most pedig Szabó Kimmel Tamás. Erre a cserére aligha lehet komoly panasz. Szabó Kimmel Tamás kivágja a rezet, főleg amikor a szájába adnak egy piszkos szájú musicalbetétet (zeneszerző: Kákonyi Árpád), amelynek szövege mulatságosan és gyökeresen ellentétben áll a világ összes, illetve bármelyik musicalszám-dalszövegével. A szintén nem eredeti szereplő Kálóczi Orsolya is remek, akit nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna színpadon, pedig nyilván történt ilyen. És akkor arra még ki sem tértem, hogy minden bizonnyal Friedenthal Zoltáné az évtized legjobb, legautentikusabb szarvasalakítása. Az elmúlt hetekben úgy közlekedtem mindenfelé, nehogy belebotoljak a legújabb Pintér Béla-darabról írtakba-mondottakba. Ha már nem voltam itthon és jelen a bemutatón. (Mondjuk ezt most nem volt olyan nehéz kikerülni. Úgy értem, mintha kevesebb szó esne a friss munkájukról, mint azelőtt. Lám, Kovács Bálint is csak tegnap este nézte mellettem az előadást, és ma írja meg.) Az Idegen test bizonyos értelemben olyan, mint a régi Pintér Bélák. Nagy, erős történet, amely követ növeszt a néző gyomrába, aki egyszer csak elkezdi azt érezni, hogy milyen végtelenül szomorú ez. Spoilerezni kicsit sem akarok, úgyhogy röviden összefoglalva a gondolataimat annyit mondanék csak, hogy ha lehántanánk az egész meséről a már-már szélsőségig, már-már abszurdig vitt szexuális orientáció és nemi identitás tematikát, valamint a képmutatást és a hazugságokra épült közeget – de persze lehánthatatlanok, hiszen éppen ezekre alapoz a felbosszantott, felpaprikázott, jogos felindulásból kéjesen gyilkos Pintér Béla –, szóval ha ezeket lehántanánk, akkor ott állnánk tehetetlenül, nekibúsultan, tisztán látva, hogy tulajdonképpen mindegy, ki fiú, ki lány, ki férj, ki feleség. A gond az emberrel magával van, itt a mind stilizáltabb piros-fehér-zöld Gellérthegy alatt. A kapcsolataival, az érzelmeivel, a kiürülésével, az elerőtlenedésével, a hitetlenségével (bár itt nem a vallásra gondolok). És pláne hogy mindezek mellett még zavaros körülmények között gyereket hoz és hagy a világra. Nekem a mély rezignációt adta az előadás. Hogy minden romlékony és semmi sem múlhatatlan. Nincs egy rossz szavam sem a színészekre, Péter Katát, Takács Gézát, Fodor Annamáriát igen jónak találtam. De már nem hallgathatom el, mennyire hiányzik nekem a Pintér Béla színpadáról Thuróczy Szabolcs, Enyedi Éva és Pintér Béla. Ahogy néztem a Stúdió K tiszta, életerős Stuart Mária-előadását, arra gondoltam, jaaj, de szeretem ezt a darabot! Gyönyörűség hallgatni a szöveget, ezeket a költőien, enyhén fennkölten megfogalmazott gondolatokat, amelyek izgalmas ellentétben állnak a Nagy Péter István rendezte produkció környezetével. A színpadkép stilizált vágóhíd, hidegen csillogó fóliafüggönnyel, neonokkal és kampós lánccal, amely gazdag jelentéstartományú, jól működő kitalálmánynak bizonyul, ugyanis ezen van „rabláncra fűzve” a skót királynő. Velem szemben fegyverarzenál: falra szerelt, mágneses késkészlet. Van még egy kicsi, emelhető platójú szállítókocsi is, amin az Erzsébet királynőt játszó Homonnai Katalinnak állva maradnia kell tudni, amikor tologatják. Járt a színésznőnek egy ilyen nagyszabású klasszikus főszerep. Impozáns Erzsébet. Cinóbervörös kleopátrafrizurát hord, hozzá színben passzoló magassarkú szandált, lenge kék nadrágruhát. Semmi el nem rejti ennek a törékeny nőnek a védtelenségét, sebezhetőségét és szorongását. Ahogy lefelé, oldalra néz, mintha mindig azt mérlegelné, ki fogja mindjárt hátba támadni. Pallagi Melitta ugyancsak hibátlanul választott Stuart Máriája egyszerű, zilált és gőgösebb, mint amennyire okos. Őt ebben az előadásban már tényleg mindentől megfosztották, nincs dajkája, társalkodónője, orvosa, komornája, semmije és senkije. Csak egy gyáva szerelme (Nagypál Gábor jól fésült, az átlagosnál hobóbb külsejű Leicestere – mert különben elegáns öltönyökben feszítenek az udvari emberek) és egy lelkes fiatal híve, Samudovszky Adrián Mortimere. Mindig bánt, hogy Mortimer, a halált megvető bátorságú szabadító ifjú le akarja aratni a királynőt, mielőtt megmentené. Pallagi Melittának szolidan látványos, modern kivégzésben lesz itt része. Mindkét színésznő alakításában annyira nőket látunk! Hősnőink csak drámain dölyfösek. A hősférfiak aljasok is. (Azért nem mind. Fodor Tamás kockás zoknis Talbotja maga a nemesség és becsület.) Amikor a pragamatista Burleigh – a kiváló Kaszás Gergő – a halálos ítéletért kampányolva valami ilyesmit mond Erzsébetnek: nehogy már Rómából mondják meg nekünk, hogyan éljünk és mit csináljunk, már meg sem lepődöm, hogy Schiller ennyire tudta eleve. (Bár aztán levettem otthon a kötetet, nem szó szerint ezt mondja, de nyugodtan mondhatta volna.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|