|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. május
Elnézést az egynapi késedelemért, de kellett menni tegnap reggel a Dunakanyarba, ahol durván munkával ünnepeltük a munka ünnepét. Ott ugyanis a ház külső szigetelése zajlik. Mivel ez növeli a falvastagságot, az ablakok kijjebb lesznek téve. De mert az ablakok bő 35 évesek, kihelyezés után már nem bírnák ki a behelyezést, új ablakokat kellett venni. Minden helyiségben van ablak, így mindenhonnan ki kell rámolnunk, hogy legyen a dolgozóknak hozzáférésük a kivéséshez meg a többihez, és ne szenvedje meg a berendezés a dúlást. Ezért mindent kipakolunk, nem tudni hová, esetleg egyik szobából a másikba, aztán tovább, végül majd vissza. Olyan 1500 könyvet kötegeltem tegnap, cipeltem fel a padlásra, meg a kritikuscéh iratait harminc évre visszamenőleg (nálam hagyták), a béténk iratait szintén és így tovább. Amit elmulasztottam jelenteni tegnap: átadattatott az idei Gábor Miklós-díj. Nem volt könnyű helyzetben a bizottság; a bőtlenség zavarával küzdött. Úgy döntöttünk – Ascher Tamás, Meczner János, Nádasdy Ádám, Spiró György és én –, hogy a tavalyi kecskeméti Macbeth-bemutató címszereplője, Orth Péter kapja a díjat. Mivel a Macbeth már nincs műsoron, egy Három nővér-előadást egyeztettem le Ascher Tamással, és annak végén adta át a díjat. Eleve előnyös vonása a Három nővérnek, hogy a kecskeméti előadásban Orth Péteren kívül az anyukája, Csombor Teréz és a Macbeth rendezője, Kovács Lehel is játszik – mind ott álltak a tapsnál a színpadon. Szente Vajknak, a felkért szervezőnknek sikerült eltitkolni az egész színház elől a várható eseményt. (Talán még ő maga is meglepődött.) Volt öröm. Amikor Ascherral színházba megyünk, általában elmeséli, milyen régi emlékek fűzik az adott színházhoz. Most a Liliomról beszélt, amit 1968-ban mutatott be a kecskeméti színház Latinovits Zoltánnal és Moór Mariann-nal. (Igen, le kéne írnom vagy felvennem. Annál is inkább, mert számtalanszor mond olyat, amire csettintenék, hogy mennyire így van! Most például azt mondta a Három nővér után, hogy az Irinát játszó Szabó Dorottya tökéletes Olga lenne.) Élénk érdeklődéssel nézte Szente Vajk rendezését, már csak azért is, mert ő – velem ellentétben – otthon van a Jóbarátokban is. Hazafelé a Ripley című sorozatot és Andrew Scottot tárgyaltuk ki. Valamit olyasmit mondott Ascher Tamás, amikor választotta magának Horváth Péter Jóccakát című darabját, hogy nagy a személyes élmény ereje az írói anyagban. Vagy a személyes megéltség ereje. Bizonyos értelemben effélét éreztem én is a Kamra előadását nézve, mert nem ismeretlen számomra ez a család, hiszen olvastam és szerettem Horváth Péternek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején megjelent regényeit. Andrásba a könyvlapokon keresztül kicsit beleszerettem, amint az fiatal lányolvasókkal az irodalom révén bármikor megeshet. Úgyhogy némiképp olyan volt ez nekem itt, a Kamrában, mintha több évtized után megtudtam volna, mi történt velük (a regényhősökkel) az azóta eltelt több évtized alatt. Vagy már előbb, csak én most jutottam el a múltbeli jövőjükig. Mondjuk zavarba ejtő volt a színházjegyem, egyrészt mert a nézőtéri tribünre merőlegesen elhelyezett sorok elsőjébe szólt, másrészt mert a díszlet velem szemben lévő tükrös falára eső reflektor végig a szemembe sütött, de nem hányom a szemükre. Nem vont ez el és nem vont ki az igen közeles színészi hatás alól. Keresztes Tamás alakítása alapos tanulmány. Az életképtelenség drámáját játssza el, őszülve, szemüvegesen, hetyke kis bajusszal, nadrágba gyűrt ingben, nadrágba gyűrt kötött mellényben. Kocsis Gergely a testvéreként megadó, türelmes, alig észrevehetően kétségbeesett. Mind a többiek odaadóan veszik ki a részüket a csapatjátékból – istenem, a mindentudónak látszó Ónodi Eszter korabelimintás, habselyemnek látszó hálóinge! –, Pálos Hanna, Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán, de még a kis segédszerepeket játszó, fiatal Pásztor Dániel is vonzza a tekintetet. Ahogy áll a bíróságon Elek Ferenc bírói részletpulpitusa előtt, mint hivatalsegéd vagy őr vagy más alkalmazott. Figyel, miközben talán álmos vagy unatkozik, mégis hat rá, amit hall, míg rá nem szánja magát, hogy leplezetten elmerüljön a mobiltelefonjában. Szép, érzékeny, régimódi, emberi este. A reménytelenség finom szomorúsága lengi be az előadást. Talán azért is lengi be, hogy a történet mélyén nyugtalankodó visszafojtott bűntudat ne törjön fel, mint egy gejzír. Rövid hírek rovat Rám fért egy olyan örömteli újság, hogy Kulka János lett a nemzet színésze. Izgalmasnak, sőt csábítónak találom a Vígszínház jövő évadának programját. (Bár Kern András Bogusławskijára grimasztikus fejvakarással reagáltam.) Az elmúlt 11 évben sem firtattam Udvaros Dorottya és a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színház kapcsolatát, most sem teszem. 176 napja nem tudjuk, hogy Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó hogyan és miért szenvedtek balesetet a Nemzeti Színház Rómeó és Júlia-előadásán, a rendőrségi vizsgálat mire jutott, és mi a helyzet a színészek kártérítésével. Ami minket illet: tegnap újabb kábé 1500 kötegelt könyv ment a padlásra, ment serényen, de nem magától. Erre való tekintettel talán hiba volt elmennem este a Pesti Magyar Színházba a Jó estét nyár, jó estét szerelem előadására. Eleve meglepett, hogy odafent, a kis Sinkovits Imre színpadon megy. Zsúfoltság volt, meleg, levegőtlenség. Közben is meglepett, hogy ezen a szobányi helyszínen úgy játsszák a művet Nagybaczoni Nagy Kati rendezésében, mintha tényleg musical lenne. Mikroporttal, számtól számig sietve. Rabruhás, bohócfejű harmonikással, égővörös hajú hegedűsnővel. Viktor körül háremhölgyként táncoló gyümölcsáruslányokkal. Pásztor Ádám áldiplomatájában pusztán az üres kegyetlenség tűnt fel, esendőség semmi. A nők, megint csak a nők. A vágyakozó második fodrászlányon (Molnár Janka) azonnal látszott, már ahogy söpörgetve énekelt a rádióból szóló Presser-Fejes számra, hogy ő egy találat. Félsikernek tekintettem az estét – szünetben hazabotorkáltam. Úgy éreztem, az nekem tökéletesen megfelelt zenés finálénak, ahogyan Bodnár Vivien elénekelte a Varga Veronika bosszúdalát. Délelőtt a Jurányiban a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Megették az ovit című előadása Kolozsi Angélával, Somogyi Tamás rendezésében. Ezt eltettem magamnak, nem is messzire, mert még délután megírtam. Este a József Attilában, a színpadán a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház Játék a kastélybanja Tapasztó Ernő rendezésében. Szívem szerint erre nagyon óvatosan mentem volna – kedvesen hívó szóra –, csak hát nem lehet óvatosan menni, az ember vagy megy, vagy nem megy. Már az első jelenet után beadtam volna a lemondásomat. Oly hiteltelenül jött be danolászva a három pasas. Aztán megálltak előttünk, és Turai feltette a színműírói kérdést, hogy kik ők. A három szmokingos férfi. Akik közül csak egy felelt meg a dress code-nak. Az olasz tengerparti kastély helyszín festett leplét körülbelül egy mesedarab Mátyás királyos palotadíszletének néztem. Az ablakon túl a tenger helyett egy vár. A szobabelső szedett-vedett bútorokból állt, kopott asztalból és székekből. Formátlannak, alakhelytelennek találtam a játékot. Nem tartották fontosnak sem a ritmust, sem azt, hogy pontosan mondják a Molnár Ferenc-szöveget. Dvornicsek lakáj vak volt, Ádám zeneszerző akcentussal beszélt magyarul, Turai pedig walkie-talkie-n tárgyalt telefon helyett. Ezek voltak az innováció. Kiolvastam előtte, ki lesz Turai: Kovács Róbert. Sosem láttam. Persze attól még lehet gazdag színészi pályája, de végignézve az eddigi szerepeit, nem játszott olyasmit, ami ígérne egy tapasztalt, poénbiztos komikust ehhez a feladathoz. Ennek ellenére még ő tűnt aztán a legfeszesebbnek, a szakmailag legfelkészültebbnek. Májust írunk, fogytán az évados türelmem. Idén most már nem nézek végig olyat, amiről a szünetig megtudtam, milyen, és nem kecsegtet semmi vonzóval a végéig. De ne hagyjam itt ezt az előadást se jó szó nélkül. Volt Turainak egy kedves poénja, amit különösen nagyra értékeltem az ínségben. Dvornicsek egy laptopot hozott neki, azon írta meg a „Sardou”-egyfelvonásost. És amikor egy sor végére ért, a jobb kezével mindig előre tolta az írógép képzeletbeli kocsiját. Rámosolyogtam. A könyvpakolásban – ami még mindig tart – az a jó, hogy az embernek rendre a kezébe akad valami, amiről nem is tudta, hogy megvan vagy honnan van. Most például a bukaresti Kriterion Kiadó Vallomás a székely szombatosokról című kötete Kovács Andrástól. Épp illeszkedik Az igazság gyertyái című Székely Csaba-darabhoz, magamhoz is vettem. Este Budaörsön az Alföldi Róbert rendezte Hamlet, vagyis h.ml.t. Mint az előadás címe is jelzi, nem egészen az. Mindenekelőtt semmi nem utal benne arra, hogy Claudius megölte volna testvérét, az idősb. Hamletet. A szerhasználó királyfi csak képzeli az apja szellemének megnyilatkozását, vagyis csak eljátssza, eljátszatja egy takarító férfival. (Egy hússzínű helyiségben, amely talán tornaterem, vagy csak öltöző mellette, vagy uszodához, vagy szaunához tartozik. Fent a magasban függ egy diszkógömb. A padlón lévő keskeny sárga csík – amely a vívópástot alakítja majd végül – úgy tükröződik vissza rajta, mint egy szmájli.) Claudius reakciója sem igazolja az egérfogó jelenetben, hogy leleplezték volna mint testvérgyilkost. (Mertz Tibor játssza Claudiust, Szombathely után most újra.) Na de ha az öreg Hamletet el sem tették láb alól, akkor kérdés, hogy mi az értelme a darabnak. És mit purparlézik ez a melegítős, enyhén hisztérikus, dorbéz fiatalember, és pláne mire fel öl meg különböző embereket. Meglehet, eddig nem ajánlatos el- vagy túlgondolni a színpadon történteket. Távol áll tőlem a rendezői elképzelés, de kétségkívül eredeti, és formátumosan van odatéve. Figyelemreméltó Fröhlich Kristóf Hamlet szerepében. Már önmagában az, hogy ez a nagyon mai fazonú fiatal színész teljesen motyogásmentes: tisztán, szabatosan, értelmesen mondja a szöveget. És ha nem is világos, miért csinálja, amit csinál, de látom, hogy szenvedéllyel adja át magát a saját hevének. Szőts Orsi Opheliája megrázó alakítás. Hamlet angolul mondja a nagymonológot (eleinte). Az előadásban olyan zene szól olyan erővel, hogy úgy éreztem, az ülésem támlájából dübörög elő, és ritmikusan veri a vesémet. Az évadvégi szorgos pótlások ideje jön már, ennek jegyében elutaztam tegnap Győrbe a Vaskakas Bábszínházba. Mivel az a hír járja, hogy jól sikerült a Rózsa és Ibolya, Gimesi Dóra darabja Tengely Gábor rendezésében. Ráadásul ott mindig szívesen látott vendégnek érzem magam. Az előadásról itt most mindössze annyit akarok megörökíteni, hogy a kezdéskor szólt a hangszórókból a Macarena. Ott ült a több száz fős nézőtéren az a sok apróság, és mind egy szálig tudták, hogyan kell tánckarként együtt táncolniuk ülve erre a számra. (Mint utóbb megtudtam, kollektív tudásuknak egy rajzfilm a nyitja.) A másik rögzítendőm, hogy amikor Rózsa és Ibolya végre összeboronálódhattak – Bánky Sára és Urszinyi Ádám nem tipikus mesei szerelmespárja –, akkor összecsókolózni készültek, és ehhez bőszen kidugdosták a nyelvüket. Ekkor a közönség izgalmában felvisított, és nekem az jutott eszembe, hogy az én gyerekkoromban ez nem volt. Mármint a csóknak ez a naturális részletezése, a nyelvhasználatot illetően. Akkoriban a filmes és színházi csókoknál nem dugdosták egymás szájába a nyelvüket a szereplők. Ezért mi, az én generációmbeli kislányok azt hittük, a csók az, hogy a férfi és a nő egymáshoz szorítják a szájukat. Ki-ki úgy is képzelte el és gyakorolta magában. Így legalább nem nyalogattuk próbálkozás közben az ajtófélfát, a tükröt vagy amit. Reggel a Nyugatiba menet megnyugtató pillantásokat vetettem minden kiöltözött fiatalra, aki látnivalóan a matek érettségire/től tartott. Hamar kiértem az állomásra, leültem az egyik padra, amin konnektor is van, hogy feltöltsem a telefonomat. Nagyszerű dolog, hogy vannak ilyen padok a Nyugatiban. Hát még ha áram is lenne a konnektorokban. De nincs.
Denevér Ernőnk határozottan
terjeszkedik! A korábbi években meghúzta magát balra egy kisebb hálószobában, de
most már a pincelejárat tetejének kellős közepén lóg és lógatja
Az egyik könyvkupacból kiemeltem egy
kötetet, Felejthetetlen esztendők a címe, a Magyar Szovjet Baráti Társaság adta
ki 1978-ban. Olyan emberek mondják el benne az életüket, akik a Szovjetunióban
jártak egyetemre magyar ösztöndíjasként. 1948-tól volt erre lehetőség. Akiket
megszólaltattak, zömmel az első eresztésekből valók – és jó káderek lettek –,
csak elvétve akad az alanyok közt egy-egy hatvanas évekbeli diák. Nem tudom,
honnan van ez a könyv, elképzelhető, hogy adták nekünk útravalónak 1978-ban,
amikor az évfolyamunk nekivágott. El tudom képzelni, hogy nagyokat Kertész vagyok. De kommunista kertész és ezért a növények elé teszem mindig az embereket. A munkásokkal minden nap beszélgetek. Erre mindig van időm. Nem „programszerűen”, hogy kipipálhassam. Nem! Egyszerűen megszoktam kint, Micsurinszkban. Ott a professzorok is mindig találtak közös témát a kertészet dolgozóival. Ha erre valaki azt mondja ez szovjet módszer, szívesen vállalom a felelősséget az átvételéért. Kaposváron tartózkodom az ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén. Nem értem ide a tegnapi versenynap elejére, de azért három előadást így is sikerült megnéznem. Külön öröm, hogy köztük egy felvidékit és egy délvidékit is. Erdélyi gyerekelőadásokat még csak-csak látok, de komáromit vagy szabadkait igen ritkán, úgyhogy ezeknek szólt a külön öröm. A komáromi Hapcikirály esetében magának az előadásnak is, mert ez a bemutató megint csak jó fényben tünteti fel a társulatot. Zenélnek, táncolnak, énekelnek, játszanak szakavatottan és teljes erőbedobással, értékelem az ilyet. Ez a musicalszerű előadás a nagyszínházban zajlott, ahol akkora a díszpáholy, olyan sok vendég fér el benne – a felcsúti focipálya VIP-részlegét képzelem ilyennek. A földszint telis-tele gyerekekkel, akik az előadás előtt egyszer csak a sok pedagógusi pisszegésre reagálva úgy elhallgattak, hogy néma csönd lett, a színészek majdnem kénytelenek voltak idő előtt elkezdeni a játékot. Utána a stúdióban az Aranyszamár Színház lépett fel A lány, aki nem beszélttel. Ennek én láttam a bemutatóját az Eötvös10-ben, emlékszem. (Megvan.) Azóta játszották sokszor, jól érződik, hogy sikeres, flott produkció. Könnyed lett és magabiztos, teljes tudatában annak, hogy szeretnivaló előadás, szeretnivaló színészekkel. A Szabadkai Gyermekszínház némiképp tanácstalanságban hagyott az Árkon innen, bokron túl…-lal. Úgy tűnt, hogy történetüket nagymértékben a táncra, nép fajtájú táncra alapozták, de a rokonszenves szereplők ez irányú, igyekvő teljesítménye ezt nem mutatta különösebben indokoltnak. Este nyolctól zajlott szakmai beszélgetés a nap előadásairól, most meg már mennem kell mindjárt a mai elsőre. A Kolibri Színház Az árulójához 35 telefon áll a nézők rendelkezésére, így rögtön tudtam, hogy arra az előadásra nem fogok bejutni. A Mirad, egy fiú Boszniábólt pedig láttam a Pinceszínházban, ezért arról magam mondtam le. Maradt nekem tegnapra három előadás, ami elég is, úgy értem, nem feltétlenül igénylem a napi ötszöri színházat. Reggel a ljubljanai bábszínház kezdte a programot. Nem láttam még tőlük semmit, pontosabban egyvalamit, a színházépületüket Ljubljanában, amikor átkirándultunk oda Bledből, 16 éve.) Alagút – ezt adták, stúdiókörülmények között, óvodás közönséggel körbevéve. Fekete ruhás színészek, egy fiatal nő és három férfi. Az utóbbiak kontyosak, szőrösek, a kezdődő pocak három stádiumában. Eleinte mozgásszínházinak látszott a produkció, később inkább fénnyel, árnyékkal, világítással játszottak. Az ujjlámpácskák a tapasztalt nézőnek már nem újdonság, de például botok végén színes égőkkel ügyesen hadonásztak a nézők fölött, a fényüknek köszönhetően azt is láthattuk, ahogy a kisgyerekek megszállottan próbálták elkapni a fénypontokat. Sejtelmes zene, füst – szóval a színház bizonyos eszközeit mutatták meg közelről. Ült szemben egy kislány, aki félt, talán mert nemritkán a szemünkbe sütöttek a lámpák. Odabújt ijedtében a szomszédjához, onnantól kezdve két kisfiú fogta a kezét. A Kerekasztal a Felejthetetlen című előadását hozta, egy gimnáziumi osztály számára. Előjátékként a diákok nagy slejfni papírra írták fel, hogy mi a dolga: 1. a fiataloknak 2. a középkorúaknak 3. az időseknek. Ehhez először meg kellett határozniuk, mikortól középkorú és mikortól idős az ember. Gyorsan és határozottan kijelölték a gyerekek a korhatárokat. Középkorú: 35 és 58 év között. A történet, amit aztán eljátszottak a színészek, ismerősnek hatott, tűnődtem is, nem láttam-e én ezt az előadást. Van egy nyomravezető naplóm, amiből megtudtam: nem ezt láttam, hanem egy másikat a Kávától, a Lady Lear címűt, hasonló tematika. Megjegyzem, van annak előnye, hogy nem sűrűn látom a színházi nevelési társulatokat: módomban áll konstatálni a határozott színészi fejlődésüket. A PR-Evolution Debrecen Kortárs Táncegyüttes a Csongor és Tündével lépett fel a nagyszínházban, ehhez nemigen tudok hozzászólni. Kicsit aggódtam a Tündét játszó táncosnőért, mert görkorcsolyában érkezett színre, és nem találtam elég biztosnak a görkoris mozgását. A következő jelenetére már levette – megkönnyebbültem. A Színház.net Tartuffe-dossziéja. Élvezettel olvastam tisztelt kollégáim élményeit, emlékeit. (Irigyeltem Gabnai Katit, hogy van felvétele a nyíregyi Tartuffe-ről. Én csak igyekeztem felidézni magamban azt a rég látott előadást.) A tegnapi kaposvári napot a kecskeméti Ciróka Bábszínház Tiszavirágjával kezdtük, amit valamiért – nem is tudom, miért – láttam már online, és abban a formában is csíptem. Élőben meg kifejezetten virult az előadás, virította a három szereplő: Keller-Dénes Emőke, Fülöp József és Hrisztov Toma. Szerettem a napfakította sivatagi látványvilágot, a porszívó ősökkel rendelkező teknősbábokat, a kérészek megható nászát, az egész produkció játékos humorát. Másodikként a kaposvári Csiky Gergely Színház „pöttöm előadását”, a Huplit nézhettük meg, amit csecsemőszínházként azonosítottam műfajilag, bár a tegnapi nézőcskék inkább négy-ötéves óvodások lehettek. Nem volt gondjuk a befogadással és a műértéssel. Kicsit hosszúnak, vagy legalábbis nem eléggé változatosnak találtam a Huplit, meg túlságosan édelgőnek a három színésznő játékát, de nem én vagyok a célközönség, ugye. (Istenem, egy pici óvodáslány percenként kétszer odafordult a szomszédja kislányhoz mosollyal az arcán – szerette volna közösen csekkolni az élményt. A szomszédlányka azonban rá sem hederített.) Harmadikként a pécsi Bóbita Bábszínház Lenka és Palkójához volt szerencsém, amit valahogy porosnak, avultacskának éreztem, de lehet, hogy egyszerűen elfáradtam addigra. Este a díjkiosztó* után még műsoron szerepelt a Csiky Gergely Színház Túl a Maszat-hegyenje, de azt már nem várhattam meg, mert 19 hákor Pesten volt színházi jelenésem. El kellett mennem még egyszer a Mefisztólandre/ra, mert annyira dús anyagnak tűnt, hogy ajánlatos kétszer nézni, mielőtt egyszer írom. *Független színházi produkciók nyertek díjakat, alkotóiktól a szakmai beszélgetéseken meghallgathattuk, hogy meddig tervezhetnek még életben maradni, működési támogatást nem kapván. A Megették az ovitról. A tegnapi napom elmaradt. Eggyel előtte volt egy olyan szombatom, amikor már reggel hétkor boltba tartottam, hogy segítsek a távollétem alatt kialakult élelmiszerhiányon, azután ágyat szállítottunk, villanyt szereltünk, gyomláltam, ilyesmi. Viszont amikor Pesten vendégjátszanak a marosvásárhelyiek, azt nemigen szoktam kihagyni, úgyhogy elmentem este a Nemzetibe. (Mert még mindig nem szoktam hozzá, hogy már nem bírok annyit fizikailag, mint a korábbi évtizedekben.) Az Én így látom – Tompa Miklós mesél című előadást hozták, amelyet a Bérczes László által Tompa Miklóssal beszélgetett könyv alapján szerkesztett és rendezett Barabás Olga. Én nem sokat tudok Tompa Miklósról – néhány tényt arról, hogy mely téren volt jelentős alakja az erdélyi magyar színháztörténetnek –, és tulajdonképpen az előadás sem sokkal gyarapította a tudásomat. Öt szereplő lépett fel, de ez nem jelent semmit, pontosabban azt jelenti, hogy László Csaba szólója, amolyan székfoglalója ez, ő beszél Tompa Miklósként, alig is imitált interjúhelyzetben. László Csaba nagy öregnek persze kicsit fiatal, de ettől még jó volt nézni. Kedves, egyszerű figurát teremtett. És még szépek voltak a fabútorok, már ha jól láttam, hogy tényleg fából készültek, mert volt előttem némi homály, mivel sajnos otthon felejtettem a színházi szemüvegemet, tehát többszörösen nehéz sorsú nézőnek bizonyultam. Megfigyeltem különben, hogy a Nemzeti fiatal, alkalmi viseletbe öltöztetett jegyszedői kissé lekezelő tónusban beszélnek a nézőkkel. Úgy tájékoztatják őket arról, hová menjenek és mi lesz, mintha a nézők hülyék lennének. Más kérdés, hogy lehet ennek némi tapasztalati alapja. Magam is enyhe csodálkozással figyeltem azokat a nézőtársaimat, akik nem tudták, hogy a Gobbiba lefelé kell menni, kifelé meg fel, szünetben simán eltévedtek. Szóval el sem tudom képzelni, hogy ha még sosem jártak itt, akkor vajon miként keveredtek ezen a szombat estén épp ide. Az élet megfejthetetlen rejtélyeinek egyike. Megint nincs idő, dolgos nap ez, úgyhogy csak röviden. Ahol tegnap este jártam, ott még sosem: a CEU szomszédságában található a Magyarság Háza, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt keretében, a nemzeti identitás erősítésére, a magyarság értékmegőrző képességének segítésére, az egymás iránti felelősségérzet kialakítására, elmélyítésére, ingyenesen látogatható közhasznú programokkal. Ennek galériájában adta elő Lajos András a felvidéki Soóky László Egy disznótor pontos leírása című monodarabját. (Azt hiszem, a pálinkafőzés is helyet követelhetett volna magának a címben.) Mivel a helyszínen épp Krisztus-kiállítás II. látható, Krisztus feltámadásának misztériuma, nagyméretű, nagyon színes, modern festmények, ezért kicsit furcsán hatott, amikor Lajos András megérkezett ide kockás ingben, zsebtáras mellényben, hordóval a hátán, amelyben minden szükséges kelléket magával hozott (például egy piros telefonkagylót, ami Apró Antal személygépkocsijának is megfelelt egy kocsisor végén). Elvégre ő maga disznóvágásra érkezett. Soóky László szövege jó minőségűnek hatott, tele egészséges vidéki bájjal és humorral, és Lajos András előadásmódja, pirospozsgás kedélye tökéletesen illett hozzá. Érdekes ez, Lajos András úgy tíz évet eltöltött a sorban a Vígszínházban, ahol nem lépett előbbre, aztán még épp jókor elszerződött Miskolcra, és ott kinőtt. Nem gyakori öröm olyat látni, hogy valaki letér, és odatalál. Ezt írtam tehát a szatmári színházi ünnepről. Elkészültem a Mefisztólandddal. Annyit a mondandómból mindenképpen itt szeretnék megörökíteni, hogy amikor az előadásban megláttam Kanyó Katát a Nagy Fruzsina tervezte álomszép világos ruhában, a hullámos vonalúban, kalappal – Barbara Bruckner szerepében, a Mefisztót próbálva, Tasnádi Bence tűrhetetlen rendezése közepette –, akkor azonnal arra gondoltam, hogy ha még egyszer születnék, és ha a születésem után még egyszer eljutnék a fiatalkorig, és ha nem vétózná meg az ujjatlant „a bennem élő kövér lány” (via Puskás Panni, első kötet), akkor egészen pontosan ezt a ruhát venném fel ahhoz, hogy igent mondjak kedves férjemnek az anyakönyvvezető, a család és a meghívott kedves vendégek előtt. Mezei Márk Zsidó temetés című regényét olvasom. Nem nagy lelkesedéssel, mert nyüglődnek a hősök, hát nyüglődöm én is velük, tőlük. Egy fiú meg a haldokló apja. Nyomorultak, nincs közük egymáshoz, nincs köztük szeretet, csak idegenség. A nyolcvanas évek végén vagyunk, de ezt nem érzékelem erősen, bár nem ismeretlenek számomra a dolgok és a körülmények, Tengiz például, ahol magyarok dolgoztak rémes körülmények között. (Apukámnak nyugdíjasként ez volt egy kis mellékfoglalkozása, hogy videókazettára vette a tévéműsort, és aztán azt kiküldték hetente a kinti munkásoknak.) 30 százaléknál már majdnem eldobtam a könyvet, annyira nem találtam benne semmi örömöt vagy valami megragadót. Aztán hogy meghalt az apa, egyszer csak előkerült a testvér, fiúhősünk nagybátyja, aki ellentmondást nem tűrően zsidó temetést szervez az elhunytnak, így közölve unokaöccsével azt az eddig elhallgatott információt, hogy ők – fiúhősünk apai ága – zsidók. Van egy ellenséges nagynéni is a felállásban, eleve vallási sértettséggel, harcra készen a temetés ügyében. Zsidó volt az anyja, zsidó volt az apja – mondja halott sógoráról. – Mindenkije. Arról meg nem tehetünk, hogy egy sikszét vett feleségül. Megálltam ennél, már csak azért is, mert egyáltalán nem ismertem ezt a szót. Rögtön össze is szorult a szívem. Vajon mondta-e valaha a mi Eszter nagyanyánk (akit nem ismertem) apukámra, hogy sikszét vett feleségül? Végül is ilyenek az írók, igen. Még ha azt hiszem is, hogy adott esetben, adott regényükben nem mondanak számomra semmit, egyszer csak kilőnek egy mondat alakú nyilat, amibe belevésték a monogramomat. Nincs most erőm ecsetelni a magántermészetű, építőipari, konyhaasztal-vásárlási, hidegburkolat*-rendelési hányattatásaimat. Inkább nézzünk helyette éneklő diákokat és meghatott megbecsült tanárokat a Radnóti Színházból. (Kézcsók Adélnak – mondta kedves férjem.) *De mi lehet a melegburkolat? Télikabát? Amikor igen dinamikusan elkezdődött a szombathelyi Hegedűs a háztetőn a Hagyomány-dallal, csak lestem, hogy a szakállak, kalapok, kendők alatt-mögött melyik-melyik színész rejlik. Megörültem mindegyiküknek, ahogy sorban megismertem őket. Ebből rájöttem, hogy szeretem ezt a társulatot. Az külön jó bennük – nem véletlenül itt dolgozik Horváth Csaba –, hogy sokan közülük rendkívül jók mozgásban, táncban, Mari Dorottyától Hajdu Péter Istvánig és tovább, egyenként beléjük lehet feledkezni. Érvényes előadás, de nem az a fajta, ami elszáll vagy ami megröpteti a nézőt. Nyilván nem feltétlenül egy klasszikus musicalsikert akart belőle kihozni Horváth Csaba. Nagyon érdekes Tevjeként Szabó Tibor, mert őbenne megvan egy zenész színész kedélye, de nem azt alkalmazza itt. Hanem egy elgyötört, nyomorúságban élő, küszködő embert játszik. Amikor a Ha én gazdag lennéket énekli, az egyáltalán nem olyan idilli mulatérozás, mint ahogy Bessenyei Ferenc csinálta. Hanem egy dühös beleélés a gazdagok helyzetébe, egyre erősebben és makacsabbul dühös. Ahogyan a Jó estét nyárban a Sötétruhás fiú azt énekli, hogy I am Victor: ha elég nagy szenvedéllyel és hittel, akkor hátha tényleg. Van két tiszta-szép vonása Szabó Tibor Tevjéjének – ha már lánygyerekből ezúttal nem öt jutott neki, csak négy – a lányai iránti feltétlen szeretet és az emberi méltóság. (Csonka Szilvia a legkisebb lány. Ez mindig így is lesz, hogy Csonka Szilviánál nincs és nem lehet bájosabb, szeretnivalóbb kislány.) Horváth Csaba, ahogy szokta, néhány jellegzetes tárggyal dolgoztat, ezúttal kisebb, hordozható házkivágatok vannak (olykor sajnos kutyaólra emlékeztetnek) és nagy, fém tejeskannák, badellák*. Mindenekelőtt a L’chaim-szám magával ragadó, az esküvői egyezség ünneplése a kocsmában. Gyulai-Zékány István Mótel szabóként ott settenkedik, hallgatózik, figyel: mi lesz, Tevje odaadja-e másnak az ő szerelmét, Cejtelt. Aztán mint kudarcos vőlegényjelölt, beáll a férfisorba táncolni, de háttal. Arcát rejtve, ellenkező irányból ropja. Gyulai-Zékány István csúcsra járatja Mótelt. Ha boldog, ha boldogtalan, szétrobbantja a színpadot. Az oroszok nazdarovjés belépőjénél három zsidó kénytelen erővel megtartani a két oroszt a guggolós tánchoz. Abban a szcénában minden benne van. *Ezt a szót az Örkény Színház nagyszerű, méltánytalanul elfeledett Kiváló dolgozók-előadásából tanultam meg. Halasi Dániel rendezte Óz, a csodák csodáját néztem még Szombathelyen. Ez a musicalváltozat (legutóbb a Vígben láttam, de nem mostanában, hanem még a kilencvenes években). Az előadás rendezőileg nem kirívóan invenciózus – a pipacsmezőnél kicsit el is álmosodtam –, színészileg korrekt, dolgos. De erről majd a maga helyén beszámolok. A következő pár nap egy csöppet sem vonzó orvosi vizsgálat jegyében telik, úgyhogy most kis időre lógva hagyom magam. Jótékony hatással ha valami, akkor a zürichi operából közvetített Ring lehet rám, esténként egy-egy része. Kezdtem tegnap A Rajna kincsével – kiolvastam most a rendezőt, Andreas Homoki, pont egy napon születettünk. Az előjátékban, ahol tudtommal a Rajna csörgedezik, ezúttal egy nagy, polgárinak látszó lakás falai forogtak, a sellők pedig mint fehér selyempizsamás lányok szaladgáltak egyik ágytól a másikig, és épp párnacsatába bonyolódtak, amikor Alberich bemászott hozzájuk az ablakon. Wotan brokát házikabátban, gerellyel a kezében mászkált a szép polgári lakásban, és aztán jöttek a bonyodalmak, krikett ütőkkel meg minden. Micsináljak, bírom az ilyen kitalálmányokat. Itt vagyok. Mithridatész halott? – vizsgaelőadás az SZFE ötödik emeleti tornatermében. Juhász Tibor rendezte, aki tanulója ennek a negyedéves Horváth Csaba–Rába Roland-osztálynak. Maga hívta, fogadta és engedte be a nézőket. Meleg nyári délután, de csak jött rendező is, színházigazgató is. Azt hiszem, láttam már ezeket a fiatalokat – nem mindegyik szereplő ebből az osztályból való, még kaposvári kakukktojás is akad köztük –, megragadtak bennem többen. Például Raul, vagy a mézszín hajú lány, vagy az erőteljes bajuszos fiú. A fizikaisoknál nagyon szeretem nézni azt a fölényes biztonságot, amivel a testükkel bánnak, dolgoznak, ahogy uralkodnak felette. Eleve csodálatos, hogy Racine-hoz fordultak, egy háromszázötvenéves tragédiához. Abból az időből, amikor a társadalmi mobilitás ritka történelmi példájaként a király pártfogásával és teljes körű finanszírozásával lehetett egyszerű, obligón kívüli embereknek nagyszabású alkotóművész-pályát befutni. Racine évente írt egy színdarabot, és voltaképp mindegyik az uralkodásról szól. Az egyetemisták persze meghúzták és formázták a Mithridatészt – mondhatjuk, hogy a szövegkönyvet kidolgozó Ferenczy-Nagy Boglárka hallgatott a szerzőre: „Nem lehet eléggé óvatos az ember abban, hogy semmit se vigyen színpadra, ami nem nagyon szükséges”. Persze nem csoda, hogy Racine-hoz nyúltak, éppen azért, amiért. Az uralkodásról, a hatalomról, a harcról van szó, elfoglalásról, ellenállásról, feladásról. Ez egy negyedéves osztály. Ha jól számolom, talán ők lesznek az utolsó olyan évfolyam, amelyik még az egyetemfoglalás, majd pedig az egyetem megszállása előtt kezdte meg tanulmányait. Innen nézve kicsit olyan ez a tehetséges előadás, mint egyfajta tanúságtétel. Lenyomatot hagynak a múltról, a múlt végéről. Remélem, megnézik a fiatalabb iskolatársaik. Este A színházcsinálót láttam az Apertúránál, ahol ügyelni kell, hogy az ember ne hétre menjen, mert akkor elkésik. Ez a Bernhard-premier szintén némiképp önképre formált produkció, amit ezennel átgazdálkodok holnapra. Amikor láttam A színházcsináló hirdetéseként a bemutató színlapján pusztán annyit, hogy Urbanovits Krisztina rendezte, Diósi Gábor, Lestyán Attila, Martinkovics Máté és Urbanovits Krisztina játsszák, akkor rögtön ezt gondoltam: ezúttal változik a családi szereposztás. Itt Bruscon állami színész nem a férj és apa lesz, hanem a nő: Urbanovits Krisztina. Az Apertúra téglafalas, fekete leples, hősies színházterme kopárságilag elmegy Utzbachnak, bár a helyiségnevet természetesen nem ejtik ki, hiszen nem Ausztriában vagyunk, gondolhatni. (Meg nincs is, aki megnevezze a helyszínt, mert a Vendéglős, a felesége és a lánya nem szerepelnek ebben a verzióban.) A művet természetesen meghúzták, jöttek bele vendégszövegek és vendégdalok Mozarttól – a textus egy kis sajátságán fennakadtam: ez a mi Brusconunk nem megállapítást tesz, hanem „mondást tesz”, háromszor is –, és csak a négytagú, turnézó színházi családra fókuszálunk. Ahol a férj, Diósi Gábor az élettől halálosan megsértve csak köhög, köhög, mint egy Puccini-hős. Mindkét gyerek fiú, ehhez jobban is simul az apai helyett az anyai zsarnokság. A gyerekek eltérő habitussal teljesítenek szolgálatot. Lestyán Attila csodálatosan áll terror alatt: már az első pillanatban, ahogy az anyja ránéz, picit kihúzza magát, mint aki tudja, hogy különben rászólnának, megbüntetnék, megbotoznák, mittudomén. Testvéreként Martinkovics Máté szintén gondosan, aprólékosan végzi a dolgát, de őbenne van egy jó adag egészséges kajánság is. Ez a másfél órás előadás Thomas Bernhard darabjából inkább csak ízelítő. Alapjában véve a színházcsinálás motívumairól, indulatairól, lehetőségeiről és korlátairól szól, itt és most, egy (vagy több) mai magyar független színházi alkotó szemszögéből és gyakorlatából. Urbanovits Krisztinát nagyra becsülöm. Különösen szeretem a természetes hangját, a karakteres beszédmódját, az e-jeivel bezárólag, felháborodásban pedig verhetetlen. Jó, hogy megcsinálta ezt a produkciót. Pláne játék közben hirtelen eszembe jutott a szerepnemváltó ötlet nyomán, hogy uristen, milyen parádés lenne Csákányi Eszter ebben a figurában. A kaposvári gyerekszínházi biennáléról. Annie Ernaux kis kötete: Egyszerű szenvedély, A fiú. Fú, de felbosszantott ez a nő megint. Úgyhogy inkább Nádasdy Ádámtól hozok. A Verejték van a szobrokon című verseskötetét olvastam el. Csak egy részletet A nézőtéren kívülből: Nem szabad zavarni a kinti tetszhalottak, a nénik, tükrök, szendvicsek nyugalmát, a félárbocra vett világítást, a kávéscsészék visszhangját a pulton, a büfések fojtott beszélgetését, a ruhatár hibernált szuszogását, ahol mint akolban a nyáj, összeszorulva megosztják hidegüket a kabátok. Hétvégén Ujjé, a ligetben nagyszerű címmel vásári bábjátékos fesztivált és kőbányai gyereknapot tartottak a Népligetben. Délután kicsit kinéztem oda mint árvagyerek. Volt minden, lufihajtogatástól arcfestésen át játékdaruzásig, pont megfelelő nagyságú közönséggel, nem kevés, nem sok emberrel és gyerekkel. A bábszakma vásári bábjátékosainak színe-java fellépett, kettő előadást tudtam megnézni – Fabók Mancsiról fájó szívvel le kellett mondanom, őt nem várhattam már meg –, Czéh Dánieltől a Patkó Bandit és Barna Zsombortól a Vitéz László Ángliábant. Jól lehetett érzékelni azt, hogy ennek a műfajnak van bizonyos, nem is bizonyos, hanem határozott, sőt varázslatos szabadsága, egyéni és stiláris korlátlansága. (Nem feltétlenül kompatibilis a NER-rel.) Jut eszembe, én még itt egy szót sem ejtettem Magyar Péterről. A frizuráját – ez meggyőződésem – Harvey Specterről mintázta, aki a Briliáns elmék című sokévados amerikai sorozat egyik főszereplője. Harvey Spectert eleinte lesöpörtem magamban. De idővel megtanultam tisztelni és kedvelni. Azt remélem, hogy Magyar Péterrel is így leszek. Mentem este a Trafóba a Közveszélyes munkakerülők című előadásra. Irdatlan tömeg, nem is értettem. Alkalmasint az a helyzet, hogy nem a többi sok közveszélyes munkakerülők vagy közveszélyes munkakerülőnék, rokonaik és üzletfeleik töltötték meg a nagy nézőteret, hanem van a Trafónak egy zömmel fiatalokból álló törzsközönsége. Jelzem, a közveszélyes munkakerülés (röviden: káemká) törvényi tényállás volt a múlt században, a rendszerváltozásig. Nem egészen passzolt a tárgyhoz, ahogyan a tárgyban sem passzolt össze minden. Három testvér hozta létre ezt a közösségi színházi előadást, Thury Gábor, Thury Lili és Thury Zita. Szabadúszó alkotóművészek különböző területen, és bő tucatnyi, általában szintén alkotó, művész lett résztvevője a részvételi színházuknak. (Egy független színházi színészt felismertem köztük). Eleinte a testvérek nagyapjával foglalkoztak, aki a múlt század elején a munkásmozgalomban a munkások művelődése és testedzése szervezésének nagyszerű alakja volt a Gödi Fészekben. Ezt a részt rendkívül érdekesnek és ügyesen teatralizáltnak találtam. Felvillanyozott, hogy erről szól az előadás, erről fogok megtudni ma sokat. De aztán ez csak dobbantásnak bizonyult, hamar rátértünk a mára, arra, hogy a szereplők hogyan élik munkás életüket szabadúszóként, amit a magam részéről inkább állástalanságnak vagy kényszervállalkozói létnek neveznék. A szintén ügyesen és humorral színháziasított vallomások és megnyilvánulások is nagyrészt arról szóltak, hogy ebben a jobb híján így dolgozásban milyen nehéz magára a munkára koncentrálni és kibontakozni. Volt egy mérsékelten nézőbevonós rész, amikor állítások hangzottak el a szereplők érzéseiről és gyakorlatáról, a nézők pedig egy papírlapon bekarikázták azt, ami rájuk is érvényes. Kérték, hogy aki először eljut a tíz igenig, kiáltsa be, hogy bingó. Én – bő huszonöt éve „szabadúszó” állástalan kényszervállalkozó – még csak a harmadiknál tartottam, amikor valaki bebingózott. Elgondolkodtam magamon persze. Megegyező státuszom ellenére van két szerencsém. Az egyik, hogy szinte sosem – vagy csak átmeneti időkig – múlt rajtam a családom megélhetése. A másik, hogy már erősen kifelé tartok: hamarosan nyugdíjas leszek. (Ami gyakorlatilag semmit nem jelent. Mármint azt nem, hogy lesz valamirevaló nyugdíjam, és hogy nem kell dolgozni.) Ránéztem a Centrál Színház honlapjára, mielőtt elindultam Az ügynök halálára. Írják, hogy másfél óra az előadás. Ennek megörültem. Nem kedvelem ezt az amerikai drámavonulatot – erről már eleget nyafogtam ebben a füzetben –, legalább gyorsan végzünk, gondoltam. Amikor felment a függöny, mintha Az igazság gyertyáit láttam volna – legalábbis épp ilyesminek tűnt a színpadkép a bukaresti UNITER-gálán, amikor Székely Csaba átvette a legjobb dráma díját. Örültem a darab és az előadás szakmai elismerésének. (Pont tegnap kaptam meg postán a májusi Mozgó Világot, amiben írtam róla.) No de vissza a tárgyamhoz. Hát meglepődtem, milyen ocsmányul trágár lett Arthur Miller szövege, amióta legutóbb hallottam-láttam. (Fordító, dramaturg: Bíró Bence.) Ragaszkodnak ahhoz a színháziak, hogy ha valami ma játszódik, akkor abban röpködni kell a szaroknak, faszoknak, picsáknak, seggeknek, kurváknak, basszamegeknek, micsináljak. Amikor Willy és Linda Loman első jelenetében Stohl András a régi autójukról kezdett beszélni, abban a hiszemben, hogy még mindig az a kocsijuk, akkor azt mondtam magamban: hoppá, ez tga. (Az agyi működés rendellenessége: tranziens globális amnézia – az emlékezet hirtelen elvesztése rövid időre.) Lomannak neurológusra lenne szüksége. (Azt különben soha nem értettem, hogy miért tarhál Charlie-nál, akinél rendes állást is kaphatna. Kocsis Pál játssza Charlie-t, megörültem, hogy ez a remek színész felüti a fejét Pesten. Mennyi örömöm volt tegnap, ahogy így sorolom!) Kompetens szakemberek munkája az előadás. Alföldi Róbert rendezte, Stohl András és Balsai Móni játsszák a főszerepeket, igen szépen, hatásosan, erősen kimerevítve a feszültségeket. (Még a Howardot alakító Puskás Dávid is, tökéletesen pontos a dialógusban.) Stohl András egy bántalmazó terrorapa és terrorférj, miközben olyan, mint egy eltévedt, beszorult oroszlán. Kálmán Eszter barna öltönyt adott rá, zömöknek és alacsonynak látszik benne. Jó lett volna, ha nemcsak az egyik fia (Fehér Tibor) magasabb nála, hanem a másik is (Szécsi Bence). Balsai Móni az utolsó jelenetben fekete ruhát visel. A dekoltázsát látva arra gondoltam kicsit talán nyugtalanul, alapjában véve mégis megnyugodva, hogy szerintem lesz még neki asszonyi élete ezután. Mostan színes csempékről álmodom. Mivel szemkifolyásig néztem a csempekínálatot a neten. A nyári lakban folyó munkálatok során ugyanis a spájz rovására kap némi pluszterületet a konyha, mert szűkös volt ott az étkezőrész. Emiatt át kell csempézni az alsó és felső konyhaszekrények közti sávot végig a falon. Színes, mintás csempét képzeltem el, fehér-piros-szürke színnel. Találtam is három-négyféle szépet, ami megfelelt volna. Ezekről azonban kiderült, hogy nem négyzetmétere kerül 6-10 ezer forintba – mint gondolná a magamfajta, a realitásoktól elmaradt egyén –, hanem darabja! Ezért úgy döntöttem, hogy egyfélefajta (6-7 ezres/nm) csempéből veszünk több színűt, és abból magam fogok mintát kirakósozni. Így is lett, csináltam excelben hat-hétfajta mozaikot, és kiválasztottunk a kedvencemet. Megvettük a fehér, világosszürke, sötétszürke és piros metrocsempéket, plusz némi maradvány kéket, hogy itt-ott egy-egy kéket csak úgy mókából beledobjak a mintázatba. Tegnap szállítottuk ki a készletet, és persze nem bírtam ki, hogy egy nagyobb darab, beépítésre váró fehér szigetelőanyagon ki ne legózzam próbából a falikép két-három elemét. Klassz lesz, én már látom! Maga a szigetelés a házon még zajlik. Ahányszor megyek, mindig felmászom az állványzatok tetejére – mint egy kispályás Solness –, és csodálom a panorámát a háztető magasából. Onnan látszik, hogy hegyek vesznek körül bennünket. Most részben elakadt a munka, mert amikor egy korábbi szakaszban a tetőt szigetelték, akkor a munkások véletlenül hagytak egy rést a fal és a tető között, és oda befészkeltek rozsdafarkúak. Jelenleg kis fiókák tátognak ki a lyukon, és amíg fel nem cseperednek és ki nem repülnek, addig nem lehet befejezni a szigetelést azon a falon. Ezt értjük családvédelmi program alatt. Erzsi barátnőm lassan már gyakorlott színházi alkotónak mondható. Erzsébetvárosi őslakosként és aktivistaként egyszer részt vett az ÖrkényKÖZ egy előadásában, és most megint hívta őt Neudold Júlia és Görbe Márk, hogy legyen társuk a legújabb, Pestre jársz a boldogság után című várostörténeti sétájukon. (Képzeletbeli séta, nem kell kimozdulni hozzá az ÖrkényKÖZ Asbóth utcai helyiségéből.) Első lépésben a nézők a földre rajzolt térképen megjelölhettek erzsébetvárosi helyet, pontot, amelyhez közük volt vagy van, amelyhez erős emlékek fűzik. No, hát ebben igazán nem voltam elveszve, a hetedik kerületbe születtem, ott lettem gyerekből felnőtt (minden kis és nagy élmény, ami evvel jár), gimibe is az Erzsébetvárosban jártunk Erzsivel együtt (és Gittával, aki szintén osztálytársunk volt és ugyancsak néző-résztvevő tegnap este.) Görbe Márk művészettörténész igen jó svádájú fiatalember, ő beszélt a környék, az épületek, intézmények múltjáról vetítések közepette (és Erzsi közreműködőt sem kellett félteni, világéletében slágfertig volt), Görbe Márk spirituális-színházias úton felidézte például a Király utcát, a szórakoztatónegyedet a múlt századelőről. A Király utca kész regény. Mondjuk valóban kész regény, több regény, amiket meg is írtak. Az embernek rögtön kedve támadt azonnal megnézni a házakat és belevetni magát a történetük tanulmányozásába. Meghitt, barátságos szűk két órát töltöttünk ott, közben szép kávéskészletből megkávéztattak bennünket pogácsa körettel. Görbe Márk egy egészen csodálatos kis porcelán tehénből kínálta a kávéhoz a tejet. Amikor öntött belőle, a tehenke (ezt Annamari mondta így kiskorában) orrán-száján dőlt a tej.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
