|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. június
Nagyon fáj a szívem Tompos Kátyáért. Fiatal volt, szép, finom, és tehetséges, mint a nap. Színésznőnek, énekesnőnek egyaránt megragadó. Az egész lényéből szelíd varázs sugárzott. Egyszer szerintem írtam róla valami olyasmit a naplómban, hogy kellene őt sokat játszatni, használni a hamvas báját, mert az nem tart örökké. De. Nála kitartott. A Tháliában jártam este a Hisztéria című előadáson. Brit szerző, Terry Johnson műve, Horváth Illés rendezésében. Azt írják műfaji megjelölésül: feketevígjáték és sötét utazás Sigmund Freud tudatalattijában. Úgy mondanám, ez egy vaudeville-be oltott, tudományos vagy áltudományos igényű abuzálós társalgási bulvárdarab eutanáziával és szürrealizmussal megfejelve. Sigmund Freud és Salvador Dalí találkozása a csigás bicikli mellett. Talán nevettem én is három alkalommal, mint Freud a darab szerint, amikor színházba ment valami buja bohózatra. De machének, fárasztóan erőlködőnek, kietlennek találtam a művet. Ez lehet az oka annak, hogy nemigen tudtam osztozni a közönség feltűnő lelkesedésében a tapsnál. Mert különben a színészekre nincs panaszom. Szervét Tibor alakítása kedves, jó érzékű. Nem haldokol nekünk Freudként, hanem egy fáradt, de még mindig becsvágyó tudós bácsit mutat. Czakó Juli a probléma tárgyát hozó fiatal nő szerepében sok egészséges energiát mozgósít. Tamási Zoltán és Mózes András is teljesen helyénvalóan működik az előadásban, a szerepben. Jó, hát nincs olyan, hogy valami mindenkinek tetszik. Mint tudjuk, szoktak a dolgok összeesküdni. De néha, esetenként, olykor-olykor nem ellenünk, hanem mellettünk. Csempemintás tányéralátéteket találtam a neten! Rendeltem is azonnal a Dunaszéplakon alakuló konyha új, fehér étkezőasztalára. Egyszerűen Lovas Rozi-hiányom támadt. Úgyhogy bekéretőztem a Marczibányi térre a Loupe Színházi Társulás Lányok, fiúk című monoelőadására. (Írta Dennis Kelly, fordította és rendezte Horváth János Antal.) Azt hittem, hogy a földszinti kisterembe tartok, ahol gyerekelőadásokat szoktam látni, de nem, fent megy a nagyteremben, zsúfolt, pótszékes ház előtt. Csak úgy vonult a leendő közönség a Marczi irányába, ahogy baktattam felfelé a Mamuttól. Kiállt Lovas Rozi fehér pólóban, zsebre dugós bő nadrágban a rivaldához, és mondta, játszotta egy és háromnegyed órán át. Egyetlen pillanatra sem eresztett el bennünket. A gesztusairól tankönyvet lehetne kiadni, százoldalasat, minden lapra odaírni egy mondatot és mellé rajzolni a testtartást, a kéz-, kar- vagy nyakmozdulatot. A gesztusai tévedhetetlen elegye az egyéninek, a spontánnak és a tökéletes kifejezőkészségnek. Hajszálpontosan tudja a színésznő azt is, hol kell szemérmesen megállni, visszatartani a túláradni akaró érzéseket. Persze nem tájékozódtam előre, mi lesz ez a darab, amit nézek. Tehát jó ideig gyanútlanul élveztem az amúgy indokolatlanul, de muszájosan jókedvű játékot. Noha az előadás legelején, amikor a fény ráesett Rozi arcára, nemcsak mosoly suhant át rajta, hanem fájdalom is, ezt határozottan láttam. (Hősnőnk beszédhelyzete tisztázatlan.) A tapsnál felállt a nézők harmada-fele. Nem úgy álltak fel, fokozatosan, mint akik udvariasan mennek azok után, akik állva akarnak tapsolni. Hanem úgy, mint akik képtelenek tovább féken tartani az állva tapsolhatnékjukat. Simán kinéz ebből a produkcióból egy akkora sikerszéria, mint mondjuk Tenki Réka Egyasszonya. A végén Lovas Rozi szót kért, elmondta – miközben hangjában picit még ott rezgett a szereplő állapota –, hogy kik ők, a Loupe, miket játszanak és miért. És hogy kint az előtérben találkozhatunk, kijön kicsit beszélgetni vagy fényképezkedni. Ragyogó színésznő. Semmi színészkedés nincs benne. Csodálatos nőszemély. Amióta látom, romlatlan pályakezdő kora óta, azóta egyfolytában ilyen. Isteni áldásnak tekintem, hogy romolhatatlan. Összeszedtem tegnap minden bátorságomat, és végignéztem a Nemzeti Színház háborús kultúrműsorát a békemeneten, ezen a nagyszabású politikai kampányrendezvényen. Alkalmasint Vidnyánszky Attila rendezte, ezt már csak a gyermekszereplők miatt is valószínűsítem. (Nem szokta kímélni a gyerekeket, a legutóbbi Bánk bánjában is durván alávetette őket a Brüsszel-Soros-Gender-kritikájának. Mondjuk most Ady Endre sem járt jól vele.) Őszinte érdeklődéssel figyeltem az előadást. Nem mindent értettem belőle. Például amikor az irredenta versek szerzőjeként ismert Sajó Sándor költeményének sorait ismételték nekihevülten a kárpátaljai színészeink, Tarpai Viktória, Szűcs Nelli, Rácz József, akkor egy pillanatra eltanácstalanodtam. „Ez az én hazám!” – a mai Magyarországra gondoltak vajon vagy a szülőföldjükre? Arra sem jöttem rá, hogy a művészek közül melyik játszotta Putyint. Neki ebben a konstellációban és konsternációban mindenképpen szerepelnie kellett. Én nem ismerek senkit, aki ismerne bárkit, aki háborúpárti lenne, nem pedig békepárti. Erről az egy emberről tudjuk, Putyinról, hogy kétségkívül háborúpárti, hiszen ő indított háborút a szomszédos ország ellen. Volt ennek a kaotikus, tudatosan rémisztő produkciónak egy része, amikor a művészek egy kárpátaljai Kossuth-díjas akadémikus kortárs költő versét kiabálták: Nevezd meg, Uram, a szelet ki vetette, / és jelöld meg érinthetetlen homlokát. Utánuk rögtön a miniszterelnök úr következett, de nem nevezte meg. Ha vidéki színházba lehet menni előadást nézni, akkor én legtöbbször nem is latolgatok, hanem megyek. Fehérvár, Woyzeck? Persze! Csak az odafele úton tűnődtem el azon, hogy vajon mi is lesz ez – nem tájékozódtam előzetesen. Ha szerencsém van, akkor Krisztik Csaba játssza a címszerepet – gondoltam. (Szerencsém volt. Hidegvíz-szemű, feszes, robbanásveszélyes Woyzeck.) És persze Horváth Csaba rendezze – gondoltam még mellé. Mert – bevallom ehelyt – Horváth Csaba rendezéseire mindig szívesen és élénk érdeklődéssel megyek, még ha aztán nem is fogadom (be) mindegyiket egyformán jól. Külön örömre szolgált, hogy a Robert Wilson–Tom Waits-féle zenés művet adják. A Pelikán Fészekben bő tucatnyi, különböző méretű és fajtájú fémlétra a segédeszköz. (OBI-előadás, mondta a rendező utána a közönségtalálkozón.) Emlékezetes jelenet, amikor az All the World is Greenre Woyzeck és asszonya a létrafokok között sétálnak, majd a levegőben hátrafelé is, a létraszegélyen, egy-egy táncos támogató segítségével. Öt zenész, hat színész és hét táncos áll (ül) elénk. (A Kapitányt játszó Kuna Károlyról valahogy rögtön tudtam, hogy volt Woyzeck. Pedig lehet, hogy nem is láttam azt a harminchány évvel ezelőtti miskolci előadást.) Terepfoltos katonai ruhát viselnek a szereplők, Kiss Diána Magdolna Marie-ját leszámítva természetesen, akinek jelmezére Benedek Mari eleve rátervezte a kiterjedt vérfoltot. Muszáj felemlegetnem az Ezreddobost adó, kitűnő Sághy Tamást is. Az a fajta előadás, amiben a fizikai erőfeszítés átlényegül a produkció átütőerejévé. Szép munka. Feltűnő érdeme a hat negyedéves Horváth Csaba-növendék elsöprő energiájú, folyamatos, fáradhatatlan részvétele. Egy csapatnyi képzett táncos színpadi jelenlétén általában meglátszik, hogy kinek mennyire és hogyan eleme a mozgás. Van aki fegyelmezetten, pontosan és kötelességtudóan végzi a dolgát. Az egyikről lerí, hogy egyenesen erre a kifejezésmódra született. A másikon észrevehető, hogy mérhetetlenül élvezi is. És néha akad olyan – mint itt a láthatatlan csecsemőt szinkronizáló legkisebb lány –, akinek a táncolása, a mozgása valóságos költészet. Voltam tegnap a munkaügyi központban negyedéves raporton. Még kétszer kell majd kötelezően megjelennem, aztán jövőre lejár a zamatosságom; átigazolok a nyugdíjas ligába. (Azt tervezem, hogy ebből az alkalomból ünnepélyesen veszek egy banyatankot.) Oravecz Imrét olvasom. Olvastam már ezt-azt tőle korábban, de nem rezonáltam rá. Most viszont, a naplója megfogott. Nem is csoda, hiszen az öregedés az alaptémája, a dolgok, a viszonyok elrendezése, rendben hagyása, mielőtt véget ér az egész. Több öregség kellene – írja –, egy nem elég, hogy megszokjam. Na, hát nekem könyvi úton most itt az övé is. Amit és ahogy ír, az segít nekem is a megszokásban. (Mondta a munkaügyön az ügyintéző hölgy: á, látom, februárban betölti a 65-öt, idejében menjen a nyufighoz, beadni az öregségi nyugdíj iránti kérelmet. Erre hökkent arcot vágtam. Hogy nyufig, az még hagyján. De hogy öregségi? Ez a jelző az én szótáramban eddig nem tartozott az ügyhöz.) Nem mondom, hogy Oravecz Imre Alkonynaplója nagyon szívderítő olvasmány. De nem depresszív, nem ideges, nem különösebben panaszos. Nyugodt. Nagy igazságtalansága a természetnek, hogy ha betegség vagy baleset nem hozza előre, a legnehezebbet: a halált öregen, vagyis a legerőtlenebb állapotban kell véghez vinni – írja. Erre így még nem gondoltam. Jogos különben. De nem elég erős érv a korai betegség vagy a baleset előnyösebb mivolta mellett. Orosz színdarab, nincs fordítója, mégsem magyarul játsszák. Mi az? A kaposvári Sirály a Nemzeti Színházban. Ahogy mentem oda, megállapítottam, szépen fejlődnek, terebélyesednek a fák a Bajor Gizi parkban. Az egyik annyira ránőtt már Sinkovits Imre szobrára, hogy úgy hat, mintha Mózes a kezében tartott kőtáblával igyekezne magának utat vágni a dzsungelben. Szóval Sirály, a nagyon is ígéretes Mészáros Sárával Arkagyina szerepében. Mondjuk azt inkább el tudnám képzelni, hogy Fándly Csaba a bátyját játssza, mint a fiát (szemre legalábbis), de hát Fándly Csabáé Kosztya Trepljov szerepe. Amikor az előadást – amely egy kráter körül játszódik – későbbi felvonások szövegével és a negyedik felvonás Kosztya-Nyina dialógusával indították, akkor egy nehéz sóhajt nyomtam el magamban. Nem szeretem, ha a darabokat nem az elejével kezdik. Nem jelent az jót a továbbiakra nézve. A kaposvári Csehov-bemutatót Ilja Bocsarnikovsz rendezte. Amikor a debreceni Három nővérét láttam, már akkor is gyanakodtam kicsit, de jóhiszemű voltam. Mostanra azonban már csak két esetre szorítkozhatom a viszonyunkban. Vagy túl magas nekem az ő művészete, vagy pedig az aktuális színházi divatirányzatokra hajazó kamu. (Hogy mást ne mondjak: a szövegre szinte folyamatosan ráeresztett zene, amitől a mikroporttalan színészek ab ovo ráálltak a kiabálásra.) Eléggé üres kézzel indultam haza fél 11-kor, avval a szomorú benyomással, hogy talán nem is szólt ez az előadás semmiről. Igyekeztem legalább szép, értékes képeket, pillanatokat, vagy a humorra vonatkozó szándék eredményeit kiszűrni a játékban. Azt nekem muszáj is, észrevenni és észrevételezni, ha már kritikaírást vállaltam a produkcióról. August Strindbergről sosem láttam fényképet. De mindegy is, mert ha láttam volna, akkor sem tudnám elképzelni ezt az embert, aki ahányszor leült az íróasztalához, mindig szörnyűségeket írt az emberekről. Pláne a nőkről, bősz antifeminista lévén. (Ibsent dúltan támadta a Nóráért, de lehet, hogy némi drámaírói féltékenység is befigyelt ott ostorozás közben.) Strindberg életművét nagy, sötét önéletrajznak is szokták tekinteni, de szubjektív alapon, mert különben elég konszolidáltnak mondható családja és gyerekkora volt. Felnőttként aztán maga gondoskodott a bonyodalmakról: megnősült, gyermeket nemzett, elvált, megnősült, gyermeket nemzett, elvált, megnősült – egyre nagyobb korkülönbséggel persze –, gyermeket nemzett, elvált, aztán hatvanhárom évesen meghalt gyomorrákban. Ifjú író korában támogatta őt anyagilag a svéd király, aztán Párizsban, Svájcban, Dániában, végül Stockholmban élt, utolsó születésnapján a szakszervezetek felhívására tízezer ember vonult az ablaka alá fáklyákkal és forradalmi dalokkal, ünnepelni őt. Láttam A pelikánt a Trafóban Dollár Papáéktól, Ördög Tamás rendezésében, meg a tévéfilmesített verziót is a covid alatt. De úgy érzem, ez az igazi, most, a Radnótin, mindenekelőtt Tóth Ildikó miatt, akitől megreszket, megfeszül az egész, rémes családi történet. Természetesen jó Major Erik is, Sodró Eliza is (az a vijjogó nevetés…!), és ők tudják, miért épp Bányai Kelemen Barna kellett ide melléjük, de Tóth Ildikó színészete és színpadi személyisége a kulcs az estéhez. Nem egyszerűen azért, mert nem könnyű hitelesnek látni azt a nőt, aki össze tudja szűrni a levet a saját vejével. Hanem mert a színésznő a finom, sikkes, vonzó lényéhez bármikor simán hozzákever egy milligrammnyi álságot, álságosságot, amitől a leleplezés egy pillanat alatt megsemmisíti ezt az asszonyt. Hogy aztán két pillanattal később rezzenéstelenül folytassa ugyanazt a szörnyeteg nőt, aki eddig is volt, csak nem akartuk elhinni róla. Hirtelenjében nem is tudnék mondani még egy színésznőt, aki ezt így el tudná játszani és fogadtatni. (Talán Cate Blanchett.) Ez volt tehát a Rózsa és Ibolya Győrben. A tegnapi nehéz fizikai nap estéjén a Kuglerbe tartottam, a bOdyssey project Búcsú című előadására. 20.05 hákor még ott heringeződtünk az előszobában – fel is merült bennem a menekülés gondolata. Eszembe jutott, hogy pár éve egy szintén meleg nyári estét végigfuldokoltam ennek a lakásszínháznak a telezsúfolt nézőtéren, és kicsit sem vágytam az élmény ismétlésére. Némi vívódás után maradtam végül, és örülök, hogy így lett. Egy családot láttunk az étkezőasztaluk körül, szólt a rádió, jöttek belőle folyton a hírek, a kormánypropaganda, migránsozás, határkerítés, alaptörvény, már tíz éve is az ment, ami. Három fiatal felnőtt gyerek tartozott a szülőkhöz (a játszók kora nem számított). Ahogy kibontakoztak előttünk az eszményeik és a gyakorlatuk, az erőteljes lenyomatát adta egy gajra ment társadalomnak. Az apa az István a király kapcsán szerezte meg a maga identitását, és ez a temetéséig már ki is fog tartani. Az anya kemény kézzel igazgatja a famíliát, a gyerekek meg szeretnének tenni az egészre, de nem képesek rá, túl sok sérülés érte őket. Derék katolikus magyar család ez, amennyire a felszínhez kell – alatta azonban nemigen érvényesülnek a keresztény elvek –, pap barátjuk pályáztatja is őket költségmentes zarándokútra a csíksomlyói búcsúba. Nem tudom, kik ezek a fiatal emberek, akik játsszák a darabot – jó, Keserű Imre nem fiatal, de őt tudom is, ki. (Gugliilag: a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Szakgimnáziumban alakult a csapat.) Az biztos, hogy dolguk van evvel a műfajjal, személyes ügyük, azért mozoghatnak benne ilyen elfogulatlanul, otthonosan. Kitalálták, megcsinálták, élettel töltötték meg. Volt egy jelenet, az szíven döfött, mert engem is csekkolt anyukám a Facebookon, miközben nem igazán volt tisztában avval, hogy mit lát ott, és ez nálunk is vezetett abszurd dialógushoz. Körülbelül ennyi a közös pont e család és az enyém között. Avval jöttem haza, hogy milyen jó dolog ez! Egyszerűen, természetesen, kisszabású módon felmutatnak bennünket, minden nyomorúságunkkal, hitványságunkkal és kilátástalanságunkkal együtt. Az előadás egyrészt iszonyú vicces, másrészt fájdalmas látni. Ezt nevezem színháznak. Abban biztos voltam, hogy a választások eredménye nem fog örömöt szerezni számomra. Mindenekelőtt is él az országunkban több millió ember, aki elhiszi, hogy a békevágyó utcai harcos miniszterelnök öntestével fogja megakadályozni a harmadik világháborút. Egyébként ha konkretizáljuk az ő békevágyát, az egészen pontosan arra irányul, hogy Ukrajna kapituláljon vezetőnk példaképe, az orosz elnök előtt. Ha ez megtörténik, akkor nálunk persze nehéz helyzet állhat elő: egyrészt mást kell kitalálni, amitől féljünk, másrészt hogyan lehetne fenntartani a rendeleti kormányzáshoz nélkülözhetetlen veszélyhelyzetet, amelyet kormányunk annyira ügyesen kezel, hogy még világbajnokságok, BL-döntők is rendezhetők mellette. Pártunk és propagandája egyébként is sikert sikerre halmoz, például évek óta nem operáltak át egyetlen óvodást sem kisfiúból kislánnyá vagy fordítva. Na ugye. A részeredmények megfelelő szakaszában avval feküdtem le, hogy Vitézy Dávid lesz Budapest főpolgármestere. Aztán arra keltem, hogy Karácsony Gergely. De bármelyik is, nem tudja a várost vezetni a Tisza párt nélkül, amely párt szándékairól, programjáról szinte semmit nem tudunk még. Várhatóan az sem fogja a fővárosi közgyűlés működőképességét szolgálni, hogy a Tisza és a DK nyilván egymás kérlelhetetlen ellenfelei lesznek, a következő országgyűlési választásokra készülve. Az ötödik kerületet hagyjuk is, itt a feltőkésedett Szentgyörgyvölgyi család már-már bebetonozva látszik lenni. És akkor még az lett reggelre, hogy lemondott a kulturális miniszter. Azt nyilatkozta, hogy két év alatt sikerült elvégeznie a négy évre tervezett munkát, úgyhogy nyugodtan távozik. Ez önmagában véve viccesen hangzik, de mi van, ha károkozásban volt neki kimérve a feladat? Most már tudjuk, hogy egy gyógyszerész lesz a kulturális miniszter, aki folytatja elődje munkáját. Elhagytam az országot. Marosvásárhelyen vagyok, ahol ma reggeltől előadások nézésével ünneplem az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház 75. születésnapját. Éljenek, éljenek! Nyárra készültem, úgyhogy remélem, csak órák kérdése, és kinyárul. Az Ariel kéttagozatú: román és magyar ifjúsági és gyermekszínház, a magyar társulatot Székely Kati vezeti. A színház igazgatója huszonhat évvel ezelőtt lett Gavril Cadariu rendező, aki a múlt hónapban 66 évesen hirtelen meghalt. El lehet képzelni, hogy a születésnapi ünnepségsorozatnak – amelyet vívódás, bizonytalanság és latolgatás után végül nem mondott le a színház – mennyi szomorúság, gyász és veszteségérzet van a mélyén. A programnak része a megemlékezés, a tiszteletadás Gabinak (így nevezték, tökéletesen beszélt magyarul). Megnéztem a most készült riportfilmet róla. Mondja benne az egyik munkatársa, hogy ő mindenkiben a jót látta. Igen, ez… Ez talán a legjobb azok közül a jók közül, amiket egy emberről el lehet mondani. Tegnap magyarországi vendégek is felléptek, először az egri Harlekin Bábszínház a Szűcs Réka rendezte Moll tündér álmával. Láttam már ezt az előadást, és nem is felejtettem el, mert ez a kis Moll tündér az egyik legbájosabb báb, amit életemben láttam. (Csonka Erzsébet tervezte.) És hogy rokizik…! Picit emlékeztet Denevér Ernőnkre, bár ő – mármint Moll – nem patkósorrú, hanem kis hegyes orrocskája van. (Hah, megtaláltam, már az első találkozásunkkor is eszembe juttatta Ernőt!) A pécsi Bóbita Bábszínház Kacor királyt hozott Varsányi Péter rendezésében. Az erdőben épp polgármester-választást tartottak, elvileg demokratikusan, a lebonyolítás azonban erősen a regnáló elöljárónak, a rókának kedvezett, aztán jött egy fenyegető hír, aminek hallatán először le akart falcolni Polgármester Róka, aztán militarizálta az egész erdőt. Hát nem is folytatom ezt itt tovább, nehogy véletlenül „feljelentsem” az előadást. Este a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata szerepelt zenés Ruminival. Becsülöm a színészek erőteljes, igen strapás munkáját, amit energikusan és lelkiismeretesen végeztek, mindazonáltal a produkciót némiképp kellemetlennek találtam. Egyrészt a hossza, másrészt a hangosítás problémái miatt, és főleg mert túlzsúfolt. Úgy teletömték ötletekkel és különböző bábtechnikákkal, mintha rendezői vizsga lenne, pedig hát nem az. De nem akarom evvel fejezni be a mai bejegyzést. Elragadó itt is a gyerekközönség. A kacagó törpéket különösen bírom. Amikor Moll tündér összebarátkozott egy szőrös hernyóval, akire a bábos aztán szép színes sálat tekert, akkor egy meglepően nagytudású ovis felkiáltott: BEBÁBOZÓDIK! Elnyerte szakmai elismerésemet. A laş-i Luceafărul Színház nonverbális előadása egy pályaudvaron vagy vasútállomáson játszódott. (Ezt talán már meséltem: amikor 1993-ban, dramaturg koromban Nyíregyházán taxiba ültem és kértem, hogy a pályaudvarra, akkor a sofőr szigorúan helyreigazított, hogy az vasútállomás, nem pályaudvar.) Egy idős ember lekéste a vonatot, aztán körbevették bohócforma fiatalok és bohócot csináltak belőle. Úgy értem: kapott piros orrot, arcfestést, hatalmas cipőt. Bohócszámszerűségek, etűdök váltották egymást a játékban. Köztük két szép, lírai, az egyik egy tündérmanószerű lánnyal, a másik pedig két szereplő bábverziójával. Ráfegyelmeztem a körülöttem ülő kisgyerekekre, akik idővel fényképezni meg videózni kezdtek. De lebőgtem, mert intésemre ugyan eltették a mobilt, ám pár perc múlva a jóval előttünk elő tanítónőjük nekiállt ugyanezt csinálni, és odáig nem terjedt ki a hatásköröm. Délután Boros Kinga kollégám hívására elmentem az egyetemre, hogy megnézzem az ő elsőéves teatrológus hallgatóinak színészmesterség vizsgáját, amit Patkó Éva irányításával hoztak létre. Az első jelenetükben a női mosdóba és zuhanyozóba lehetett bemenni hozzájuk, egyenként, stafétában. Beosontam oda, ahol vízben tocsogva drámainak ható hanghatások és mozgásformák közepette valami olyasmit adtak elő, amit nagyon átélni és hinni látszottak, úgyhogy meghatott tisztelettel jöttem ki pár perc múlva. Koraeste a házigazda, az Ariel mutatta meg kedves produkcióját, a János vitézt. Fiatal színész, Szabó Dániel csinálja egyszemélyben. (Szerény kollegialitás is ébredt bennem, mert én is előadtam tavaly nyáron az idős hölgykoszorúnak, amikor önkénteskedtem a Migazziban. Hopp, nem is tavaly volt, hanem már két éve.) Nem volt magára hagyva a színész egyébként, bőven nem, talán túlságosan is nem, mert Barabás Olga rendező három zenészt kerített mögé, a hátsó falon pedig Cakó Ferenc homokanimációját láthattuk illusztrációként. Ennek kapcsán az előadás után könyvbemutatóra is sor került, mert a János vitézt Cakó Ferenc ide készült homokanimációs képeivel megjelentette most az Equibrilyum Könyvkiadó. Szép kötet. Reggel a craiovai Kolibri Színház Gabi Cadariu rendezte előadását láttam A nagy retek címmel. Annyira dús volt a színpadkép és a szereplőgárda, hogy időbe telt rájönnöm: a répamesét játsszák. Rögtön nagyot rámosolyogtam magamban Annamarinkra, mert neki ez repertoárdarabja volt kisóvodás korában. Csodálatosan mondta, néha még a levegőt is befelé szívta közben, ami Eszenyi Enikőnek is kedvelt színészi eszköze volt régebben. (Felvettük a kis műsorát annak idején magnóra vagy videóra, mármint Annamariét, de nem merném leadni, mert biztos kinyírna.) A nálunk Cili cicaként ismert meseszereplő egy barna, szőrös macskabáb volt, akinek rugót rejtett a teste, úgyhogy amikor nagyot nyávogott vagy nevetett, olyankor a színész kihúzta őt hosszúra, és ezen a gyereknézők meg én jót nevettünk. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház egyszemélyes előadással érkezett, amit Pánczél Kata készített Máté Angi Mamó című regényéből. Szőke, tágra nyitott szemű lány, a testével összenőtt bábbal. Azt hiszem, ez lesz az, amit kompletten meghagyok magamnak a Spirituszra. Délután ismét román előadás, a galaţi Gulliver Színház családinak szánt Alice Csodaországbanja. Nem vagyok egészen biztos ebben, de úgy tűnt, hogy talán elmeosztályról, vagy legalábbis kórházból indult ki a történet, aztán színes forgatagba torkolt. Volt zene is meg geometrikus ábrák vetítése, ez felidézte bennem Bocsárdi László szentgyörgyi Alice-át és visszavágyódást keltett, de ettől még ezt egy derék produkciónak találtam. Az este is Gabi jegyében telt. Részint az Ariel általa rendezett Hess-előadásával, Nicu Mihoc szereplésével. De arra már nem éreztem képesnek magam, hogy ezt a monodarabot, amit különben láttam Harsányi Attilával, végighallgassam most románul. Utána megemlékező beszélgetés zajlott románul. Ez alatt már felmerült bennem, hogy miután orosz, angol és dán nyelvleckéket mindennap végzek a Duolingón, esetleg felvehetném a román kezdőt is. Örülök, hogy kicsit részese, vagyis nézője lehettem az Ariel Színház eseménysorozatának. (Most gyorsan elképzeltem, hogy milyen szívesen botorkálok majd el a 100. születésnapjukra is, 25 év múlva. Idősebbek egyébként a Budapest Bábszínháznál, a volt Állami Bábszínháznál is!) Eleve imponált a születésnapi rendezvényük módja: úgy ünnepeltek, hogy meghívtak más színházakat fellépni a közönségük és a társulatuk előtt. A napi három gyerekelőadás megtekintése, az nekem épp jó. A kecskeméti bábszínházi fesztivál, az már durva, ott napi öt-hat előadás sorjázik, szerencsémre mindig akadnak köztük olyanok, amiket már láttam. Szakmailag majd a Spirituszon, itt most még csak annyit, hogy igen jó dolgom volt Vásárhelyen ezen a három napon, szinte terápiaként vagy nyugikúraként éltem meg. Szép, csendes, légkondicionált szállodai szobámban az Ariel előadásai között – stílszerűen – a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának idei előadásait nézegettem az ágyon heverve. Mert évad végén járunk, közel a kritikusdíj-szavazás, és ilyenkor bekérünk a színházaktól felvételeket. Emellett naponta háromszor megetettek a hotel éttermében, ahol olyan nagyszerűen főznek, hogy egyetlen falatot sem volt szívem ott hagyni a tányéron. Voltaképp három nap alatt bevittem egyheti élelmiszer-adagomat. Tegnap este már itthon mentem a dolgomra: a Marcziba a Loupe Társulat előadására. Már csak azért is, tájékozódásképpen, mert a Mozgónak a Lovas Rozi Lányok, fiúkját írtam meg júliusra. De ezt a tegnapi estét, A kezdet/végét már átcsúsztatom holnapra. Halványan dereng nekem Sean O’Casey A kezdet vége című darabja, és nyilván halvány derengés köti össze a közel százéves eredeti művet avval, amit Horváth János Antal „után/nyomán/helyett” írt és rendezett a Loupe Színházi Társulásnak. A szereplőgárda mindenesetre stimmel: két pasi – barátok – és egy nő. Esetünkben Földes Eszter a Molnár Áron lassan mindenórás állapotos felesége. (Meg is szüli a gyereket a másfél órás előadás végére.) Ül Wagner-Puskás Péter személyében egy zenész is a színpad baloldalán, aki zenével, illetve hanghatással kíséri a játékot, amely érdekes egyvelege színháznak, cirkusznak és koncertnek. (Amennyiben Molnár Áron és Mohai Tamás valóságos akrobataszámot mutatnak be egy lógó csilláron elkövetett égőcsere kapcsán, és Bridget Jones-módon abszolválva van Céline Dion All By Myselfje is.) De a lényeg számomra nem ez. Hanem hogy milyen mulatságosan és kétségbeejtően mutatja be az előadás azt, hogy fiatal férfigenerációk mennyire éretlenek ahhoz, hogy felelős férjek és apák legyenek. Most ez így kicsit talán szigorúan és vénasszonyosan hangzik, de pont erről van szó, igen, az infantilizmusról, a lazaságról, a megbízhatatlanságról, amire voltaképp kész istenkísértés gyereket vállalni, de kellő optimizmussal az ember – akár feleségi, akár rokoni, akár nézői státuszból – reméli, hogy majd csak felnőnek a feladathoz. Jópofa előadás komoly fizikai munkabefektetéssel. Kedves vonása, hogy játékosan kezeli az első sorbeli nézőket. Nagy siker volt, a közönség harmada állva tapsolt a végén, szinte csupa nők. A csapat magabiztossága az, ami lefegyverző. Tegnap, míg hazavezettem a Dunakanyarból, egy közepes építőipari segédmunkás nap végén, a fiúk a fociról beszélgettek, amint az szokásuk. (Szeretem hallgatni, ahogy okosakat mondanak, de tényleg.) Ennek kapcsán tudtam meg, hogy az olasz válogatottban játszik egy Buongiorno, vagyis jó napot kívánok nevű játékos. Azt hittem, viccelnek, de nem, úgyhogy nagyot nevettem ezen. Ennyi erővel honnangyüttmagának is hívhatnák. Egy tökéletes nap – Karsai Dániel, Szenteczki Zita és Bíró Bence darabja a 6színben. Kicsit tartottam ettől, kényes feladatnak tűnt. De tulajdonképpen már az első jelenet megnyugtatott valamelyest. Amikor is főhősünk – Vizi Dávid – állt az Annapurnán, a hátán Lőrinc Katalin mint hátizsák, amelynek csatjait (az addig összekulcsot kezeket) hirtelen nem bírta bekapcsolni ez az erős, keménykötésű férfi. (Érdekes csudája a színészetnek egyébként, hogy amikor a második felvonás kezdetén egy nyilvános beszélgetésre került sor az életvégi döntésről egyházi emberek részvételével, és főhősünk már elég mereven, korlátozottan ült a széken, akkor Vizi Dávid legalább 20 kilóval kevesebbnek látszott, mint az első felvonásban!) Lőrinc Katalin szerepeltetése – aki törékenynek ható, apró, kb. 40 kilós, ősz loboncú, szuggesztív táncosnő – művészileg termékeny ötletnek bizonyult. Ő maga a betegség, amely Vizi Dávid figurájához szegődik és nem is hagyja el többé. (Eszembe jutott ma reggel a Kurta Niké játszotta volt barátnő is, aki nyilván bűntudattal küzd, mélyen együttérzek vele.) Vizi Dávid biztos támasza a produkciónak, és természetesen a többiek – Gyabronka József, Kurta Niké, Nagy Márk, Török-Illyés Orsolya – munkájában sincs hiba. Nehéz különben mit mondani az előadásra, azon túlmenően, hogy sikerült színháznak lennie. Érzelmileg megterhelő este. Nemcsak azért, mert a főszereplőt ismerjük, itt él közöttünk. (Elejétől fogva olvasom a FB-n, végtelen tisztelettel. Legelsősorban talán nem is a kiállása, a küzdelme miatt, hanem a hangneméért. A hangneme tökéletes normalitásáért.) Hanem azért is, mert számos részlet ismerős – a betegágytól az „anyám, apám nem kiabált velem”-ig –, lényeges elemeit ennek vagy megéltük már mi nézők is, vagy majd fogjuk. A legvégén Karsai Dánielt halljuk felvételről, hozzánk szól. Amikor egy beteg ilyen nehezen beszél, akkor a megértéséhez gyakorlat kell, hozzászokás. Semmit nem értettem abból, amit itt mondott. Egyedül a bátorság szót hallottam ki a szövegéből. De azt többször is. Tegnap reggel 7 óra 51 percre volt időpontom egy budai laborba, ahol két fémtasakot telefújtam levegővel. Délutánra megállapították, hogy a helikoptert likvidálták. Mármint az antibiotikum-kúra elintézte a helikobakteriális fertőzést. Viszont a múltheti vérvizsgálat szerint az amilázam továbbra is megbízhatóan magas. Bezárult tehát egy közel féléves egészségügyi kör, ugyanott tartok, ahol az elején: tünet nélkül és ismeretlen okból amilázt halmoz fel a szervezetem. Egy amiláz-nagyhatalom vagyok. Maradjunk ennyiben. Írja Oravecz Imre az Alkonynaplójában ezt: Fül-orr-gégész ismerősöm szerint a tudomány még nem tudta kideríteni, miért csöppen el sűrűn az öregek orra. A fogorvosomtól viszont magyarázatot kaptam arra, miért szivárog a szánk széléből a nyál. Ha jól értettem, a fogak kopása következtében megváltozik az áll helyzete, és az ajkak nem zárnak többé rendesen. Na, jó tudni. Kellene írnom a kaposvári Sirályt, de halogatom, mert nincs sok kedvem hozzá. Inkább előadás-felvételeket nézek, mondván, hogy úgyis kell csinálni azt is. Megtekintettem a marosvásárhelyiektől egyrészt az Emma különös élete című olasz darabot, másrészt a Presznyakov fivérek Csónak című művét. Mindkettő színvonalas, jó előadás. Ez alkalomból szembesültem avval, hogy énhozzám a Radu Afrim színpadi őrületei mennyivel közelebb állnak, mint Bocsárdi László hűvösen okos színháza. Néztem aztán A tehetséges Mr. Ripley-t Kecskemétről, mert kíváncsi voltam, mit kezdett evvel színházban Kovács Lehel. Kamerázós, vetítéses, zenélős kavalkádot. Orth Péter játssza Tom Ripleyt, messze nem olyan titokzatosan, mint Andrew Scott, de a hangjában, a beszédmódjában van valami enyhén gyermeki reszketegség, ami illik ehhez a figurához. A legközelebbi programom a sepsiszentgyörgyi Chicago vagy a Jégtorta lesz, azt hiszem. Hogy véget ért vasárnap Vásárhelyen az Ariel születésnapi fesztiválja, csináltam tegnap egy zoomos beszélgetést Székely Katival, a Spirinek tartogatva. Jut eszembe, felvettem a román kurzust a Duolingón. Jó, hát nem leszek már tolmács, műfordító vagy ilyesmi, de járok Erdélybe, épp ideje, hogy a román nyelv alapjainak alapjaival megismerkedjem legalább. Említettem ezt az új nyelvi vállalásomat kedves férjemnek. Meglepődött rajta. Odadobtad a nemzet becsületét? – kérdezte tréfásan, Teleki Pált idézve. Ó, az én becsületem olyan pici darabja a nemzetének, ha eldobom, még csak le sem esik – feleltem tréfásan. Amikor tavaly júniusban vendége lehettem az újjáalakult Zentai Magyar Kamaraszínház miniévadának, rögtön tudtam, hogy ha ők folytatják, én is folytatom: jövőre is eljövök megnézni a munkájukat. Ez van most. De óvatosan, takarékosan kell bánnom a naplóbejegyzéssel, mert megírtam a tavalyit Szűcs Katinak, és hagyományteremtő céllal megírom az ideit is. (Amióta nincs AlkalMáté, aminek évi nyáriját mindig dokumentáltam a Criticai Lapokban, azóta nem sok cikket adtam oda. Úgyhogy ideje egy újabb rendszeres sorozatnak, AlkalMezeiKingaszínháza tárggyal.) Papp Timi kultúrtörténeti megjegyzéstevőnek köszönhetően rögzítem, hogy mivel Horgosnál jöttünk át a határon, így érintettük Kovács Lehel szülőhelyét. Zentán a főtér, a szálloda, a színház épp úgy várt, ahogy egy éve elhagytuk, leszámítva, hogy irdatlan hőség volt tegnap és ma is az lesz. Az első estén egy összetéveszthetetlenül Mezei Kingá-s előadás várt bennünket, a Sziveri János verseiből és Benes József képeiből készült Hidegpróba, Dévai Zoltán, Hajdú Tamás, Mezei Kinga, László Roland, Pálfi Ervin, Szilágyi Áron, Verebes Judit és Virág György szereplésével. Volt közben egy érdekes pillanat. Az egyik jelenetben a színpad mélyében-magasában lévő kisebb lámpáikkal kivilágítottak a nézőtérre. Ha valamit utálok a színházban, az az, amikor elvakítanak a reflektorral. De most ez valahogy úgy történt, hogy nem volt vakító az a fény. Amikor pont énrám esett néhány másodpercig, akkor belenéztem abba a távolinak tetsző, kisebb pontszerű lámpába, és képződött közte és köztem egy fényesen világító, hosszú, zárt, körülhatárolható alagút. Egyrészt megbűvölt, másrészt azonnal az jutott eszembe, hogy talán ilyet láttak azok, akik meghaltak és visszajöttek belőle. Vettem a piacon két-három napra gyümölcsöt (sárgabarackot, meggyet, szilvát). Sápítoztam magamban, hogy mennyi sok szerb mukit kértek érte, aztán hazajöttem és megnéztem a neten, hány forintomba került ez, és kiderült, hogy 440-be. Ügyes húzás volt Mezei Kingától, hogy csak öt perccel a szakmai beszélgetés kezdete előtt említette: Szűcs Kati lett volna, aki vezeti a napi eszmecseréket, de ő lemondta végül az utat, úgyhogy beugrást kér… Ha este mondja, akkor egész éjjel hencegtem és ütődtem volna az ágyban (ez egy kiskori Annamari-mondás), ha reggel, akkor talán még van időm keresni egy kutat, amibe beleugorhatok. De így, mit volt mit tenni, vállaltam. Szerencsére az alkotók meg a szakmai nézők, vendégek – szerb kollégák is – voltak elég gondolatosak és beszédesek. Érdekes kifigyelni, kik vannak itt, mert az már tavaly is nyomravezetőnek bizonyult. Végignézte a múltkori miniévadot Kiss Csaba, és idén lám, rendezett itt egy Sirályt. Most pedig jelen van Bocsárdi László, és már titkon örömmel bizakodunk, hogy dolgozni fog Zentán. Spolarics Andrea, Szegedről Kiss Ági – gyűlnek ide terepszemlézni a szakemberek. Velünk van Nánay kolléga is a feleségével, mindenki nagyon örül nekik. Azt pedig nem is említettem még, hogy ideszerződött a Zentai Magyar Kamaraszínházhoz Vilmányi Benett! Tegnap, ha pont a legnagyobb hőségben is, de lehetőség nyílt felmenni idegenvezetővel a városháza bezárt óratornyába. Én sosem hagyom ki a magaslati nézelődést. Mennyi szép zöld mindenfelé a városban! Szemben hátul meg a Tisza. Végigtanulmányoztam a toronyban a 200 lépcsőnyi oda- és visszaúton az összes, hangulatos régi fényképet a városról, meg az 1697-es zentai csatát ismertető kiállítást. Este a Sirályt játszották, amihez Kiss Csaba hozta Nyinának a lányát, Kiss Anna Gizella egyetemi hallgatót, akit én eddig csak távolabbról láttam (a Nemzetiben a karzatról néma Kattrinnak meg Júliának egy rossz soproni felvételen.) Meghatónak találtam ezt a bájos fiatal teremtést. Egyébként ide adaptálta magára a darabot ez a muzikális társulat. Arkagyina Mezei Kinga, Trigorin Pálfi Ervin, Trepljov Szilágyi Áron, Balázs Áronban pedig összenőtt Szorin Dornnal. Ej, de jó ezeket a színészeket nézni! (Némelyikük felrémlett bennem 18-20 évvel ezelőtti újvidéki Csehov-előadásokból. Vagyis nem felrémlett, hanem felszéplett.) Merőben élveztem az előadást, több helyütt újat mondtak-mutattak nekem a színészek a darabról, jóllehet több mint harminc Sirályt láttam már. Lesz mit beszélni meg írni erről. A tegnapi nap nehéz volt. Nem mintha az előadásokkal bármi gond lenne, de délután 4-kor és 7-kor folytak le, nagy melegben, és a színháztermekben nincs légkondicionálás. A tágas, ülhetős előtérben szerencsére van. Este, előadások után is inkább ott ülünk mi fránya vendégek (most azt nem tudom, miért ez a jelző jutott eszembe rólunk, hogy fránya), nem pedig a hangulatos, kerthelyiségforma udvaron, ahol esténként zenélnek is, úgyhogy igazán klassz, fiatalos és kommunikatív társasági élet zajlik. Először Kiss Csaba De mi lett a nővel?-je ment Dévai Zoltán rendezésében. Ez a darab tökéletesen alkalmas arra, hogy három fiatal színész értelmesen, műhely jelleggel dolgozzon vele, bíbelődős, svungos, jókedélyű szakmunkát hozva létre. Pláne ha ketten – Szilágyi Áron és Virág György – már tapasztaltak itt, a harmadik, a legfiatalabb, László Roland pedig idén került a társulatba*. Este a Szedjetek szét című Mezei Kinga-rendezést láttuk, amely épp úgy Domonkos István műve(i) alapján készült, mint annak idején Újvidéken az emlékezetes Via Italia. (Azt hiszem, az volt az első és meghatározó Mezei Kinga-előadás, amit láttam, húsz éve.) Ha jól értem, ez a mostani produkció eredetileg Szabadkán született, amikor Mezei Kinga egy ideig a Kosztolányi Dezső Színház tagja volt, ezért is játszik benne az azóta Kosztolányi-igazgatóvá lett Mészáros Gábor is (könnyedén, pazarul egy ősz, öreg, tengerparti hobót). Általában is nagyszerű vonása a zentai előadásoknak, hogy gyakran beléjük vannak hívva vendégnek a délvidéki magyar színjátszás kitűnőségei. Hogy például végignézve, -hallgatva a szabadkai Pálfi Ervin tegnapi előadászáró monológját, nem halogathatom már annak kimondását, leírását, hogy Pálfi Ervin nagy színész. A mai reggelinél lehangoló élmények értek. Megtudtam, hogy az utóbbi harminc évben ez a város egyre pusztul lefelé. Valamint hogy itt a magyarság lassan, de biztosan el fog fogyni. Végül és utolsó sorban pedig: a választható öt-hatféle reggeli közül a virslit kértem ma, amit, attól tartok, elfelejtettek megfőzni. *Pontosításképpen: a szakmai beszélgetésen kiderült, hogy a produkció korábban született, még a Mezei Kinga-korszak előtt, tehát felújították egy új szereplővel, László Rolanddal. Az utolsó nap délutánján János vitéz, Szabó Sebestyén László rendezésében. Hatan játsszák, felváltva narrálva. Egyszerű, meseien népies világú, fehér textiles, kerekesgémeskutas előadás. A gonosz mostoha busómaszkban ijesztget, Jancsi nyájának maradványát bégető bárányfelhők alakítják, az óriásoknál pattog a galuskának való szikladarab, mint a labda. Nem mondom, hogy mindenhova jutott ötlet, muníció, de energikus, rokonszenves produkció. Három konkrét kilónyi súlycsökkenést eredményezett tegnap a színészeknél. Este Görgey Gábor Handabasa avagy a fátyol titkai, komédia Vörösmarty Mihály művei alapján. A darabot mint mixet nem ismerem, de az eredeti Vörösmartyt olvastam, emlékszem is Gutának erre a mondására: Oh, mily soká él nőben a kívánság! László Sándor rendező, Szerda Árpád zeneszerző és a színészcsapat nyilván hozzátette a magáét az átirat átiratához, lett belőle egy olyasfajta szórakoztató előadás, amin én, Savanya Amilázia jó, ha kétszer elmosolyodom, és az itt megvolt. Dévai Zoltán igazgatóval és Mezei Kinga művészeti vezetővel együtt nyolcfős a társulat, a legújabb és legfiatalabb tagon, Vilmányi Benetten és Dedovity Tomity Leán kívül mind felléptek benne. Vendégnek Hajdú Tamás és kirobbanó komikai szubrettként László Judit. Mezei Kinga adta a Kamilla-szerű vénlányt lila hajjal és rendes komédiáskedvvel. Egy többnapos, sok előadásos fesztivál vagy miniévad mindig eléggé lestrapálja a nézőt, de az persze semmi ahhoz képest, ahogy a társulatot. Pláne itt, ahol nincs segédszemélyzet, a színészek maguk építik és bontják a díszletet, tegnap történetesen bepakolták és útnak indították Kisvárdára, mert ott játsszák majd a Handabasát a zsinagógában, ami mint helyszín… hagyjuk. Vagyis ne hagyjuk, mert egyébként pláne ott fogja játszani Andrási Attila udvari kamaraszínháza Csurka István Megmaradni című művét. A kisvárdai zsinagógában. Az esti előadás alatt megérkezett a vihar. Utána friss, könnyű levegőjű éjszakában zenéltek és énekeltek színészek: Pálfi Ervin, Hajdú Tamás, Kovács Nemes Andor, Szilágyi Áron, Vilmányi Benett és Németh László hangmester. Jól nyomták. Kettőkor mentem haza, ahol füllel ítélve még javában zajlott a szokásos szombati szállodai lakodalmas. Zeneileg én jártam jobban. Két dolog kimaradt itt az elmúlt napokból. Az egyik a beszélgetés Székely Katival az Arielről. A másik a Donald Sutherland halála miatti csöndes szomorkodás. A Klute című film volt az, amiben megvettem őt magamnak egy életre. Kikerestem most, hogy 1971-es, de szinte biztos, hogy nálunk később mutatták be, különben aligha láttam volna moziban, márpedig láttam. A nyolcvanas évek elejére tippelek. Egyébként végtelenül bosszantott utólag is, hogy Jane Fonda kapott ezért a filmért Oscar-díjat, nem Donald Sutherland. (Vigaszdíjnak tekinthető, hogy összejöttek Jane Fondával a forgatás alatt, de ezt csak most tudtam meg, az egyik nekrológból.) Hasonlóképpen felháborodtam az Átlagemberek kapcsán, hogy abban sem őt díjazta az akadémia. Sokáig követtem, megnéztem minden filmjét – legtöbbször alighanem A piszkos tizenkettőt (bár abban speciel Lee Marvint szeretem a legjobban), és volt időszak, amikor kicsit csóváltam a fejem, mert úgy tűnt, hogy már minden vicik-vacakban szerepet vállal, így aztán nem jó filmeket is néznem kellett miatta. Mit akarok, 88 éves volt, hosszú, sikeres pályafutással, minimum egy sikeres gyerekkel. A filmjei megvannak és megmaradnak, a hidegszemű, nagyfülű, szép- (és tejfeles)-szájú korszakától kezdve az ősz hajú, derűsebb nézésűekig. (Na, volt például az Űrcowboyok, azt is szerettem, amikor veteránként reaktiválták mint űrhajóst, és világmegmentési céllal expedícióra indult mint szépkorú világfi. De meg is lettünk mentve máig.) A Levelek a Kner család életéből 1938-1949 című gyűjteményt olvasom, Erdész Ádám szerkesztésében. Gyönyörűséggel, amennyiben nagyon szépek a leveleik, úgy megfogalmazásilag, stilisztikailag, mint egyébiránt. Gyöngéd, tartózkodó, tiszteletteljes, szemérmes szeretettel írnak egymásnak. Az első, arcul csapó zsidótörvény után azt latolgatják, hogy menni vagy maradni vagy micsinálni. Szembeötlően intelligens emberek, és úgy vélik, legalábbis Kner Imre, a nyomdászcsalád második generációjának meghatározó alakja, hogy amit ők a munkájukkal az évtizedek során letettek az asztalra, az kétségbevonhatatlan magyarságteljesítmény – evvel a kifejezéssel én élek, nem ő –, ezt bizonyára mindenki elismeri. Ezt írja Albert öccsének 1939. december végén, bágyadt bizakodással: Ez pusztán érzés, amit tényekkel nem tudok igazolni, de az az érzésem, hogy végeredményben a közvéleményben, a magyar lélekben megtörtént a fordulat a zsidókérdésben, csak olyan sokan érdekeltek benne, hogy még ennek a fordulatnak a konzekvenciáit levonni lehetetlen. Albert mindazonáltal kivándorolt az USA-ba az amerikai állampolgár feleségével és a két kisgyerekével, s szép karriert futott be. Még nem mertem megnézni, mi lett aztán velük, a Kner gyerekekkel. Most megnéztem. Imre Mauthausenben pusztult el 1944-ben. Albert 77 évesen halt meg Chicagóban. Lánytestvérük, az ugyancsak tipográfus, könyvkötő, nyomdászati művész Erzsébet 1949-ben ment Albert után, és aztán ötven eredményes, munkás chicagói esztendő után 101 éves korában hunyt el. Üdvözlet a magyarországi bábszínházak 16. kecskeméti találkozójáról, aminek a végére még ideértem. A Kabóca Bábszínház Táncoló festmények – A. Tóth Sándor című előadásával kezdtem a napot, amelyet Ladányi Andrea látványtervezett, koreografált és rendezett, s a színészek tulajdonképpen a festmények figuráit elevenítik meg, de játékos szövegeket is kaptak a szájukba Lakatos Márktól. A. Tóth Sándor is beszél, Gálffi László hangján, felvételről (sajnos az s hangjait elég kellemetlenné tette a hangtechnika). Kedvencem az ásó ember volt. A könnyű, habszivacsszerű ásójának nyele épp úgy meghajlott kicsit, mint a festményen. A szöveg, a képek, a mozgás, a zene hegyesen és harmonikusan állt össze. Ez európai szintű produkció, úgy érzem. Utána a Vaskakas Bábszínház következett A szomorú királykisasszonnyal, Maróthy Anna Zorka rendezésével. Steril fehér palotabelsőben egy rádiózó, médiacelebkedő király (Vitányi-Juhász István), akit nagyon un a lánya, Darvas Emőke. Kicsit elaránytalanodott a sztori, és van valami kényszeredettség a humorában, de azért nem kellemetlen. Szépen tud Darvas Emőke szomorúan nézni. Szerencsére múlékony a szomorúsága, rögtön megtanul mosolyogni, mihelyst megjelenik Sebestény Bernát mint kedves pásztor. Meg is értem, én is megvettem a fiatalembert. Igen jó benyomást tett rám a szegedi Kövér Béla Bábszínház A Macskaherceg kilencedik életével, ami egy Gimesi Dóra-történet Fodor Orsolya rendezésében, két színész, Spergel Anna és Poroszlay Kristóf meggyőző és magabiztos előadásában, pazar hangi változatossággal a számos bábfigura megszólaltatásában. A KL Színház Malac és Libáját kihagytam, mert láttam már. A Budapest Bábszínház Ponttól pontig című kísérleti előadását is láttam, írtam is róla, de arra mégis beültem, mert tudtam, hogy a produkció zsongító hatása fáradtan is jól fog esni. Gondolom, ahányszor itt jártam a kecsói fesztiválon, mindig bejegyeztem ide, hogy a bábszakma nagyszerű közönsége a bábelőadásoknak. Plusz hozzák a mindig újabb és/vagy kisebb meg nagyobb gyerekeiket magukkal, akik szintén ideális nézők. Aki csecsemőcske, az például szép nyugodtan alszik a nézőtéren, az előadástól nem zavartatva magát. Ha lúd, legyen kövér alapon avval kezdtem a napot reggel 6-kor, hogy megnéztem az ágyban a Mesebolt Bábszínház Szegény Dzsoni és Árnikájának felvételét. Ó, igen, ez szép kitalálmány Kolozsi Angéla színpadra írótól és Kovács Géza rendezőtől! A színészi bravúrt végrehajtó Lukács Gábor egyedül játssza el a mesét, vagyis tulajdonképpen sztrímeli mobilon a kislányának, aki Varga Bori telefonhangjaként van jelen. A férfi mindenféle tárgyat igénybe vesz, ami a kezébe akad a kietlen lakásban. Kedvencem a Százarcú Boszorka – egy alma, egy abrosz és egy görbevégű esernyő alkotja. Halványan átüt, át(v)érződik annak kimondatlan drámája, hogy itt minden bizonnyal egy elvált apa küzd a gyerekével való szoros, bensőséges kapcsolat megtartásáért. A fesztiválon reggel a MárkusZínház beugrott egy elmaradt előadás helyére a Medvejátékkal, így a Pilári indián törzs főnökét és squaw-ját láttuk, amint nagyszülői szitteri státuszban próbálják alvásra bírni az unokát, akit egy házilagos tipiben fektettek le. Elalvás után árnyjátékálom kezdődött, Pelyhes Mancs egytollas indián medvebocs főszereplésével. Számos ponton varázslatosnak találtam az árnyjátékot (szeretem a műfajt), főleg a kismackó figuráját, pláne azt a verziójú profilját, amikor csodálkozó biciklispostás képet vágott. A Mesebolt Bábszínház ABC-betűjátékában három színész – Gyurkovics Zsófia, Kovács Bálint és Varga Bori – Bartal-Kiss Rita rendezésében szó szerint betűkkel játszott mindenféle módon. Az jutott eszembe közben, érdekes, hogy Weöres Sándornak és William Shakespeare-nek ugyanaz a monogramja. A zalaegerszegi Griff Bábszínház A tündérkeresztanya című egyszemélyest hozta Szolnok Ágnessel, Veres András színrevitelében. Akadnak benne remek megoldások. Például a Zsiga gyerekbáb növekedése. Ahogy mindig kap egy-egy új toldalékdarabot a kis műanyag testébe. (Éjszaka nőtt a gyerek. A lába éjszaka sem.) Ugyanakkor sok minden körülményesnek, hosszadalmasnak vagy feleslegesnek tűnt, például folyton felvenni-levenni a vadpiros keresztanyacipőt, vagy zenét játszani be a helyben zenélő muzsikus alá*. Elértem a napi terjedelmi határt, úgyhogy itt mintha elvágtam volna. Majd holnap befejezem a fesztivált. * Helyesbítés: Mint megtudtam, nem játszottak be zenét, Keller Dániel Máté egyedül produkált mindent. Látni nemigen láttam őt, úgyhogy a fülem csalt meg. Közben rájöttem, gondban vagyok. Mit írok meg a kecskeméti fesztiválról a Spirituszra? A produkciók zöméről, amit láttam, vagy megjelent már cikkünk, vagy rendeltem róla. Utolsó lehetőségnek a záróelőadás, a Fabók Mancsi Bábszínháza maradt, a Mennyei szép rózsa – Mária misztériuma, arra spóroltam. Mancsi fényes csillaga a bábszakmának. Egyébként az öltözködési stílusuk a férjével együtt civilben is olyan, amilyennek az előadásaikban láthatjuk őket. Ez szépen kifejezi az önazonosságukat. Fabók Mariann bábosztálya az SZFE-n most harmadéves. A növendékei mind ott lehettek Kecskeméten (ez nagyszerű), ők konferálták fel az előadásokat. Amikor az első olyan lány következett, aki egyrészt bemutatkozott, másrészt láthatóan felkészült arra, hogy pontosan milyen két mondatot fog mondani, bementemben megsimítottam a karját: igen, így kell csinálni. Szóval visszatérve Fabók Mancsi Bábszínházának fellépéséhez: ahhoz a „Mária evangéliumához”, amit előadott, nemigen tudok hozzászólni. Három zenész, énekes kísérte, de valójában egyedül játszott. Akár két testbábbal egyszerre, ahogy szokott. A humorából is kínált egy keveset, a jellegzetes ízeiből is, de bábművészetileg mégsem könnyű elhelyeznem a produkciót. Nyilván létezik a vásári bábjátéknak áhítatos vallási vonulata, erre mondom, hogy nemigen tudok hozzászólni. Még az esti szakmai beszélgetést nem említettem. Az nekem két évvel ezelőttről igen jó élményem. Mostanra olyanképpen fejlesztették tovább, jószándékúan – felteszem, a sérelmek elkerülése végett –, hogy bemerevítették; szabályok és feladatok közé terelték. Még arra is instrukciót adtak, milyen kifejezésekkel kell megfogalmazni a kritikát. Szerintem többet vesztettünk a vámon, mint a réven. (Vagy fordítva.) Persze lehet, hogy nincs igazam. Hiszen csak egy estén voltam jelen, a többi alkalmakkor akár működhetett is. Ideje volt már vásárolni menni, feltölteni az élelmiszerkészleteket. Ahogy elhaladtam a Nyugati aluljáróban a kínai cipős mellett, csak benéztem oda. Mivel itt ez a forró, vakító nyár, és nincs semmi fehér a lábamra, amit felhúzhatnék. Vettem is ott egy csinoska fehér pacskert 3500-ért. Ez még épp elért a vásárlóerőm felső határáig. Mondja az eladónő a pénztárnál a bevásárlószatyromra, miközben meg is fogogatja: Jó! Erős! Erős és … – de a pontpontpontos szót nem értettem, mert kínaiasan beszélt. Igen, jó – feleltem –, anyukámtól örököltem. Rögtön látszott az arcán, hogy ezt meg ő nem érti. Így élünk, süketelünk, dacára keleti nyitásnak. Tegnap kedves férjem születésnapját ünnepeltük, aki a rá jellemző megfontoltsággal és körültekintéssel úgy született meg annak idején, hogy most pont a 65. születésnapja előtt egy nappal járt le az életben utolsó közlekedési bérlete. Máténk elvitt bennünket ebédelni abba a már hozzáértően leokézott koreai vendéglőbe, ahová februárban Annamarink hívott meg. Jó volt. Mivel kedves férjem közalkalmazott, ezért az egyeteme jelenlegi státusza szerint nyugdíjba kell mennie. Most nyolc hónap felmentési idő áll előtte, aminek a fele alatt nem kell dolgoznia (de fog). Lényegében kedvesen megvár engem, hogy jövő februárban kéz a kézben, együtt vonulhassunk nyugdíjba. (Áhh, teljesen hihetetlen.) Közben Stuber Franciskának is eljött a születésnapja, a harmadik. Küldtem neki köszöntő mailt, mert van neki mailcíme. Fényképen jóval többször látom őt, mint élőben, de úgy is családi és esztétikai élmény. Nem szabad róla fotót publikálni, ezt az egyet most mégis merészen megkockáztatom. Este a MáSzínházba készültem a KÖT-EL-ÉK premierjére. Aztán úgy jártam – ahogy egyszer már jártam ebben a szezonban –: vártam a Vigadónál a kettes villamosra, és mire kiderült, hogy egyáltalán nem közlekedik, addigra már esélyem sem maradt más módon odaérni a színházba. Ilyen nap nincs ebben a hónapban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
