|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. július
A terv az volt, hogy június végére befejeződnek a munkálatok a Dunakanyarban, és lehet költözni ki nyárra. Csak hát a határidő meg a költségvetés, az két nyúlékony, bővülékeny, terjeszkedékeny dolog. Most úgy tűnik, jó, ha csupán egy hónap csúszás lesz, akkor augusztus elején nekiállhatunk a takarításnak és a pakolásnak. Ez elég rosszul érint engem, pláne amikor tegnap este 32 fok volt a szobámban itt Pesten. (Igaz, délután még odakint sertepertéltem, és a végén úsztam is egyet a Dunában.) Ám ha kész lesz, ami készül, klassz lesz. Örömmel jelentem, hogy a konyha olyan, mint Rog. Antal lakása: egyre nő. Először csak a spájz két négyzetméterével bővítettük (oda befér a tűzhely és a mosogató), aztán rájöttünk, hogy a szomszédos szoba – amelyben apósom és a Frédike laktak valaha – feleslegesen széles oly nagyon, nyugodtan el lehet venni belőle, nincs jelentősége az ottani területvesztésnek. Tehát azt a falat odébb toljuk 65-70 centiméterrel, ily módon hozva létre egy zsúfoltnak immár kicsit sem ható, sőt majdhogynem tágas, világos étkezőkonyhát. Látom is magamat, ahogy (főzés helyett) csak ülök ott az új asztalnál az új széken és gyönyörködöm a konyhámban. (Tulajdonképpen csak most vesszük birtokba ezt a soha el nem készült házat, most folytatjuk az építését, ha a befejezése távol van is, de közben legalább részben, a lehetőségeinkhez mérten a képünkre formáljuk. Jutunk, ameddig jutunk. A többi majd marad a gyerekekre.) A színházi évadomat lezártam avval az előadással, amire nem értem oda szombaton. Felvételeket persze nézek még bőven. Majd referálok. Nyáriasan ritkítva, csökkentett üzemmódban. Megnézek néha egy-egy meccset a labdarúgó Európa-bajnokságon. A minap például egy olyat, ahol két, hízásra hajlamos válogatott küzdött meg egymással. A belgák nyilván a sok sörtől eresztenek pocakot, azért kellett nekik a mezükbe más anyagból beletoldani derékra meg fenéknél is, a franciák mezét meg hón alatt toldották, arra talán a sok odkolony miatt volt szükség. Történtek furcsa dolgok, például egyszer az egyik belga játékos passzánál a bíró kezezett. Rápattant a labda a kezére. Manapság ez tizenegyest ér. Nem is értettem, miért nem ítélt a bíró büntetőrúgást. Mittudomén, mondjuk, belérúghat a pályán lévő valamennyi belga focista egyet (az is pont tizenegyes: mind egyenként, belsővel, kicsit). Vagy valami. Azt is megállapítottam, hogy régen, amikor még érdeklődtem a futball iránt, jobb volt a játékosok erőnléte. Nem fordult elő olyan, hogy valaki annyira elfárad, hogy egy kapura néző szabadrúgásnál lefekszik kicsit pihenni. A védők sorfala mögé, hogy ne vegyük észre a lazsálását. De észrevettem! (Eszembe is jutott erről Müller Sándor, mert ahogy ő lazsált, nem lazsált úgy senki.) Csak hogy tudjuk: a havi állástalan-ellátás – esetemben a nyugdíj előtti segély – a következő hónap első munkanapján szokott érkezni. Néztem is elsején este a bankszámlámat, és meglepve láttam, hogy egészen keveset, mindössze egy jelentéktelen összeg töredékét utalták. Bementem másnap a munkaügyi hivatalba. Sor, sorszám, ügyintéző, kérdezek. Azért csak ennyit kapott, mert nem volt itt június elején a kötelező jelentkezésen, amiért is másnaptól megvonták a pénzt – mondta (külön értesítés helyett). Dehogynem voltam – mondtam, és elétettem a munkanélküli kiskönyvemet, amibe minden alkalommal bejegyeznek, aláírnak, pecsételnek. Nézte hümmögve kicsit, majd csóválta a fejét: Ezek szerint a kolléganő elmulasztotta rögzíteni a számítógépben. Jó, fogjuk utalni a többit is. Mikor? – kérdeztem. Egy hét múlva lesz legközelebb számfejtés, utána. Kösssz… Aha, szóval ez az állami hivatal is olyan, mint mondjuk a NAV. Kötelezettségeket ró rám, dátumokat, határidőket kell betartanom, különben szó nélkül büntet, jogvesztésre ítél. Ha azonban ő téved az én rovásomra, mulaszt, késik, akkor zágsón. Az utóbbi napokban falat bontunk. Én hordom ki vödörben a sittet. Amikor délután purcantan hazaérünk, bekapcsoljuk a tévét és békésen egymásra alszunk a meccseken. Bár én arra az emésztő gondolatra tegnap felébredtem, hogy miért engedik a focistamamák rongyos zokniban pályára lépni a fiukat?! Áldom az előrelátásomat, hogy viszonylag gyorsan megírtam Kecskemétet is és Zentát is. Az utóbbiból most ideidézek pár mondatot, ízelítőül. Tulajdonképpen azért, hogy… de majd utána. Medvegyenko a negyedik felvonásba magával hozta a kisgyerekét, akit hiába próbálna az anyára, Mására tukmálni. (Érdekes, hogy a szintén idei, kaposvári, Ilja Bocsarnikovsz rendezte Sirályban ugyanígy zajlott a család élete: a tanító ott sem hagyta otthon a kicsit, amikor a feleségért jött.) Van ebben némi halvány vigasz a Medvegyenkóval rokonszenvező néző számára: ez az ember mégsem marad egészen egyedül: lett egy gyereke, aki csak az övé. Zentán ezt az érzést némi dermedt aggodalom is kísérte, ugyanis a Virág György által dajkált csecsemőt olyan elképesztően élethű baba játssza, hogy amikor az apja gyengéd óvatossággal letette az asztalra, akkor egy fél nézőtér figyelte lélegzetvisszafojtva, hogy lélegzik-e az a lehunyt szemű pólyásbaba, miközben az apja hegedül neki. Szóval azért hoztam ezt most ide, hogy megmutathassam a gyereket, mert lefényképeztem. Nem a nézőtérről, meg nem is úgy, hogy elővezettettem. De hát ez a színház voltaképp művelődési ház, úgyhogy a jelmezek, kellékek mintegy a ruhatárban vannak elhelyezve. Elmentem többször az előadások jelmez- és kelléktára mellett a vécére vagy a büfébe tartva, és akkor egyszer, Mezei Kinga engedélyével és közreműködésével megnézhettem és lefotózhattam ezt az elképesztő babát. Kis híján megsimítottam a hajacskáját. Ablonczy Balázs Az utolsó nyár – Magyarország 1944 című könyve. Persze nem csupán 1944, hanem a megelőző évek is. Most csak kiveszem a színházat, annak is csak egyikét. A színházi világban ha nem is az egyetlen, de a leglátványosabb átállítás a Madách Színházban történt. A teátrumot 1940 óta egy fiatal arisztokrata, Károlyi István tulajdonolta és igazgatta, a valódi művészeti vezetést viszont a finom ízlésű színikritikus, Pünkösti Andor vállalta. A színház Móricz-darabbal nyitott. („Mindenki tudta, hogy a darab nem fog menni. Én azonban nem nyithattam operettel a színházat” – emlékezett önérzetesen a tulajdonos-igazgató ötvenöt évvel később), kortárs darabokat játszott, Várkonyi Zoltán volt a Hamlet címszereplője, és óriási vihart kavart Felkai Ferenc Nérójának 1942-es bemutatója (a benne lévő evidens Hitler-Néró párhuzamok miatt). Ugyanebben az évben Robert Ardrey amerikai szerző pacifista drámáját (Jelzőtűz/Thunder Rock) egyenesen betiltották nyolc előadás után. A német megszállás utáni bezáratás nem volt látványos: egyszerűen odatelefonáltak, hogy nincs előadás. Pünkösti Andor július 9-én öngyilkos lett. Károlyi még bújtatta Várkonyi Zoltánt a birtokain, majd maga is bujkálni kényszerült. A teátrumot a Színészkamara főtitkára, Cselle Lajos vette át igazgatóként, és dacára a nyári szünetnek, újra színpadra állította a kis számú antiszemita tendenciájú magyar színművek egyikét, Kádár Lajos Ártatlanok című darabját. Nem érdemes tovább – ezt írta Pünkösti Andor a búcsúlevelében, tudom. Őrzök néhány lényeglátó búcsúlevélmondatot. Somlay Artúrtól például azt, hogy „dacára a dacárandóknak”. Egyszerűbb és tisztább az egész, amióta arra a véleményre jutottam most, hogy nem kell hitelt adnom Vidnyánszky Attila szavainak. Nyilatkozott az Origónak. (Az Origónak! Amely orgánumról nyilván nem gondolja, hogy Pusztítja a Magyar Lelket.) Egyebek között azt tudatta – netán személyiségi jogokat sértve, netán megszegve az általa megkövetelt titoktartást –, hogy fejenként több mint ötmillió forintot kaptak a balesetet szenvedett színészek. Miután az állítást Szász Júlia tételesen cáfolta, Vidnyánszky Attila nem pontosított. Nem mondta, hogy tévedett, vagy hogy ő utasította a gazdasági osztályt, ám elszabotálták az intézkedését. És nincs olyan ember, aki elé állhatna nyilvános választ követelni, hogy milyen ötmillió?! Aztán odáig jutott a Nemzeti kommunikációja, hogy Horváth Lajos Ottó akadályozza az ügymenetet, mert nem ismeri el saját felelősségét a balesetben. (Pedig ha elismerné, akkor Szász Júlia őt is perelhetné kártérítésért, ugye.) Valamint nem kommunikálnak velük az áldozatok. (Ámbár tudjuk, hogy a vezérigazgató az első napos ijedelme után nem látogatott be többet a kórházba. Maga mondta, hogy nem beszélt HLO-val, nem hívta őt telefonon.) Szögezzük le: képtelenség, hogy Horváth Lajos Ottó felelős legyen. Ezt Vidnyánszky Attilának is tudnia kell, ha máshonnan nem, a Főügyészség közleményéből: „egyértelműen megállapítható, hogy a sértettek sérülésének oka az volt, hogy a színházi díszletelem az előadások biztonságos lebonyolítására nem volt alkalmas”. De meg Udvaros Dorottya is szépen, pontosan elmagyarázta a Partizánban. Nincs olyan, hogy Horváth Lajos Ottó elindulhat rossz irányba és leeshet! Ha ez megtörténik, akkor a díszlet nem volt biztonságos. Hibásan tervezték, vagy hibásan rendelték, vagy hibásan építették fel, vagy hibásan fogadták el, vagy hibásan ellenőrizték. Képzeljük el, mi fájdalmat és keserűséget okozhat a két színésznek a testi és lelki gyötrelmen túl az, ahogyan a Nemzeti Színház ezt az ügyet kezeli, immár nyolc hónapja. A legfrissebb közlemény a társulatra is hangsúlyosan hivatkozik: traumát jelent számukra „a balesetet szenvedett volt kollégák részéről tapasztalt elhatárolódás a színház vezetésétől és közösségétől”. Nos. Az elmúlt 10-12 évben a nézőtéren ülve nemegyszer megsajnáltam a Nemzeti színészeit. (Udvaros Dorottyát is beleértve. Leszámítva talán a beregszásziak zömét – nekik nagy előrelépés a nemzeti színházi pályaszakasz.) Elhessegettem magamtól az érzést avval, hogy biztos az anyagi biztonság… Mindenki maga tudja, mi mit ér meg neki. Azonban a lojalitásnak is van határa. Aki ezek után némán folytatja a Nemzetiben, mostantól nem fizetést vesz fel, hanem hallgatási pénzt. Hogy ne mondjam: egyfajta vérdíjat. Meglepetésként ért, hogy júliusban is kell most cikket küldeni a Mozgó Világnak. (Mert nyáron általában egy duplaszám szokott megjelenni, de idén ez tavasszal történt.) Sok választásom nem volt hirtelenjében, hát kiadtam magamnak a nem egyszerű feladatot, Karsai Dániel darabját a 6színben. Elmentem még egyszer megnézni és megírtam. Különben nekifogtam feltenni a cikkek évenkéntbe az idei év első felében megjelent cikkeimet, bár egyelőre csak a listát, de majd feltöltöm tartalommal. Jut eszembe, volt egy tavalyi anyag, amit csak most rakhattam ki, mert nemrégiben került fel az internetre. Ez egy angol-magyar-román nyelvű kötet, amelybe néhány kritikuskollégám mellett tőlem is kértek színház környéki futurisztikusat, fikciósat és vicceset – ez lett. Egyébként kész az új konyhafal! Gyorsan fel is állítottam mellé díszletjelzés gyanánt asztalt és székeket, hogy lássam, olyan lesz-e, amilyennek elképzeltem: egy szép, elférünk jellegű étkező. És igen. Igaz, hogy hétközben a háznál munkásemberek dolgoznak, és egyetlen helyiség sem használható és azokon belül is semmi nem használható, úgyhogy a nyaralás idén elesett. De a fürdőruhám és a Duna-szandálom elöl van, és ha felkapom, két és fél perc múlva benne vagyok a folyóban. A víz isteni. Bármelyik nap dologtalanul is hajlandó leszek vonatra ülni és odamenni egy úszásért. Mára azt tervezem, hogy piknikkosarat ragadok, belepakolok, és meglátogatjuk Fogit, az autónkat. Ejtőzünk, sziesztázunk, elidőzünk nála a mélygarázs mínusz harmadik szintjén, ahol roppant kellemes a klíma. Kritikusdíj-szavazási időszak van. Nézegetem a szavazólapot, töltögetem, még lyukas. A szokásos mennyiségű előadást láttam az évadban, valahol 230 fölött. Plusz több tucatnyit online, ami tájékozódásnak nagyon hasznos. Olykor egy-egy voks is kikerekedik belőle, inkább részkategóriákban. Úgy értem, egy legjobb előadást az ember jóval tágabban fogad be, mint amit a felvétel nyújthat. Másrészt viszont még a rossz minőségű, egykamerás felvétel alapján is felismerhető egy átütő előadás ereje, formátuma. (Mint például tavaly az újvidéki Antigoné, amit aztán el is mentem megnézni Gyergyóba, vagy most a Figura Stúdió Botos Bálint rendezte Az eltört korsója.) Legjobb női főszereplőt számosat láttam idén. Két dobogót meg tudnék tölteni velük, és még így is lennének olyanok, akik fájóan lemaradnak. Arról nem is beszélve, hogy külön szeretnék saját kezemmel emelni egy győztes dobogót Nyertes Zsuzsának. Mivel megnéztem a Friss Hús 2024 (először Nyers Húst írtam véletlenül) rövidfilmfesztivál díjnyertes filmjei közül többet. (A cinego.hu-n érhetők el, nem drágán.) Korom Anna Diamond Beauty című, a legjobb élőszereplős rövidfilm díjával jutalmazott munkájában Nyertes Zsuzsa játssza a főszerepet. Egy hatvanas műkörmösnőt, akinek körülbelül az teszi ki az életét, hogy egykori szépségét mentse vastag smink és kétséges plasztikai beavatkozások segítségével, legalább egy fontos internetes randi erejéig. Nyertes Zsuzsát én soha nem láttam más szerepben, mint szőke cicababának. Itt pedig józsefvárosi öntudatlan tragikává nő. Elképesztő alakításának olyan emocionális meggyőző ereje van, hogy alig tudtam elaludni a film után. A partnerei zömmel amatőr szereplők, akik annak is hatnak. Az külön bravúr, hogy a színésznő tökéletesen idomul hozzájuk, miközben neki magának természetesen egyetlen amatőr pillanata, szava, mozdulata sincs. Nyertes Zsuzsa egy színészistennő, nem gondolhatok egyebet. Ha nem láttam volna ezt a kitűnő filmet, akkor tudatlanul, hülyén halnék meg úgy Nyertes Zsuzsa, mint a kivakolt manikűrösnők vonatkozásában. Lehet, úgy lesz majd vége a világnak, hogy egy nyáron megsülnek az emberek. Én azt már valószínűleg nem érem meg szerencsére. (Előbb kihűlök.) Nem emlékszem, hogy valaha is megéltem volna ilyen hosszan tartó, pusztító hőséget, mint amilyen most van már hetek óta. Éjjel arra ébredek, hogy az arcom ráfőtt, rászáradt a koponyámra, alig tudom a számat leválasztani, feltépni. Kinyitom az ablakot és rémülten gyorsan becsukom, mert melegebb jön be, mint ami bent van. Kimegyek a vécére, ráülök a deszkára és fel kell ugrani, mert annyira meleg a vécédeszka. A hidegvizes csapból melegvíz folyik. A fejemet kicsorbult, tompa baltának érzem. És fáj is. A fejem. Napközben csak kóválygok. Ha menni kell valahová, süti a talpamat a feltérkövezett Belváros. Nem lehet sajnos folyton elutazni a Dunához, azért sem, mert a MÁV eleve eltanácsol a vonatoktól ilyen hőmérséklet mellett, mivel a vasút is rosszul bírja a kánikulát. Az lenne még a csúcs, megfenekelni nyílt pályán egy hűtetlen vagonban. Tegnap és ma reggel 6 és 7 között volt egy rövid időszak, amikor felhősödött az ég, nem sütött a nap, és járt egy kis szél, ha minden ablakot kinyitottam keresztbe-kasul, bár ez a lakáson egy fél foknyit sem segített. Ekkor mindenesetre kifeküdtem az erkélyre egy áldásos tíz percre, amíg nem bújt elő a nap. Ez a hét kíméletes fénypontja a fővárosban. Az időjárás-jelentést hallották. Pardon, de fejük tetejére álltak a napok. Amennyiben a jelen időjárási viszonyok között mindent, amit csak lehet és kell, azt korán, vagy nem korán, de reggel kell intézni. Így aztán nincs idő naplózódgatni a szokásos időben. Úgyhogy a színházat, ami volt, bepótolom, ígérem. Olvasni azért olvasok. Picike, szép, egyszíndarabos Oscar Wilde-kötet, odakint találtam a házbeli dzsumbujban. Lady Windermere legyezője. Társalgási-szerelmi-hódítási-csábítási-csalódási sztori. Egy dialógusból: – Kit nevezel te cinikusnak? – Az olyan embert, aki mindennek tudja az árát és semminek sem tudja az értékét. (Aforizma! – mondaná lelkesen titkár a Játék a kastélybanból.) A szombathelyi Ózról. Pihent sokáig a cikk nálam, de vastartaléknak az a jó, ami meg van már írva, tőlem való, nem türelmetlenkedik a szerző, ha várnia kell a megjelenésre. A Kovács Ikrek Mintapinty című darabjával a Nyílt Fórum kapcsán találkoztam – olvasószerkesztőként és eszmecserélőként –, és vártam is, hogy színre vigyék valahol, mert szeretem, ahogy ezek a fiúk, Dominik és Viktor színházi szövegeket bíbelődnek ki magukból. Amikor az ősbemutató történt Debrecenben, nagyon szívesen láttam volna Oláh Zsuzsával, de nem jött össze, hogy odautazzam. (Egyébként a Kovács Ikrek Jégtorta című drámájával szintén volt dolgom. Abból a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tartott ősbemutatót idén, Szilvay Máté rendezésében. Megnéztem felvételről, és az a benyomásom, hogy a vad tortamázak- és gyanúsan nem természetes fagylaltok-színű cukrászdájukban sokkal erősebben, durvábban elrajzolták a hősöket, mint amennyire én személy szerint igényelném.) Visszatérve a Mintapintyre, a 6szín tűzte most műsorra, amely színház teljes joggal rákapott Ecsedi Erzsébetre. (Maga produkció még 2021-ben jött létre Zalaegerszegen.) Megmondom azért, hogy szerintem egy ilyen egyszemélyes darabot is rendesen meg kell rendezni. Ami alatt például azt értem, hogy a főszereplőnek be kell jönnie az elején, nem csak úgy besétálnia valami értelmezhetetlen indíttatással, értelmezhetetlen külsővel (hálóing, azon fehér kabát, az arcon smink, a fejen kötött sapka), értelmezhetetlen helyszínre, amit színpad széli paravánok kereteznek, középen pedig zsúfoltság, élen egy többfunkciós bútordarab – trónus-fiókos szekrény-sublót-sámli gépicsipke függönnyel – és egy csomó, álkellék jellegű tárgy. Úgy képzelem, hogy a színésznő és a lánya (a rendező: Ecsedi Csenge Berta) inkább csak örömüket lelték a sok tárggyal való pepecselésben, mint amennyire ezekre szüksége lett volna akár Molnár Zsóka hősnőnek, akár a nézőnek. Ecsedi Erzsébet minden sallang nélkül is jól veszi-adja ezt a szerepet. Külön szeretnivalónak találtam, hogy néha Máthé Erzsi-sek a hangjai. A premierközönség nagy szeretettel és elismeréssel fogadta az előadást. Láttam a hírt, miszerint Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó együtt fognak játszani jövőre a Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében. Az volt az első jóleső gondolatom, hogy tehát az emberi-színészi bizalmuk töretlen egymás iránt. Amúgy körülöttem csupa ellentmondás az élet. Most például egy olyan fogfehérítő fogkrémet használok, aminek éjfekete a színe. Már nem emlékszem, mi volt az a film egyszer régen, amiben először láttam Toni Collette-et, csak az biztos, hogy akkor vettem meg ezt a színésznőt, amikor először láttam. Úgyhogy miatta kezdtem el nézni a Netflixen az Azt hittem, ismerlek című sorozatot. (Bár az is igaz, hogy éppenséggel nélküle is nézhettem volna. Amióta Netflix van, azóta kikristályosodott a tudásom arról, hogy én leginkább bűnügyi filmet, thrillert, esetleg valami űrhajósat, scififélét választok. Vígjátékot eszembe nem jutna. Nem hiszek a filmvígjátékokban.) Szóval megnéztem az Azt hittem, ismerlek című sorozatot, és mihelyst befejeztem, visszamentem az elejére és belefogtam még egyszer. Nem azért, hogy a vége felől jövet szétszálazzam a cselekményt, bár az sem lenne meglepő, mert sok a flashback, és csak lassan, folyamatosan derül fény arra, hogy mi micsoda volt. Itt jegyzem meg, a film készítői (rendező: Minkie Spiro) nagyon ügyesen kasztingoltak színészeket a szereplők harminc évvel fiatalabb verziójára. Legalábbis a férfiszereplők esetében meglehetős sikerrel találtak hasonló arckarakterűeket. Hát huszonéves Toni Collette-t nem leltek. Biztosan nincs még egy olyan megkapó, kicsit lófejű, nagyfülű, nagyfogú fiatal színésznő, mint ő volt. Szóval miután a végére megtudtam nagyjából mindent a főhősnő múltjáról, azért néztem rögtön újra az egészet, hogy pontosan lássam és azonosíthassam, mikor, hol, hogyan és mi okból rontott el maga körül nagyjából mindent. Például a kapcsolatát a lányával, a férjével. Valamint nemcsak a saját életét, hanem a saját emberi minőségét is. De nem mondok többet, mert nem akarok sorozatgyilkos lenni. Füge Ferdinánd reagált a globális felmelegedésre: soha ilyen korán nem kezdett még ilyen vad, fékezetlen gyümölcsérlelésbe. Az is lehet, hogy identitászavara támadt és körtének hiszi magát, a termése mérete alapján gondolom. Mostanra már egyszerűen nem győzöm szedni, enni, tárolni, szállítani és teríteni a fővárosban a fügénket. Jött aztán Annamaritól egy fügedzsemrecept. Nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig valaha – életemben nem főztem be soha semmit –; este nekiálltam a tegnapi szedésből egy kilónyit befőzni. Elronthatatlannak mondják a receptet, de alighanem alábecsültek engem, mert lehet, hogy sikerült elrontanom. Fehér kristálycukor helyett barnát tettem bele, és azóta megtudtam, hogy nem egyformán viselkednek ezek a különböző színű cukrok. Eleve sokalltam a hozzávalók között a cukor mennyiségét, ezért kevesebbet tettem bele, de a barnából talán az is sok – nekem túl édes lett a lekvárom. Hátha mire kihűl és megnyugszik az üvegekben, jó lesz. Mikor elkészültem, belenéztem az olimpiai megnyitóba. Hallatlanul impozánsnak találtam, ahogy a Szajnán hajókon zajlott az ünnepség: épp egy nagyon színes, multikulti tömeg táncolt hosszú uszályon elképesztő dinamizmussal. Fiatalos volt a zene, a tánc – arra gondoltam, igazuk van: a sportolók fiatalok, az olimpia a fiataloké. Ekkor a magyar szpíker azt mondta, hogy a magyar csapatot 20 másodpercig mutatták, ezek meg már 15 perce táncolnak itt. Helyben vagyunk, gondoltam, és rögtön megkerestem az Eurosport csatornát, inkább azt fogom nézni. Azt már ott láttam, ahogy kigyulladt a hőlégballon mint olimpiai láng, meg azt a csodát is, ahogy Céline Dion az esőben Edith Piafot énekelt Párizs tetején, az Eiffel-tornyon. Ebből többet kihozni nem lehet, nem is kell. Csúcs, minden értelemben. A hétfő úgysem jó nap. A Kner család levelezésének legmegrázóbb levelét a 22 éves Kner Mihály írta egy nappal azelőtt, hogy 1945. december 6-án megölte magát. Ő az unokanemzedék tagja volt, 8 éves korától nyomdára nevelték-taníttatták. 1944-ben megszökött a munkaszolgálatból, Pesten bujkált. A felszabadulás után visszament Gyomára, hogy a nyomdát vezesse, miután az idősebb generáció nem tért haza a lágerből, a fogságból. …az olyan ember, mint én, nem tudja elfelejteni soha, hogy milyen körülmények között fosztották meg a családjától és még sok mindenki mástól, akiket szeretett. Te igazán tudod azt, hogy ha valaki, akkor én igyekeztem beilleszkedni a magyarságba, és igyekeztem magamnak úgy feltüntetni a dolgot, hogy ami történt, nem a magyarság bűne volt. Azonban úgy látszik, hogy az én esetemben nem válik be az, hogy az idő mindent meggyógyít. Minél messzebb kerülök időben azoktól a dolgoktól, csak annál tisztábban látom azt, hogy milyen tudatos aljassággal és előre megfontolt szándékkal történt minden. Ha azoknak az embereknek van is bátorságuk, akiknek mindehhez köze volt, hogy a szemembe nézzenek, és úgy is tudnak viselkedni, mintha semmi sem történt volna, én azt nem tudom tenni. Most már világos előttem, hogy sohasem tudnék ebben az országban nyugodtan élni, és soha többé nem tudnám magamat itthon érezni. Tíz hónapig ezzel törődtem csupán, minden mást félretéve, hogy magammal ebben a dologban tisztába jöjjek. Tudtam, hogy amíg ezt el nem rendezem magamban, addig úgysem lesz nyugtom. Hát nem sikerült. Maradt volna még a kivándorlás, végül ezen gondolkodtam sokat, de aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való, ott kint még úgy sem tudnék élni, mint itt. De azok a dolgok, amiket fenn elmondottam, még nem teszik egyedüli okát elhatározásomnak. Egyáltalán nem. Hiszen nem kell énnekem közösségi életet élnem, ha semmiképpen sem tudok beilleszkedni. De mégis az ember nem zárkózhatik el tökéletesen a külvilágtól. És amerre csak fordulok, mindenütt valami olyan határtalan emberi aljasságot találok, hogy azt kell hinnem, nincs kiút. Eljutottunk odáig, hogy olyan kevésre fogyott azok száma, akikért meg kell bocsájtani a többieknek, hogy most már nem lehet megbocsájtani senkinek sem. Azt tapasztalhatjuk magunk körül mindenütt, de távolabbi országokból is annak jele mutatkozik a hozzánk érkező hírekből és újságokból, hogy az emberiség olyan lejtőre jutott, amelyből talán már nincsen visszaút. Talán megvan annak sorsszerű értelme, hogy miért most találták fel az atombombát. Nem vagyok kifejezetten istenhívő, de mégis hiszek bizonyos végzetszerűségekben. Úgy érzem, hogy nincsen messze az emberiség utolsó háborúja, mely aztán végez is ezzel az állatfajtával, mely az összes állatfajok közül legkevésbé tudta megbecsülni magát a földön. (…) Lehet, hogy nincsen igazam, nem így fog történni, és az emberiségre olyan jövő vár, amilyet ma még álmodni sem tudunk. De engem már ez nem érdekel. Elvesztettem a hitemet az emberekben, és mindenben, amiről eddig azt hittem, hogy érdemes élni érte. Kívülről már szinte teljesen kész a ház, barackszínűre festették. A színt én választottam – bár nem tudom pontosan, hogy milyen barack a szín: sárga? őszi? –, de szép. Az utcabelieknek nagyon tetszik, úgyhogy most mindenki ilyen színűre szeretné a házát, csak én nem szeretném, hogy ilyen színű legyen mindenki háza az utcában. Belül azonban még mindig lakhatatlanok vagyunk. Folyik a munka – tulajdonképpen nem gondoltam, hogy minden apróbb részfeladat is milyen munkaigényes. Kedves férjem a villanyszerelésen dolgozik, én vagyok a villanyszerelő-asszisztense, aki az egyik lyukon bedugja vagy kihúzza a huzalokat, amiket ő a másik lyukon kihúz vagy bedug. Amikor nincs mihez hasznomat venni, olyankor szabadnapot kapok. A kőműves lassan belefog a konyha burkolatának feltevésébe, kapott hozzá szép, színes, részletes csempetérképet. Értelemszerűen be-kijárók vagyunk, vettem vármegyebérletet a vonatozáshoz. (Hamar elkopott a kódja, már hetek óta nem bírják lepittyegni a kalauzok. Szorongok is, hogy egyszer az egyik majd hívja az ispánt és húsz botütésre ítélnek.) Amikor minap metróztam a Nyugatiba, láttam egy fiatalembert, aki a felkarjára (felsőcombijára, ahogy a kis Máté mondta) a kar érhálózatát tetováltatta. Lájkoltam. Ha medika lennék, talán megcsináltatnám.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*