|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. december
Horváth Csaba azon rendezők egyike, akiket sosem hagyok ki, noha nem minden munkáját szeretem. (Bagossy László is ilyen volt nekem.) Most A félkegyelműt csinálta a Szkénében. Ez rögtön eszembe juttatta a Bűn és bűnhődését, az előadást, amely felavatta Pallag Mártont. Ez nem ún. fizikai színház, hanem szószínház és figuraszínház. Székek és úticsomagként induló asztalok felhasználásával. Talán az lehetett a bemutató elsődleges célja, hogy szakmai munkában, gyakorlatban vegyítse a jelenlegi SZFE-s növendékeit (Bari Istvánt, Tarjányi Lizát és Kondákor Ajsa Pankát) a régiekkel. Jóval kevesebb színész lép fel, mint ahány szereplőt megelevenítenek a regényből. Ebből az következik, hogy például Pallag Marton ezúttal is nagy kedvvel, harsány hanggal, virtuózan fregolizik, akárcsak a fehérvári Úri muriban. Mások pedig helyenként „báboznak” vagy szőrmék segítségével „animálnak” egy-egy alakot. (Jepancsina tábornoknét és három lányát feleannyian játsszák: a két egyetemi hallgató lány.) Nasztasztja Filippovnát Földeáki Nóra alakítja, ami mindenképpen megköveteli, hogy a figurát kicsit átértelmezzem, és ennek még nem értem a végére. De a Benedek Mari által ráadott csillogó-csiricsáré ruhák dacára is tisztán foghatók a belőle érkező pontos, érzékeny női lelki rezdülések. Horkay Barnabás Gányáját találtam még igen gazdagon ábrázoltnak. Miskin herceget tekintve talán túl igényes is vagyok; kevés színészt tudok elképzelni erre a szerepre. Bari Istvánnak a szeme mindenesetre megvan hozzá. Azt hiszem, Dosztojevszkij regényei közül A félkegyelmű a legnagyobb történet. Nasztasztja Filippovna estélye a pénzégetéssel – amit frappánsan valósít meg ez a Szkéné-Forte-előadás – regényrészlet létére a drámairodalom egyik legnagyszerűbb, legfeszültebb, legerősebb jelenete. Úgy tűnt, hogy ez az előadás a történet elmondásának, a szereplők megismertetésének-azonosításának nehézségei ellenére érthetően, eredményesen, sikeresen működött. Erre utalt a tapsnál, hogy a játszók két meghajlás után kimentek, és nem jöttek vissza. Tehát kedvesen, udvariasan és a szokásokkal ellentétben megadták a lehetőséget a taps abbahagyására. Miután nem hagytuk abba, örömmel kijöttek harmadszor is. Mindig szerettem Bornemisza Péter Magyar Elektráját. (Most is.) Főleg a nyelvezetét. Úgyhogy kicsit hálás vagyok a Vígszínháznak, amiért a színészeik elmondják ezt a szöveget. Még tavaly ilyentájt mutatták be az előadást, de úgy alakult, hogy csak most pótoltam be. Amikor már nem Gál Réka Ágota e. h. játssza a címszerepet (aki, ha jól értem, ebből az előadásból ment férjhez azóta), hanem Szász Júlia. A Házi Színpadon rendezte meg a darabot Valló Péter. Nem egészen biztos, hogy jó hely ez neki, nem is azért, mert kicsi a színpad, hanem mert túl közel vagyunk hozzá. Így a díszlet is túlságos szem előtt van minden kis részletével, és enyhe sufnitunning benyomást kelt. Az sem hat jótékonyan, hogy felnagyítja az összes tevés-vevést meg vizezést. Hajlamos vagyok úgy érezni, hogy szegény színészek elmondhatnák, „ah, kínos élet … Öltözni és vetkezni kell.” Mivel a szereplők alapjáraton a civil ruházatukat jelzik, majd teljes jelmezbe öltöznek, aztán azt időről időre leveszik, hogy egyszerű, fehér lepedős ókori görög viseletben mutatkozzanak. Becsülettel dolgoznak. A Clitamnestrát játszó Kovács Patrícia tudja a legjobban azt, hogy miként lehet ezt a szöveget kortársiként előadni, egy mai nőre hangoltan játszani. A többiek a házában markáns színfoltok, érdek mozgatta alakok, Brasch Bence nagydarab, harsány Aigistusától Orosz Ákos forgolódó Parasitusáig. Balázsovits Edit, Virágh Panna, Kövesi Zsombor, Zoltán Áron – helytállnak. Szász Júlia játékában mindenekelőtt az arányérzék nyűgözött le. Tévedhetetlenül megtalálta a színésznő a tónust. Az egyensúlyt a közelség és a távolság, a színpadias és a természetes, a kitörő és a lefojtott, a szenvedélyesség és a zártság között. Értettük a szerző, a darab, az előadás hatalom és politika tárgyú, intő üzenetét. De, ahogy az lenni szokott, nyilván nem azok ülnek a nézőtéren, akik okulhatnának belőle. A sepsiszentgyörgyi A viharról. A Fekete pont című film első jeleneténél azonnal úgy éreztem, hogy telibe vagyunk találva. Mármint mi, magyarok, akik a fapados repülőn véletlenül sem fogadunk szót a pilótának, amikor bemondja, hogy az öveket még ne csatoljuk ki, a telefont ne kapcsoljuk vissza, az ülésünket ne hagyjuk el, amíg a gép el nem foglalta a parkolóhelyét. Mi azonnal kicsatolunk, telefont nyomkodunk, felugrunk, nyitjuk a felső csomagtartót, kapkodjuk le a cuccot és aztán állunk türelmetlenül az ülések között, eltorlaszolva a járást, megjegyzéseket téve, hogy miért nem indul már a kiszállás. És nagyon csúnyán nézünk, ha más is fel akar állni és belépne elénk. A film főhőse, a kisfiú és a mamája pedig Berlinből jönnek és nyugodtan ülnek a helyükön. De különben Szimler Bálint filmje általános iskolában játszódik, és tulajdonképpen nehéz megmondani, hogy mikor. (Pláne ha Mészöly Anna magyartanárnő nem mobiltelefonon, hanem az iskolai könyvtárban keres egy verset.) Mert ahogy itt minden és mindenki kinéz (az iskola berendezésétől mondjuk a feleltetés módjáig) lehetnénk az 1980-as években is. Persze nem akkor vagyunk, hanem közelebb a jelenhez, tankerületes időkben. De az egész filmből az ordít, hogy a közoktatás ott maradt valahol, és már nagyon kellene kezdeni vele valami forradalmian normálisat, felvilágosultat, gyerekközpontút. Dramaturgiailag itt-ott apróbb sebek, a főhősnővel is van gondom, de ez a film művészi tett, fontos látlelet. Két személyt hiányoltam. Az egyik a főszereplő, Palkó anyukája, akit a repülőn és az évnyitón még játszott Marozsán Erika, de utána már nem került képbe, pedig hát az iskolának csak fel kellett volna vennie vele a kapcsolatot. A másik az az ember, aki a színdarabot tanította be és rendezte meg negyedikes-ötödikes tanulóknak. (Lope de Vegára tippeltem, de Cervantes, Numantia ostroma.) Meggyőződésem egyébként, hogy a filmet a gyerekek színielőadása végén, a kislány zárszavával kellett volna befejezni. Lett volna egy költőnyi remény. És akkor nem is 1 óra 59 perces lenne a film, hanem pont ideálisan másfél órás. Írtam már, hogy viszonylag gyakran hívnak meg ifjú alkotók, akikkel nem vagyunk személyes ismeretségben, hogy nézzem meg a munkájukat. Megyek is szívesen, általában jelezve, hogy fizetni nem tudok a jegyért. Minap is rám írt egy fiatal színházművész, akire egyébként már felfigyeltem egyszer színészi, másszor rendezői minőségében. Két produkcióját ajánlotta, az egyiket erősebben, mint a másikat. Mondván, hogy az egyik szerinte jobban tetszene nekem, mint a másik. De amúgy Magánál nem lehet tudni – tette hozzá. Én sem mindig tudom, mi tetszik nekem – válaszoltam. Ezért aztán este, amikor a Trafóban véletlenül összefutottam Ascher Tamással, aki tavasszal már látta volt tanítványa produkcióját, az Emese álmát, de most újra eljött rá, rögtön megkérdeztem, fog-e ez tetszeni nekem. Nem adott határozott választ. Két volt freeszfe-s diák, Kárász Emese és Farkas Dorottya, valamint Vass Szandi készítették ezt az egyszemélyes előadást, amelyet Kárász Emese ad elő, akinek láthatólag fekete az egyik szülője. (Édes istenem… most olvastam el ezt az interjút, amiből megtudtam, hogy szexuális erőszakban fogant, és nevelőszülők nevelték.) Áll a Trafó lenti helyiségének fehér oszlopai között egy sötét(ebb) bőrű, egzotikus szépség könnyű, bőujjú fehér ingben, farmer kertésznadrágban. Eljátszik egy fiatal lányt, aki gyakornok egy tévécsatorna hírosztályán, történnek vele kisebb meg nagyobb dolgok. És valahogy mindegyikben benne van így vagy úgy, finoman vagy erősebben, hogy ő különbözik a többiektől. Naponta külföldinek nézik, rácsodálkoznak, hogyan tanult meg ilyen szépen magyarul, megjegyzést tesznek rá stb. Az ő látható másságától nem képes eltekinteni a világ, ez épp úgy része az előadásnak, mint Kárász Emese életének. A színésznő mozgása azt sejteti, hogy a mozgásban, táncban nagyon otthon van. Élesen, sikkesen karakterizál különböző figurákat, és erősen gyanús, hogy a humor sem idegen tőle. A vége, amikor ott marad a színen nadrág nélkül, csak a hálóingszerű fehér blúzában és elénekli az Imhol kerekedik egy fekete felhő című népdalt mintegy a magyarok ősanyja, Emese képében, szinte megrázó. Úgy érzem, sokkal több van ebben az anyagban, lányban, elképzelésben, vallomásban, formában, mint ami itt megvalósult. Valami olyasmit mondott az én Évám, hogy nem lehet, hogy a Budaörsi Latinovits Színház Beszélnünk kell Kevinről című tavalyi bemutatóját úgy vegyék le műsorról, hogy nem láttam. Tehát vitt tegnap. Kellett ez nekem? – kérdeztem utána csöppet elgyötörten. Nem ismertem sem a könyvet, sem a filmet, amelyből Németh Nikolett és az előadást rendező Berzsenyi Bellaagh Ádám színpadi verziója készült. Egy 16 éves tömeggyilkos, a 11 embert lemészárló kamaszfiú, Kevin anyja az elbeszélő. (Igaz, hogy már csak egy előadás van hátra, de akkor sem akarok spoilerezni. A színház honlapján a sztori ismertetője nem egészen mond igazat.) A fő kérdés, amin a néző elrágódhatik: lehetséges-e, hogy egy gyerek gonosznak, érzéketlennek, gyilkosnak születik, vagy ebben a környezet, a család, elsősorban a szülők szerepe, mondjuk az anya önzése, ridegsége, szeretetlensége lehet a döntő. Szabatos, szikár, hűvös, vértelen, frontális, szakavatott a színpadi feldolgozás. Jó érzékkel is adják elő a színészek. Akárha egy hatalmas, rozsdás fémcsapdában lennének, amelynek teteje bármikor rájuk ereszkedhet. Különösen tetszett Pető Kata visszafogott színvilágú, ámde figyelmeztető pirosokkal teli, egyszerű, mégis egyéni ízlésű, eredeti fazonú jelmezegyüttese. Pelsőczy Réka játssza az anyát, letisztult megszenvedettséggel, talán így mondhatnám. Fiatalkori verziójában Hartai Petra bizonytalanabb, lengébb, boldogabb. A nagyon soványnak ható Fröhlich Kristóf lassú, feszes mozgásba és kísérteties nézésekbe sűrítette a fiú sötét tartalmait. A több szerepet adó Takács Kati nagyon szép, gazdag tekintetekkel ékesítette fel a fiút kihallgató igazgatónőt, és emlékezetes percei azok is, amikor szintén egy bűnös gyerek anyjaként beszélget a váróban. Amikor az előadás véget ért, az első sorban pár néző állva tapsolt. Két fiatalabb ember és két idősebb hölgy. Szerettem volna megtudni, hogy vajon pontosan mi késztette őket lelkes felugrásra, a letaglózva ülő nézők elejében. Ahogy ültem, szokás szerint előzetes informálódás nélkül a Centrál Színházban a Mellékhatás című darab bemutatója előtti bemutatóján, azt sóhajtottam magamban, hogy jaj istenem… biztos brit szerző írta és biztos nagy siker és biztos megkapta a legjobb dráma díját a kritikusoktól. És valóban! Én meg úgy éreztem, hogy itt valaki megint csak mindenképpen írni, konstruálni akart egy színdarabot, anélkül, hogy érdemi mondanivaló feszítette volna. Ami kikerült a keze alól, az talán nem véletlenül nincs műfajilag megnevezve a színlapon. Vígjátéknak se nem vicces, se nem különösebben élvezetes, drámának mesterkélt, komolytalan. A vége pedig annyira ambiciózus és erőszakolt írói megoldás, hogy valószínűleg az orvosi tudományosságot is odahagyta a drámai hatás és a színészi truvájka kedvéért. Ami pedig szinte fájt: Mertz Tibor orvosfigurájának majdnem showműsori fellépése – elegánsan és stílszerűen csinálta egyébként –, amikor is a közönséget tesztelte bántóan alulkalibrálva. Ennyi tudható előre: Connie és Tristan, egy új antidepresszáns fiatal tesztalanyai keresnek választ az égető kérdésre, vajon egymás iránti érzelmeik természetes vonzódásból erednek vagy a gyógyszer korbácsolja fel őket? Mit tehet értünk az orvostudomány, és hol vannak a beavatkozás határai? 2012-ben mutatták be Lucy Prebble művét Londonban, nagy sikerrel. Nálunk a Rózsavölgyi Szalonban adták valaha*. Felteszem, siker lesz a Centrál előadása. Horgas Ádám rendezte korrekten, háttérvetítésekkel, ami szokásának mondható. Connie Gáspárfalvi Dorka, akit még sosem láttam (leszámítva a Mindenki című Oscar-díjas filmet, amelyben kislány volt). Szép és ügyes. Tristan Fehér Tibor, ő sem csúnya. Az egyetlen, íróilag felpumpált szerepet, a gyógyszerkísérletet levezető orvosnőt Botos Éva játssza, súlyos titkokkal terhelten. Botos Éva csodálatos színésznő. Ez itt aligha derül ki. Nem emlékszem, mikor láttam őt legutóbb a képességeihez, a színészi minőségéhez méltó, jelentős szerepben. * Hát jellemző, vagy a darabra, vagy rám, de fel sem merült bennem, hogy láttam én már ezt. Pedig de. Mire jó egy napló, ugye. A héten jártam utoljára raporton a Munkaügyi Hivatalban. A következő kötelező megjelenés idejére már átlépem a nyugdíjkorhatárt. El sem tudom képzelni, milyen kevés lesz a nyugdíjam. A nyíregyházi színházból 28 évvel ezelőtt jöttem el, és az volt az utolsó igazi munkahelyem. Onnantól kezdve vállalkozói létbe kényszerítettek – még a kulturális minisztérium is kiszervezte a működtetést, és számláztatott, amikor az online lapját olvasószerkesztettem. Állást hiába kerestem, sosem találtam, így a családi béténkre maradt, hogy a foglalkoztatásomat megoldja. Mikor hogy volt erre pénzünk. Minimálbéren, aztán csak 4 órában, máskor annyiban sem, csak alkalmilag, aztán az elfogyó kata, majd a hivatalos munkanélküliség. Tehát sem a 35 évnyi szolgálati időt, sem a jövedelmet és a járulékokat tekintve nem számíthatok számottevő nyugdíjra. Összegezve a dolgozói pályafutásomat, megállapíthatom, hogy az elmúlt évtizedekben a köz az én munkámra tulajdonképpen nem tartott igényt, azt társadalmilag hasznosnak, szükségesnek, értékesnek, fenntartandónak nem tekintette. Kisebb részt erőfeszítésemnek, nagyobb részt szerencsémnek tudom be, hogy ennek ellenére sikerült hivatásszerűen „hobbikritikusi”, „hobbiszerkesztői”, „hobbiszínháziújságírói” tevékenységet folytatnom, amiben mindvégig örömöm telt. És nincs is okom 65 éves koromban felhagyni vele. Ezt megnyugtatólag vagy nyugtalanítólag mondom. Az világos, hogy a független színikritikusi létnek nincs jövője. Sőt jelene sincs. De én már kihúzom így*, ufóként. * Már ha egyáltalán lesz rá tér – a naplómon kívül – és mód. Olvastam tegnap kedves kolléganőm, Gergics Enikő elemzését a szinhaz.neten a Mefisztólandról. Ez a Katona József Színház kiemelkedő bemutatója még a 2023-2024-es évadból. Simán lehet, hogy azért fektetnek kritikákat hónapokig, mert ha publikálnák, illene kifizetni, és nincs rá pénzük. (A két szombathelyi előadásról írt cikkemet csak nemrég adtam le nekik, úgyhogy az még biztos nagyon fiatal és éretlen.) Elbuktam a heti három színházat: elmentem tegnap a Jurányiba a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! bemutatójára. Mert bizonytalankodom a következő Mozgó Világ-cikket illetően. Biztos, hogy a független színházakról akarok írni, de melyik lesz a kiinduló előadás. (Mert az az elvárás, hogy ne több előadásról írjak, hanem egyről.) Már csak azért is a függetlenekről, mert itt ez a döntési lista az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról, 27 oldalon. Kedves rendszergazdám kezelhetővé tette a táblázatot, így már tudom, hogy összesen 4 milliárd 475 millió forintot osztottak ki, és a legnagyobb győztesek, a legtöbb pályázattal nyerők: a kaposvári színház, a debreceni, a Déryné, a Győri Nemzeti, a Karinthy (ez a színház kapta a legnagyobb összeget, 220 milliót), a nyíregyházi színház, a szolnoki, a Turay Ida, az Új Színház és a Zenthe Ferenc Színház. A független színházaknak már fügefalevelet sem nyújtanak, Szkéné, Stúdió K, színházi nevelésiek zéró, hogy Pintér Bélát ne is említsem. (Remélem, legalább befizetniük nem kell.) Trafó, Füge, a szegedi MASZK örüljön 3 vagy 4 milliónak, miközben a Zikkurat Színpadi Ügynökséget támogatjuk 58 millióval. Azt nem tudni, hogy kik döntöttek négy és fél milliárdról a pénzünkből, milyen szakmai indoklással. Így aztán nincs kitől megkérdezni, hogy miért költünk 82 milliót egy kommersz magánszínházra (Turay Ida Színház, „kiemelt művészeti értékkel bíró szakmai programok támogatása”, aha), 55 milliót üzleti magánszínházra (Játékszín). Milyen alapon adnak a Tháliának 55 milliót, míg a Vígnek csak 10-et? A szolnoki színház mivel érdemel ki négyszer annyit, mint a szombathelyi? És csak sorjáznak a magyarázatra váró tételek. Hogy az ismeretlen nevű és tevékenységű cégeknek juttatott összegekre most ki se térjek. Na, talán egyet hozok, a már tavaly is szépen kitömött Mediakult Kft-t. Azóta fenn vannak a Facebookon is, 59 kedvelővel, 340 követővel. A mostani miniszter sem hagyta Horváthékat az út szélén, adott nekik 40 milliót. A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! című dokumentarista koncert-színház Gardenö Klaudia rendezésében pont az az innováció, amit a függetlenek tudnak. Ambiciózus alkotók innen-onnan, három színésznő (Döbrösi Laura, Levko Esztella, Száger Zsuzsanna) összeszervezése a Soharóza Kórus tíz tagjával, hogy elénk tárják a budapesti lányok és asszonyok hatvan évvel ezelőtti találkozását a Vörös Hadsereggel, Gyarmati Fanni naplója és Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve alapján. Lehetőségeiket meghaladóan nagyszabásúnak ható, erős produkció. Ez volt egy délelőtt Debrecenben. Tegnap nem mentem színházba. Ma hajnalban, amikor még sötét volt, kinyitottam a szemem a magaslati fekhelyemen és fehéret láttam lent az utcán, hófehéret. Kondor Vilmos alternatív történelmi krimisorozatának harmadik részét, Az utolsó magyar akcióhőst olvasom. Az egész avval az írói hipotézissel kezdődött, hogy 1944-ben sikerült Horthy kiugrási kísérlete, úgyhogy a szövetségesek szövetségeseivé váltunk. Nem is lett itt szocializmus építve, a szovjeteknek csak egy átjáró sáv jutott északon. A Magyar Köztársaság a nyugati világ része, ifj. Horthy Miklós a köztársasági elnök. A hatvanas években játszódnak a regények, boldog békeidők, 1968-ban Budapest rendezte a (mexikói) olimpiát. Az utolsó akcióhősben is 1968-ban járunk. A Budapesti Rendőr-főkapitányság parancsnoka Kádár János. Angi Vera a Védelmi és Hírszerző Szolgálat fontos századosa. Ez vicces. Jávor Pál Szörényi Levente Csongor és Tünde című musicaljében az Éj szerepét próbálja Krencsey Marianne rendezésében. A regény főhőse, a főfelügyelő nem ismeri a darabot, a szerepet. (Ez nem vicces.) Viszont egy helyütt ezt mondja: A megértés látszatának is lehet tápértéke. Úgy tíz napja láttam a hírt, hogy Színházi nevelés – színházra nevelés konferenciát rendez tegnap a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata. Lapomba vág, szerettem volna elmenni. Írtam a megadott névre-mailre, regisztráció céljából, de nem kaptam választ. Jó, ha nem, hát nem. Parasztoperát játszanak az SZFE-n, minden körülmények között ott a helyem. (Parasztoperista vagyok és imposztorológus – mint azt Papp Timi egyszer megállapította. Imposztor is lesz mindjárt, bár arra nézvést kicsit vérmetlennek érzem a reményeimet.) Mivel ezt a Pintér Bélát Csáki Benedek rendezte, aki végzős fizkoros Horváth Csabánál, azt hittem, hogy a saját osztályával csinálja. De nem, ezek a színinövendékek ismeretlenek voltak számomra. Tehát fiatalabbak az ötödikeseknél, és azt elég pontosan belőttem az előadás láttán, hogy nem fizikaisok, inkább az éneklés az erősségük. (Utána csekkoltam, negyedéves zenés színész osztály, Kiss-B Atilla és Homonnay Zsolt diákjai.) Akadtak köztük ketten-hárman, akik az éneklésen belül a népdaléneklésben mint megkülönböztetett műfajban is jelesül teljesítettek. Többségükben színészileg, figurálisan is jól dolgoztak. A drámára rátartanak, a humort nem feltétlenül érzik eléggé, a poént még nem kezelik biztonsággal, ez volt a benyomásom. Maga a mű eljár tengelyén, működik, mint a kisangyal. Ugyanakkor hagy teret rendezőnek, színésznek. Van dinamikája ennek a vizsgaelőadásnak, eleve a magasba törés és a mélyre kerülés váltakozásától. Olyan konkrét módon, hogy a díszletet-kelléket mindössze néhány hokedli és egy asztal adja, és ezekre időről időre feláll valamelyik szereplő. Azonosítván a játszókat, rögzítem, hogy mindenekelőtt az Etelkát alakító Nagy Alma Virág fogott meg. Ahogy ő az esküvőt végigcsinálta: száján az elvárt mosoly, arcán láthatatlan sírás, szemében ordító kétségbeesés. (Mondjuk én itt eleve empatika vagyok. Mivel ez megvolt az életemben: a nap, amikor a szerelme/se/m mást vesz feleségül. Én legalább nem voltam ott. De tudtam, mikor van, mert barátom volt a tanú.) Akárhogy is, Nagy Alma Virág lett az a színésznői személy, aki minden eddigi Etelkák közül a legerősebb együttérzésre késztetett. Énekeltek oroszul is a Kislányom, mondd hogy nem igaz! című előadásban a Soharóza kórus tagjai. Például a Jeszli zavtra vojna (Ha holnap háború lesz) című korabeli katonai indulót. Vagy az ismertebb, Sto sztajis kacsajasz kezdetű dalt. (Nézem, magyarul: Karcsú törzsed hajlik). Amikor színházban nem oroszok énekelnek oroszul, pláne akik amúgy nem beszélnek oroszul, olyankor a dalszövegnek sajnos csak töredékét szoktam érteni. Ezért aztán rákerestem a Sto sztajis kacsajasz szövegére. És mit találtam, nagy gyönyörűségemre, kit, Darvas Ivánt. Eszembe is jutott, hogy Darvas Iván milyen jó lett volna Bogusławskinak Az imposztorban. Megvolt hozzá mindene, a megfáradt sármja és karizmája is, ami, azt gyanítom, Major Tamásnak is lehetett annak idején. (Nem értettem, hogy Darvas, amikor már idős volt és ritkán játszott, miért pont Salieri szerepét választotta magának. Bogusławski helyett mondjuk. Miért a középszerű művész vekengését. Talán sosem tudta legyőzni a kishitűségét, amivel megkérdőjelezte a maga színészi nagyságát, sőt a tehetségét. Ez kiderült abból az interjúból is, amit egyszer régen készítettem vele.) Szóval a Kern András címszereplésével bemutatott Az imposztorra mentem a Pestibe. Találkoztam ott Nánay Istvánnal, meggratuláltam mint a SZIMA új akadémikusát. Ilyen még sosem történt – mondta utána. – Milyen? – kérdeztem. – Hogy megölelt – válaszolta. Érdekes, akkor is ugyanezt mondta, amikor a 80. születésnapján megpusziltam. Úgy látszik, lassan bontakozik ki a kapcsolatunk. A második sorba szólt a jegyem. Még szerencse, gondoltam. Ha esetleg valaki elakadna a szövegben, súgni tudok neki. Bagossy Levente mívesen omladozó, patinás díszlete lefaragott a színpad elejéből, így nem kellett olyan moziszerűen felszegett fejjel nézni. A díszlet jólesően előre vetítette, hogy klasszikus módon játszatja a darabot Rudolf Péter rendező. Nem is sokat húztak. (Sőt. Toldottak bele.) Hittek benne. A színészek pedig szépen, aprólékosan eljátsszák a figurájukat. Milyen szépen például Brasch Bence azt, ahogy Damse színész becsatlakozni szeretne Bogusławski és Kőszegi Ákos keserű, kiégett, de a mélyben még parázsló Skibińskijének meghitten alakuló kettősébe. Vagy ahogy Majsai-Nyilas Tünde Skibińskaként megmutatja Bogusławski Elmira-vallomásának hatását. Vagy Bach Kata súgójának mosolyos figyelme. Vagy Wunderlich József belesápadása abba, hogy csábítják elfelé a feleségét, Szilágyi Csenge-Kamińskát. És sorolhatnám a többieket is, a díszletező Telekes Péterig és Karácsonyi Zoltánig. A második részben egyszer csak történelmi kort léptünk, és hirtelen mi lettünk mi. Nagyon igyekeztem, hogy a döntő jelenetben úgy viselkedjem közönségként, ahogy kell. Áradt is felőlem az öröm a színpad felé. Ám a szövegen változtattak, és váratlanul kiderült, hogy megvetést kellett volna sugároznom. Inkább lettem volna a lázadókkal. Bár lehet, hogy végül a lázadást áthelyezték tőlünk Lengyelországba. A színházi folyóiratok működése az NKA-tól függ, mindig is így volt ez, az NKA nélkül a lapok nem tudják fenntartani magukat. Az NKA folyóirat-támogatás ritkán ment gördülékenyen, de mégis…, ha későn is, ha csak ősszel is, ha nem is sok, de megérkezett egy összeg, lehetett a reményében hozomra dolgozni, cikket rendelni. A több évtizedes múlttal rendelkező Spiritusz abban a ritka helyzetben találta magát 2021-ben, hogy hároméves, évi 3 millió forintos folyóirat-támogatást ítélt meg neki az NKA színházművészeti kollégiuma, amely a színházi lapoknak osztja a pénzt. Igaz, az még egy másik bizottság volt. A jelenlegi csak négytagú, mert Ráckevei Anna és Rihay-Kovács Zita ősszel lemondtak, miután a miniszter saját kezűleg vétózta meg számos független társulat támogatását. A bizottság maradék tagjai: Dörner György, Kis Domonkos Márk, Nagy Viktor és Szabó Ágnes. Novemberben kellemes meglepetés gyanánt pályázatot írtak ki a színházi lapoknak. A nyomtatottak számára 25 millió, az online-nál 40 millió volt a keretösszeg. A héten hozták nyilvánosságra a döntést. A print lapoknak 13 és félmilliót, a neteseknek 19 millió 520 ezret ítéltek oda. A keret felét sem. Így aztán bőven maradt úgy 23 milliójuk arra, hogy azt meghívásos pályázat keretében felajánlják a Teátrumi Társaság újságjának, a Magyar Teátrumnak. Felteszem, a Magyar Teátrum el is fogadta a meghívást. Azt merőben kollegialitásból nem boncolgatom, hogy vajon milyen szakmai megfontolások, értékek és érvek mentén döntöttek a támogatottak mellett. De hogy az egyetlen gyermek- és ifjúsági színházi szakmai orgánumra, a spirituszonline.hu-ra egy fillért sem szántak, azon elgondolkodtam. (Mondom: évi 3 millió. Ennyiből működtetjük.) Tekintsünk el attól a kézenfekvő magyarázattól, hogy senkinek nem akarnak pénzt adni, csak maguknak és az övéiknek. Még mindig marad két lehetőség. Az egyik, hogy talán korábban Ráckevei Anna volt az, aki fontosnak tartotta, hogy a gyerekszínházzal foglalkozó lap élhessen. A másik, esetleg úgy gondolják, hogy a kiadó igazán lecserélhetné a főszerkesztőt valami szimpatikusabbra. De most akkor elszánttá tettek, hogy 11 év után ne fejezzem be. Viszem tovább csökkentett tartalommal, „pro bono” is. Nem hagyom a Spirit. Fontos, hogy legyen. Anyagilag nekem már úgyis mindegy, hiszen a többi lap sem kapott NKA-támogatást, aminek dolgozom. Kisnyugdíjas leszek, de ingyen utazom. Majd felszállok reggel a vonatra (és megérkezem, amikor sikerül), megyek délelőtti gyerekelőadást nézni Győrbe, Veszprémbe, Miskolcra, Zalaegerszegre, Egerbe, aztán délután hazajövök, megírom, akár kinyílott a pitypang, akár nem. Talán maradnak még fiatal szerzőim is, akiket az előadásnézés, az írás, a szerkesztői munkám és a megjelenés kárpótol azért, ha netán ingyen dolgoznak. Két jegyzetelő kolléganő között ültem tegnap a Katona premierjén, és nagyon örültem, hogy nekem nem kell jegyzetelnem, mert nincs dolgom a Nyílt tárgyalás című előadással. (Amit Ferdinand von Schirach írt, és a szerzői előzmények, a Terror és az Isten ismeretében sejthettük, hogy milyen fajta darabra számíthatunk.) Jobb is ez így, nélkülem, mivel én egy öreg, maradi nőszemély vagyok. Nemcsak azért, mert ahogy az Udvaros Dorottya játszotta bírónő nem ismerte a dickpic szót, úgy én sem. Hanem azért is, ahogyan viszonyultam az Ónodi Eszter játszotta áldozat vallomásához. Nem arról van szó, hogy a „nemi erőszak mítoszok” miatt – amiket a Pelsőczy Réka játszotta szakértő emlegetett – ne hittem volna neki. Minden szavát elhittem. Épp csak nem tudtam azonosulni az általa elmondottakkal. Racionálisnak nevezte magát, miközben az elbeszélése teljes emocionális káoszról tett tanúbizonyságot. Én a helyében biztosan nem az expasim borotvájától vagy magától a volt szeretőtől undorodtam volna egy nem jól sikerült szeretkezés után, hanem saját magamtól, amiért belefogtam az ad hoc újrázásba. Eszembe nem jutott volna feljelenteni nemi erőszakért. Nincs mit tenni velem, ott maradtam egy másik érában, a fiatal- és középkorom időszakában. Ettől eltekintve, a darab kapcsán írói átverést vagy súlyos dramaturgiai mulasztást orrontottam abból, hogy a vádlott, Fekete Ernő nem beszélt, nem nyilatkozott. Úgy gondoltam, a hallgatása egyszerűen tarthatatlan. És minél később szólal meg, annál végzetesebben és kiegyensúlyozhatatlanabbul fogja felborítani a színdarabot. De egyébként pont abban leltem a legnagyobb élvezetet, hogy néztem a néma Fekete Ernő arcát a kivetítőn. Valamint a vékony, karcsú, elegáns Pálmai Anna által élesen, hegyesen alakított védőügyvédnőt, aki autentikusan úgy néz ki, hogy cégtárs lehetne amerikai sorozatok ügyvédi irodájában, a Briliáns elmékben vagy akármelyik másikban. Hát ez volt a szolnoki Vízkereszt, de csak előfizetéssel olvasható. Körültekintően kérték, hogy csak egy év múlva tegyem fel a honlapom arcívumába. (Magam sem tudom már, mi van a cikkben.) Lett volna színház tegnap (mondjuk negyedik a héten), de úgy alakult, le kellett mondanom. A Spinozába mentem volna, Létay Dóra Én, Zsa Zsa című egyéni estjére (Az erdélyiek így nevezik a műfajt.) Ha sikerült volna eljutnom oda, most biztos megírnám itt azt is, hogy Gábor Zsazsa törzsvendég volt Zsuzsiék rokonaimnál Manhattanben, a Helmsley Palace-beli fodrászüzletükben. Kint volt a falon a dedikált fényképe, emlékszem. Zsazsa helyett a litván Sirály vizsgaelőadásának felvételét néztem fekve. (A Stuttgartban látott Sirály eredetije.) Nyilván nem sürgeti senki, de azért most már megírnám róla a magamét a Revizorra. A legtöbbször az hangzik el az előadásban, hogy „ás” (rövid á-val). Ás! Ás! Ás! Rögtön tudtam, azt jelenteni: én. Gondolom, írva nem h betű, mint a franciák néma vagy legfeljebb „hehezetes” h-ja, az ás. (Megnéztem, így írják litvánul: aš.) Járműfelügyelet és távolról vezetés mobil 5g hálózat alapon – egy tömegközlekedési esettanulmány. Ezt a diplomamunkát olvastam, mert tegnap volt a leadási határideje kedves férjem egyik diáklányának, és az utolsó simításoknál mindig fel vagyok kérve figyelmes olvasónak vagy nyelvi lektornak, magyar-magyar fordítónak, vagy mindegy, minek nevezünk. Az a tapasztalatom az egyetemistákról, hogy a lányok általában jobban írnak, mint a fiúk. Kicsit gazdagabb, vagy legalábbis választékosabb, vagy inkább változatosabb a nyelvük, a szókincsük, a fogalmazásmódjuk még egy műszaki dolgozatban is. (Akadnak naplóbejegyzéseim, amik tulajdonképpen nem is arra szolgálnak, hogy egy napot felöleljenek és elolvastassák magukat, hanem majd nagyobb környezetben, mondjuk a teljes hónap felületén találják meg a helyüket.) Szombathelyi előadásokról. És az Aase-díjas Gados Béláról. Szilasi László Saját élet című regényét olvasom. Eddig az eleje, a [Gondolatkísérlet] a legizgalmasabb benne. A szerző az ember klónozását latolgatja. Nem a feltámadást forszírozza, mondván, hogy az az Úristen dolga. Hanem az emlékműállítást az ember mindenféle cselekedeteinek. …kérdés az is, hogy az adott eredeti embert melyik életkorában másoljuk le. Hány éves legyen élete kezdetén a klón. Jézus életkora, a harminchárom év nyilván megfelelő megoldásnak tűnik. De a válaszok talán mégis inkább egyéniek. Mindenkinél máskor alakul ki a tartós önkép és a viszonylag végleges identitás. Azt az időpontot kellene megragadni. Éppen ez a megragadás lenne a visszaemlékezés egyik alapvető feladata. Nos, osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy esetemben a 33 év tökéletes lenne. Amikor felment a függöny a Vígben Az ember, aki elvesztette az időt előadásán, akkor a díszlet láttán az volt a benyomásom, hogy ott folytatjuk, ahol az Örkényben az LSD-nél abbahagytuk. Igen, talán lehet mondani, hogy Bodó Viktor mindig csak ugyanazt a felfordulást csinálja (vicc-cel, droggal, füsttel, köddel, zenekarral, előre és hátra), és abba a néző már bele is fáradhatott. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem a színházban a legnagyobb ellenségem az unalom, és egy Bodó Viktor-rendezés soha nem unalmas egy percig sem. Két kolléga között ültem megint, és én voltam hármunk közül az egyetlen, aki nevetett, mondjuk amikor Hegyi Barbara csodálatosan, temperált indulattal apró darabokra szaggatott egy kartondobozt. Hamar felismertem (Szofi exponálásakor), hogy voltaképp a Platonov című Csehov-darabot látjuk a kortársi norvég télbe telepítve. (Bár az előadás előtti szokásos figyelmeztetés nyelvét dánnak tippeltem.) Lehetnek eltérő nézőpontok, az egyik szerint túlságosan megmaradt itt a Platonov, a másik szerint nem eléggé, a magam részéről nem bántam, hogy ezt a történetet látom (némi Cseresznyéskerttel és csipetnyi Ványa bácsival fűszerezve.) Ötvös Andrásról gyorsan kiderült, hogy remekül megy neki ez a figura, bár azt a Platonovot, akibe Szofi beleszeretett, én nem láttam korábban a színészben. Úgy éreztem – jó érzés volt ez –, hogy a színészek zömének kedvére lehetett ez a Bodó Viktor-féle őrültködés. Szerettem Méhes Lászlót 10XL méretű, kutyamintás gyerekpizsamában, Kovács Patríciát sminktelenül, és soha még ifj. Vidnyánszky Attila-alakítás nem fogott meg ennyire, mint most ez a Trileckij születési nevű orvos, akinek képében megmutatta hőse minden hiábavaló szeretnivalóságát. Egyszer tánc közben felrúgta a műanyag klumpáját a levegőbe, és oxival vette le Orosz Ákos (Vojnyicev), aki ugyancsak élvezkedő brillírt tanúsított az este. A tegnapi kecskeméti túra Tótékkal kezdődött a kedves, barátságos Ciróka Bábszínházban (amelynek épülete, mint most megtudtam, az MSZMP székháza volt régen, mielőtt Kovács Géza alapító és társai bábszínházzá avanzsították). Nem felnőttelőadásként játsszák Örkény darabját, hanem ifjúságiként. Ennek például az az előnye, hogy így nem feltétlenül rövid életű a bemutató, hanem hosszabban műsoron lehet tartani, ami bizonyára öröm a színészeknek, és a tegnapi középiskolás nézőknek sem volt ellene semmi kifogása. Úgy vették, ahogy kell. Szikszai Rémusz rendezte a produkciót, és van ugyan benne két báb – viseltes arcúak: az Őrnagy és Tót –, de alapjában véve „élőszínházi” produkció. Nem húzták meg annyira, mint szokás, minek következtében volt olyan jelenet, amely meglepően úgy hatott, mintha most írták volna bele, találóan jelen viszonyainkra. A többit majd kedvenc önkéntes orgánumomon, a Spirituszon. Délután Lila ákác a Kelemen László Kamaraszínházban. Az világos, hogy Kovács Lehelnek volt egy rendezői víziója Szép Ernő darabjáról. Ez az elképzelés meglehetősen távol áll attól, ahogyan én látom, de hát nem én vagyok rendező, hanem ő. A lila uralja a színpadképet, nem csak akác formájában. Továbbá hars zöldek, színes neonfények. (PM, szívvel ölelve, nem pénzügyminisztérium és nem post meridiem). Helyenként mintha korai picassós alakok mutatkoznának, valamint egy kb. 120 kilós férfistatiszta kacsa, és törvényileg fóliázandó figurák is akadnak. Tóth Mancit és Csacsinszky Palit a társulat vezető primadonnája és bonvivánja, Bori Réka és Koltai-Nagy Balázs adják. Nagyon helyes és hasznos, hogy ilyen feladat is jut nekik. Elég rendesen teljesítették. A biztonság kedvéért olykor énekeltek is a szereplők, Monori András zenésített meg nekik Szép Ernő-verset. Amikor a lányok már készültek Oroszországba turnéra – Manci és Hédi, akit a groteszkre cicomázott Kovács Panka játszik, időbe telt felismernem őt –, akkor Angelusz papa (Sirkó László) azt mondta nekik, hogy induljanak már, majd búslakodnak a vonaton. „Ajjé, mennyit lehet sírni Moszkváig!” Na. Hát azt én mint privát tudom, hogy jó sokat. A 8. sorban ültem a Radnóti Színházban (ebben a társadalmi felelősségvállalást is magáénak érző, jeles művészszínházban), és míg gyülekeztünk, a környékemen lévő nézők megállapították, amit korábban egyszer már én is, hogy itt mintha nem is emelkedne, hanem lejtene hátrafelé a nézőtér. Aztán még kezdés előtt bejött egy-egy szereplő a színpadra és leült velünk szemben. Szokatlan módon ez nem elcsendesedést eredményezett, hanem ellenkezőleg: megbolydultak a nézők amiatt, hogy nem látják az ülő helyzetű színészeket*. Ebben a szolidan zúgolódó állapotban kezdtünk aláereszkedni a történetbe, az Én, Daniel Blake-be, amely egy 59 éves, szívinfarktuson átesett angol ács története, aki az állástalanellátás brit bugyraiban próbál segítséghez, jövedelemhez jutni. (Eredetileg díjnyertes film, nem láttam, nem ismerem.) Az előadást Valló Péter rendezte. Tervezett hozzá egy díszletet, amely bosszantott, mert lefoglalta a helyet, a szemet, miközben semmilyen szempontból nem vitt előre, sőt sehová. Schneider Zoltán játssza a címszerepet, és ha valami, akkor ez igen. Méltó feladat ennek a kívülről nyers, robusztus, belülről szívmeleg, érzékeny színésznek. Természetesen nem brit munkásokkal és munkanélküliekkel van itt érdemben dolgunk, hanem áttételesen az áldatlan, reménytelenségre ítélő mai magyar helyzettel. Ez a konkretizálás be is jön idővel, hozza a mindig figyelemreméltó Porogi Ádám. (Ó, most látom, volna itt Mátyássy Kála Cecília is, de nem őt láttam tegnap. Bár Reé Rita is igen rendben van.) Nálunk az 59 éves munkanélküli ács a jelen kormányfőnk által három hónapra csökkentett álláskereső járadékos időszak lejártával újabban legfeljebb foglalkoztatást helyettesítő támogatást kaphatna, havi 22800 forintot (51,5 font), amit immár az önkormányzattól kell kérelmeznie, nem az állami hivataltól. (Az összeg a minimálnyugdíjjal együtt nem növekszik 2008 óta!) A Radnótiban a mi lelkünknek, lelkiismeretünknek, felelősség- és együttérzésünknek nyomják a gombot, a jelzést, az ébresztőt. A rendezőnek rovom fel: egy ilyen előadásnak elháríthatatlannak kell lennie. De ez nem az. Úgyhogy én érzelmileg spontán el is hárítottam. * Most kifigyeltem, hogy itt a székek sem úgy helyezkednek el, hogy az ember a két előtte ülő közé esne, hanem majdnem teljesen egymás mögöttiek az ülések. Távolabbról nézve olyan szép rendben ülhetünk, mint a nézők az angol focistadionokban.
A Gábor Miklós-díjbizottság jobban
teljesít! Egy újabb győzedelmes kétharmad: sikerült ismét összeszerveznem Ascher
Tamást meg Mecznert Jánost, és elvittem őket Tatabányára a Jászai Mari Színház
Hamletjére, Szikszai Rémusz rendezésére. Megbecsült Shakespeare-bemutató
ez; a színház kiállítja Két legnagyobb örömöm volt az estében. Az egyik Danis Lídia Gertrudja az elején, amikor decens gyászruhás özvegyből egy pillantás alatt átváltozik fehér ruhás menyasszonnyá-ifiasszonnyá (jelmez: Szelei Mónika). A másik pedig a közönség. Jól emlékszem, hogy a kezdetekben és még sokáig nehezen találta meg a színház a helyi közönséget vagy fordítva, a helyi közönség a színházát. Mostanra azonban, ez nem kétséges, egymáséi lettek. Egy karácsonyi ünnepeket indító december 20-i péntek estének majd’ három és fél óráját telt háznyi néző töltötte a Hamleten figyelmesen, érdeklődve – a kezdés előtt vagy tíz „Ahol hely van” indíttatású néző várakozott türelmesen a bejáratnál, akiket a jegyszedők szépen egyesével szétszórtak az itt-ott üresen maradt székekre. Az előadás végi tapsból pedig füllel kiszűrhető volt a közönség egyértelmű tetszése, elégedettsége, sőt már-már megrendültsége. Most egy hétig egyáltalán nem megyek színházba. Ennek több különböző oka is van, de ez mindegy. Gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy egy kis szünetet iktassak be a naplómba, ami ilyenkor karácsonykor amúgy is szokásom. Egy tízéves verset még adok szeretettel: Tóth Krisztina: Memóriakártya Jaj, régi telek, hová lettetek? És barátaim, kik hóvá lettetek, és széllé már, fütyülve dátumokra: visszaemlékszem hangotokra. Halott nevek a mobilomban, egyre többen: már hallhatatlanok, de a jegyzékben számuk ott van, ameddig én még itt vagyok. Tíz vagy húsz éve merre jártam ezen az estén? Hánykor sötétedett? Kire várhattam átázott kabátban, és aki nem jött, az most hol lehet? Milyen ruhában és vajon hol álltam pohárral éjféltájban, tettem-e fogadalmat akkor, és teljesült-e, mire vágytam? Azok az arcok hova lettek? Mint városban a foghíjtelkek, feltünedeznek a hiányok: két pillanat közt rájuk látok. Az antennák és hófogók között visszanézek egy másik évbe, és nem tudom, ki ott jár távolodva, abból az évből visszanéz-e. Lemerül lassan ez az év is, de bennünk mentve minden emlék, halottak hívnak és élők üzennek, a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy. Hát mi újság? Én kaptam banyatankot karácsonyra. Szép kék a színe, megy a székeinkhez, ami rendes tőle, mert úgysincs hely eltenni sehová, csak beállítani a szobában a szekrény és a könyvespolcfal közé. Ez volt a cikkem a kecskeméti Ciróka Bábszínház Tótékjáról. Aztán tegnap is pont Tótékot láttam, a Thália Színház Télikertjében, amely előadás a Thália és a Nézőművészeti közös produkciója, Mucsi Zoltán és Kovács Krisztián bevetésével, Kovács Lehel rendezésében. De erről itt most nem nagyon akarok nyilatkozni, mert arra gondoltam, menjen ez januárban a Mozgó Világnak. (Jut eszembe, kaptam egy szép levelet a főszerkesztőtől, amelyben egyebek közt azt írja, hogy konok állhatatossággal úgy mondom a magamét, hogy az egyre több olvasót vonz beljebb a színházhoz, nem mellesleg a laphoz is. Ennek örültem.) Szóval a Tótékról most annyit, hogy amikor felnevettem a Zedvignél, a szomszédaim rám néztek, vagy azért, mert senki más nem nevetett, vagy mert talán hasonlítok Bóta kollégára, nem tudom. No és a vége. Pont amikor jöttünk hazafelé Kecskemétről Ascher Tamással és Meczner Jánossal, akkor felvetettem nekik azt a problémámat, hogy a darab végén – így írta Örkény – Tót Lajos háromszor csap le a margóvágóval, és mint mondja, négy egyforma darabba vágta az Őrnagyot. Szerintem én a négybe vágáshoz kétszer vágnék, egyszer hosszában, egyszer keresztbe. Bár lehet, hogy ahhoz az új, nagyobb margóvágó sem lenne elég méretes, hanem direkt őrnagyvágót kellene csináltatni hozzá. És akkor valamelyik férfi – azt hiszem, Ascher – megmondta a megoldást, miszerint először kettébe kell hasítani a testet, aztán mindkét részt elfelezni. Így. És a Thália Színházban pont eszerint jártak el, szemléltetve. A minap rájöttem, hogy ohó, év végén top valahányat szoktam idetenni! Kapásból semmi nem jutott eszembe, úgyhogy elővettem magamat és elolvastam a naplóm 2024-es évét. Ahol olyan színházi előadásról van szó benne, ami jó emlék, jó élmény, valamilyen szempontból, azt kijegyeztem. Magam is meglepődtem: 45 cím került fel erre a listára! Most azt nem tudom pontosan, hány előadást láttam idén, de annak alapján, hogy a múlt évadot 230 fölött zártam, december végére pedig el szoktam elérni a 90-et az aktuális szezonban, biztos, hogy 200-220-nál többet. Ami azt jelenti, hogy úgy minden 5. előadás maradandóan pozitívba ment. Ez nem rossz arány szerintem! Tehát 2024 legfelvillanyozóbb / legfelemelőbb / legmegrázóbb / legkedvesebb előadásai számomra (látásrendben): Üvöltő szelek (Benoit Produkció – Szentendrei Teátrum) Oidipusz (Radnóti Színház) Gyévuska (Szombathely) Az igazság gyertyái (Marosvásárhely) Prudencia Hart kivetkezése (Stúdió K) Mefisztóland (Katona) Lányok, fiúk (Loupe) Szegény Dzsoni és Árnika (szombathelyi Mesebolt Bábszínház) Hamupipőke (Budapest Bábszínház) Liliom (Gyergyószentmiklós) Itt élet (Katona) Szarvasnak gyermeke (Jurányi) Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja (B32) Színészek, akiknek játékát személyes ajándéknak vettem: Szabó Márta (Az öreg hölgy látogatása, Nyíregyháza) Soltész Bözse (Közeleg az idő, Szkéné Színház) Csákányi Eszter, Znamenák István (Karácsonyozzatok… Örkény Színház) Rába Roland (Egy rosszaságról, Dollár Papa Gyermekei, Trafó) Görög László (Gyévuska, Miskolc) Korodi Janka (A vihar, Sepsiszentgyörgy) Lehel Vilmos (Úri muri, Székesfehérvár) Dálnoky Csilla (A halottember, Csíkszereda) Szász Júlia (Magyar Elektra, Vígszínház) (A listámhoz nyugodtan hozzáérthetjük még azokat is, akikre a kritikusdíjban szavaztam.) Ezúton mondok köszönetet és kívánok minden jót az összes alkotónak, résztvevőnek, hozzájárulónak, akinek valamilyen szerepe volt a felsorolt teljesítményekben! (22 előadást neveztem meg itt. Közülük csak hatról jelent meg kritikám. Na ez problémám nekem. Mert pedig jóról sokkal szívesebben írok, mint nem jóról, vagy pláne olyanról, ami a világon semmit nem mozdított meg, sem a maga nevében, sem bennem.) Kicsit sértődékeny vagyok Szép Ernő-ileg, Molnár Ferenc-ileg és még sorolhatnám a korabeli drámaírókat, akiknek lejárt a szerzői védettségük, és azóta szabad prédák. Persze nem akarnám én megmondani, hogyan kell ma Szép Ernőt (vagy társait) játszani és/vagy átírni, de igényelném, hogy az eredeti stílusából és költőiségéből őrizzenek meg, adjanak vissza valamit. Vagy ha azt nem, akkor álljon helyt magáért az, amit csináltak vele/belőle. A Lila ákáccal már tavaly megesett, hogy Csiszár Imre Szolnokon áttette a kaszinóba Tóth Manci és Csacsinszy Pali történetét, és dalbetétekkel csipkézte. Ki lehetett bírni. Most Tasnádi István Orlai Produkciója a Belvárosiban ennél tovább ment, amennyiben a Lila Akác Lokál című szerzői és rendezői munkájában a darabot felszabdalta, átvarrta, bővítette, áthelyezte. László Lili az elején echte Manci, kis kalapban, csipkekesztyűben. Viszont amikor Rohonyi Barnabás Paliként a zsebébe nyúlt (mármint a sajátjába), akkor meglepett, hogy cigarettatárcát húzott elő, nem pedig mobiltelefont. Mert különben az egész sztori (vagyis nem az egész, hanem amit hagytak belőle) rá lett húzva a mára, ami főleg a Bizonyosék (Járó Zsuzsa és Mészáros Máté) körein látszik meg. (Valamint a végén váratlanul beütő NER-es tulajdonszerzésen.) Az előadás azt a mélabús benyomást keltette bennem, hogy amit Szép Ernőből kivontak itt, az hiányzik. Amit pedig ráaggattak, az egyfolytában le akar esni róla. Schruff Milán Majmóczi szerepében rém idegesítő kínrímfaragóként tölti az estét. Zsinóros bársonymellényt visel, a lábán kék-fehér adidas edzőcipőt. Ahogy ő öltöztetve van, az pontosan megfelel előadás egyveleg-zagyvalag jellegének. Evvel sem lenne semmi baj! Lehetne ez a játék egy bizarr, kavarodott, zavarodott világ erőteljes lenyomata. De nem az. Talán csak félresiklott. Talán eleve nem volt elég meggyőződés és meggyőző erő benne. Talán a középkorú szereplők spóroltak a színészi energiájukkal. Azt sajnálom, ha a két fiatal nem juthat többre. Mert bennünk ott a lehetőség egy Tóth Mancira és Csacsinszky Palira. Lehet persze, hogy nincs igazam. Mindig leheeet (ha nem is tudod, ha nem is hiszeeed). A háromnegyed háznyi közönség, amely a délutáni előadást nézte, elég meggyőzően tapsolt a végén.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
